Élet – 1922. március 19.
LÁTOGATÁS PENTELEI MOLNÁR JÁNOSNÁL
Az első benyomások mindig érdekesek, különösen ha már képet alkottunk magunknak valakiről, mint ahogy alkottam magamnak legnépszerűbb festőművészünkről, ki most előttem áll, s kínálva nyújtja elém ezüst dohányszelencéjét. Fiatalabb, mint ahogy gondoltam s alig tudom elhinni, hogy az ő kisasszonyleányai nevét olvastam csak a minap valamelyik báli tudósítás illusztris névsorában. “79-ben születtem” vallja vonakodás nélkül. “Magam is!” mondom. “De az Ön fején ritkább a haj” jegyzi meg a Mester. “Ez igaz, de mintha az önében több volna az ezüst!” “Hát ez is igaz!” S mosolygunk rajta, hiszen voltaképen csak bókoltunk egymásnak a “nec canescit nec calvescit” jegyében.
Úgy kezdte a Mester, ahogy bizonyára kevesen: 24 éves korában megházasodott, úgy ment ki Münchenbe Hollósi Simonhoz, hogy megtanuljon festeni s tíz év leforgása alatt idehaza megkapott minden díjat és kitüntetést, amit megkaphatott, megnyerte a nagy állami aranyérmet is, hozott ilyet Münchenből és Bécsből is – van neki öt -, nevét a hír szárnyára vette s kapta a meghívásokat nyakra-főre a külföldről, Berlinből – ahol ki is állított egy méltó feltűnést keltő gyűjteményt -, kapott meghívást Hollandiából s a Stúdió útján Londonból is. Épen oda volt készülőben, mikor eldörrent egy ostoba pisztoly, szikrája lángba borította a világot s a szép terveknek vége lett.
Széjjelnézegetek a műteremben, ahová nyugodt, derült fény árad a felhőtelen februári égről. Körülsimogatja a finom antik bútorokat, elárad a tarka szőnyegek virágos pázsitán, mely a parketten minden talpalatnyi helyet betakar. Megcsillan a drága keretek aranyán, porcellánokon rezeg, üvegholmin, bronzokon vet szikrát, az eredetieken is s azokon is, melyeknek az ő mesterkeze adott halhatatlan életet s jut belőle az atelier alkovenszerű másik részébe is, ahol félhomállyá lágyul, melyből két mesteri tájkép hótömegei világítanak elő s felettük középen szegre akasztva sötétlik a “Pieta” s a “Finis” Krisztus alakjainak töviskoszorúja.
Krisztus a kereszten – FINIS /1908
Ez adja számba a kérdést, hogy aki figurális munkáival olyan tiszteletreméltó eredményeket ért el s akitől ezen a téren olyan sokat vártunk, hogyan s miért fordult minden ambíciójával a csendélet felé?
“Egészen ötletszerűen s véletlenül. Szín- és fénystádiumokat akartam csinálni, s erre az örökké mozgó modell helyett szinte kínálkozik a mozdulatlan csendélet. Festettem belőlük egész sort, megszerettem s megérlelődött bennem az elhatározás, hogy nem nyugszom addig, mig az elsőséget ki nem verekszem! S azután megjött a siker, csendéleteim a legmagasabb kitüntetéseket nyerték itthon is, külföldön is s előttük a kiállításokon mindig csoportokba verődve ácsorgott a publikum.”
A falakon fiának gyermekkori elegáns arcképén kívül egyetlen figurális dolgot sem látok. Önkéntelenül vetődik fel hát a kérdés, hogy nincs-e már birtokában egyetlen efajta műve sem?
“Elkeltek mind, csak a “Pietá”-m van még meg, az is Bécsben, míg haza nem hozhatom. A “Harminc ezüst pénz”” az állam és a Képzőművészeti Múzeumban van. Hogy miért nincs kifüggesztve? Hát miért nincsen? – felel kérdéssel a kérdésre, vállat von s mosolyog. – Úgy látszik, nem tartozom a választottak közé. E tél folyamán ismét foglalkozni kezdtem figurális témákkal – folytatja -, de meghűltem, folyton betegeskedtem s alig bírok a bajból kilábalni. A legutóbbi napokat is ágyban töltöttem, csak tegnap keltem fel s ma dolgoztam megint először, de nem megy úgy a munka, ahogy szokott!”
Sokáig dolgozik-e egy-egy csendéleten?
“Képe válogatja. Van olyan, amelyikkel együltömben elkészülök, de van, amelyiken hónapokig is eldolgozgattam.”
S a tervei?
“Nehéz manapság terveket csinálni! Hollandiába s Angliába készülök egy körülbelül 30 darabból álló kollekcióval. Elő is volna készítve minden itt is, ott is, de a keretek s a szállítás olyan horribilis összeget emésztenek fel, úgy hogy most ilyesmire gondolni sem igen szabad. Dehát majd csak jönnek jobb idők is.
Alig is várom, mert egyébként is vágyom a külföldre s úgy tervezem, hogy hosszabb ideig, vagy esetleg véglegesen is kint maradok.”
Azután Hollósi Simonról folyik a szó. Elmond róla egy kedves apró anekdotát. Vidéki vendéglőben egyszer cigánynak nézte a kordovánbőrű, feketehajú mestert egy cigány s nem lehetett vele elhitetni hogy úr, csakhogy örményfajta. “Hát az lehet – vélte a koma -, de azért mégis csak cigány biz’e!” S igaza volt. Mert bohém volt s maradt holtig ez a geniális mester, akivel megesett, hogy akkor is, mikor 80 tanítványt korrigált, a zálogba tett csellója árán vacsorázott, de az elmaradozó tandíjakat megsürgetni nem jutott eszébe. Mikor állami támogatást kért, hogy iskolájával hazajöhessen, meg is ígérte neki egyik nagynevű miniszterünk, de csak egy föltétel alatt, ha – odakint marad! Hát odakint maradt ingyen s nevelt hazájának magához méltó művésznemzedéket, melynek díszes sorában a legelsők között foglal helyet Pentelei Molnár János, akitől végre is búcsúznom kell, mert vendége fordul be az ajtón s az idő elszaladt.
Leballagok a csigalépcsőn s azon gondolkozom, lekerül-e még valaha a falról az a megbámult töviskoszorú?
Pólányi Géza dr.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
