Dunaújvárosi Hírlap – 1970. november 13.

A császlói

Diadalút – gyásszal

Repül velünk a gépkocsi.
Gyűrtelek. Tunyogmatolcs. Hol vannak a romok? Nincsenek. Itt-ott, csak a gonddal kiválogatott és egybehordott vályogtéglák emlékeztetnek a viskók romjaira. Az út mentén új, friss-szagú téglaházak.
Egy híd. Még őrzi az ádáz víz nyomait. Alattunk lent, elképzelhetetlenül lent egy végtelenül szelid Szamos simogatja hullámtalan vizével a repedezett part sebeit. Tovább. Fehérgyarmat.
Miért érzek diadalt? Nem, nincsenek transzparensek az úton, senki nem köszönt bennünket virággal. Miért is tennék? Nekünk, a kocsiban ülőknek alig-alig van közünk az itt épült házakhoz, én magam is csak egy százast adtam, egy árva százast ahhoz a hatezermillió forinthoz, amibe ez az új Szamoshát az országnak került. Most mégis diadalt érzek. Mintha minden egyes téglát én magam építettem volna a falakba.
Zsarolyán, Jánkmajtis, Csegöld. Ki ismerte ezeket a községneveket katasztrófa előtt? És ezek most a mi a községeink. És csak a nevük maradt régi.
– Valahol erre halt meg szegény Piszmann Sanyi – mondja valaki a kocsiban. Nem, nem erre halt meg. És nem is akartam írni róla. De lehet-e nem emlékezni az építésvezetőre, akit egy egész falu gyászol, ha Császló felé közeledünk?
– Sietett… – nevezi meg most valaki a tragikus halál okát. Sietett. Valamit sürgősen el akart intézni. Valamit, ami sürgős volt és fontos. Errefelé az utóbbi hetekben minden sürgős és minden fontos volt. Sietett. A kocsiban most csend van. A szó Császlóig kísér bennünket.

Az új utca

Az új utcát Dunaújvárosról fogják elnevezni. Nem teljesen új. Az utca elején csak bokáig ért a víz, a közepén mellig, nyakig, a végén – ott nem volt még utca.
Az első épület a tanácsház. Ide kerül a tábla, ami a dunaújvárosi építők emlékét hivatott megőrizni. A márványtáblát szombaton leplezik le az ünnepélyes átadás alkalmával.
A mozi. Nézem a plakátot. Micsoda isten háta mögötti hely ez a Császló, hogy ilyen régi filmeket játszanak. De nem. A plakát májusi. Én nem éltem át a katasztrófát, a császlóiaknak a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy régen voltak moziban. Ott bent most fekhelyek sorakoznak. Itt laktak múlt hét péntekig a dunaújvárosi ipari tanulók.
Egy frissen mázolt kerítés előtt két asszony beszélget. Egy kutya van mellettük, csóválja a farkát, de amikor meglát, vicsorít és ugatni kezd. Beparancsolják az udvarba.
– Vigyázzon! – kiált rám féltőn az egyik asszony, amikor közelebb lépek a kerítéshez. – Itt barátságtalanok ám a kutyák – mondja, és rám mosolyog. Rámmosolyog a másik asszony is. Az emberek viszont úgy látszik, barátságosabbak lettek. Amikor utoljára itt jártam, senki sem mosolygott.
Néhány házzal odább fiatal építőmunkás támaszt egy kertkaput. Ebédidő van, a munka se sürget már, hát flörtöl. A fiú overált, a lány a kertkapu túlján melegítőt visel, idilli kép, igaz egy ilyen képbe mindeddig csizmás, mellényes legényt, és sokszoknyás menyecskét képzeltem. Most mindketten nevetnek.
Csak aki itt élt, az tudja, milyen nagy dolog, hogy a császlói lányok nevetni tudnak.

Új cigánysor

Az új cigánysor a Dunaújváros utca legvégén épült. Tisztes távolban a többi háztól. “C”-típusúak, ahogy szemérmesen elnevezték őket. Cigányházak. Nem azért, mert így mondják a császlóiak, hanem mert kizárólag cigánycsaládoknak építettek ilyeneket.
Egy kivételével minden “C”-lakásba beköltöztek már. Az az egy drágább a többinél és a tulajdonos nem kapott kezest.
– Miért? Nem dolgozik? – kérdem a helyi párttitkártól.
– De igen. Dolgozik. Éppen ő a legrendesebb a cigányok között.
A többi cigánylakás is szép. A szoba padlós, mindeddig nem volt fapadlós szobájú ház Császlón.
Az öt beköltözött családból nem egy becsületesen dolgozó ember akad, de ők is fürdőszoba nélküli lakásokba költöztek, akár azok, akik még nem tudták, vagy nem akarták megszokni a rendszeres munkát. A “C”-lakásokból egyformán hiányzik a fürdőszoba, és mert cigányházak, egy kicsit távolabb húzták fel őket a többinél.
Úgy tetszik: Császló község a biztató jövő előszobájába is magával cipelte régi terhét: a megkülönböztetést.
Oláh Józsefné, aki a ház mögötti putrin megjelölte, hogy milyen magas volt az 1970-es árvíz, valószínűleg sejti, hogy ezt a jelölést nem látja majd a kisfia, ha felnő. Most azonban más gondjai vannak a fiatalasszonynak:
– Csak télen kapjak munkát, hogy tudjam fizetni a részleteket.

A falu tovább él…

Igen, a falu tovább él! S hogy élhet, hogy nem költözött el senki, hogy az itt élők újra terveket szőnek, ebben nagy részük van a dunaújvárosi építőmunkásoknak.
– Itt élünk tizedik hete – mutatja Botocska Pál a szállásukat. – Odabent nem hiszem hogy tudnák mit jelent ez. A mosdás: ez a néhány lavórunk van hozzá. Vizünk alig. És érzi, milyen büdös van? Higgye el, mi is szeretnénk esténként fotelbe ülni és tévét nézni… A napi tíz-tizenkét óra munka után. Persze péntekig most már kibírjuk.

Tíz kemény hét kellett ahhoz, hogy a sok áldozatot vállaló építők új életre segítsék Császlót. Negyvennégy házat építettek, eredetileg csak egy szobát vakoltak, aztán a többit is mind. Ez is belefért az időbe.
– Ez már több, mint “Bondorkész állapot!” – mondják, mondogatják némi diadallal a vasárnapi tévé-riport óta.
– Azért nem költöztünk még a padlózott szobába – mondja a Dunaújvárosi utca egyik lakója, Molnár János traktoros -, mert kiderült, hogy a többit is megcsinálják. Nem akartunk láb alatt lenni.
Molnárék az új nyárikonyhában laknak, a ház mögött, ők maguk építették a régi ház vályogtégláiból.
– Azt hittük, vége az életnek, amikor jött a víz. A házat, amit elvitt, tavaly fejeztem be. Akkor kezdtem hozzá, amikor összekerültem a feleségemmel. Pompás lakás volt. Most kezdtünk volna lábadozni anyagilag, hogy jusson a családnak is. Nem bíztam abban, hogy mégegyszer lesz erőm. Tönkrementünk, elmegyünk, gondoltam akkor, de arra is gondoltam, hogy mire máshol megismerkedünk, kiöregszünk és vége az életnek.

Adatok a Tisza-völgyi árvízről

– védett szakasz max. hossza (egyidejűleg): 2425 km
– 125 napig tartott
– 95 ezer lakost kellett kitelepíteni 69 településről
– legnagyobb védekező létszám: 43 ezer fő

Az 1970. évi Tisza-völgyi árvíz vizuális emlékei

– Nem bízott a segítségben?
– Nem, de amikor jött, láttam, meghalni nem lehet. Az az igaz! Hatvankétezret kaptunk a biztosítótól, meg kétezer gyorssegélyt is, a vöröskereszttől meg ötvenötezret. És jöttek az építők. Nem tudom, merre van Dunaújváros. De hogy van, míg élünk, tudni fogjuk.
Más házakban panaszkodtak is a lakók. Például arra, hogy a fapadló több darabból van. Eddig földes lakásban laktak. No de a panasz is az élet jele…

Dunaújvárosi Hírlap, 1970. augusztus 20.

Dunaújvárosi Hírlap, 1970. szeptember 15.

Bizalom és szeretet

A Dunaújváros utca egy másik lakóját az új udvarban látom dolgozni. Halász Sándor gyümölcskertész zárat fabrikál a “disznósól” ajtajára. Leülök mellé és hallgatom mit mond.
– Egy tanyán laktunk, arra lent Csegöld télé. A telket még a demokrácia kezdetén kaptuk. Oda építettünk. Én nem hittem hogy mindennek vége. amikor jött az árvíz. Már akkor láttuk, nem hagynak magunkra minket. Helikopterek és kétéltűek jöttek menteni. Mi is mentettük csónakkal amit lehetett. Aztán idefigyeljen, én párttag vagyok negyvenöt óta. Én tudtam, hogy az állam segít. Számítottam rá. Igaz többet kaptunk, mint amennyire számítottam eredetileg. Mert később, amikor már tudtunk rádiót hallgatni és hallottam a riportereket, hogy mi mindent kapunk, akkor már a többire is számítottam. És meg is kaptam. A mi államunk nem hazudik… Most mutatkozott meg a legjobban, hogy mire vagyunk képesek. És láthatta az egész Szabolcs-szatmári nép. Farkas Gyula bácsi volt itt az utcában a brigádvezető. Azt hiszem, mindenki megszerette.
– És segítettek neki?
– Volt aki segített az építkezésben, volt aki nem. Mi összefogtunk a szomszéddal, a mi segítségünkkel három nap alatt húzták fel az építők a falakat. És nagyon szépen dolgoztak.
Bevezet a házba. Odabent a felesége takarít. Ő a fiáról mesél.
– A fiamat még Piszmann elvtárs tette meg az itteni ifjúsági brigád vezetőjének. Nagyon-nagyon szerette őt a fiam. Úgy megsiratta mint soha senkit. Én is emlékszem rá. Látom, ahogy jön az utcán, szép zöld pulóver van rajta, a hóna alatt meg valami könyvet visz. Olyan hallgatag ember volt és barátkozó.
Ebben a házban is szóbahozom Dunaújvárost, hogy mit tudnak róla. Nem sokat. A Dunaújváros utca lakói nem Dunaújvárosra gondolnak amikor az építőket dicsérik, nem a városra, hanem a városbeliekre. Piszmann Sándorra, Mikó Ferencre Botocska Pálra, Farkas Gyulára és a többiekre. Egy munkáslányra például, akinek ugyan Halász néni nem tudja a nevét, de akinek péntekre több tucat palacsintát fog sütni.
– Tudja, úgy vágyott egy kis palacsintára szegénykém. Hát hogyne csinálnám meg…

Dunaújvárosi Hírlap, 1970. november 17.

Aczél Gábor

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.