Úgy, ahogy történt – 58. rész

– 58. rész –

– Per omnia Mikula-Mikulárium!
A kántor – aki nem volt beavatva ebbe a módosításba – fel is kapta a fejét és már jött is a kórustól az énekes válasz
– Megbolondult a mi papunk!
De zengett azonnal az énekes magyarázat
– Mikula 100 birkát ígért, ötven a mesteré…!
A kántornak így már nem volt semmi kifogása sem a hazai nyelv, sem a liturgia módosítása ellen és alaposan megzengetve orgonáit vastag hangú basszusával zúgta rá
– Ámen!
Mivel a történet hallgatói kivétel nélkül vallásos emberek voltak, sőt az előadó is – talán apámat kivéve – a példálózásnak nem is egyházellenes éle volt, hanem inkább az a sajnálatos körülmény, hogy a szegény ember a gazdagok ravaszkodása miatt még a miséből is “kikerülhet”.
Radicsán már nem vártuk meg az uzsonnát, mert még hosszú út állt előttünk hazáig. A szíves marasztalás elől így tértünk ki:
– Csak az Annus van otthon a gyerekekkel (ez a Pollák volt!), nem bírnak rá az etetésre, jobb lesz, ha minél előbb mi is otthon leszünk!
Az állattartás gondja nyomós érv volt minden parasztgazdaságban, amely előtt semmiféle más ellenvetés helyt nem állt, így aztán szedelőzködtünk, búcsúzkodtunk, megígérve, hogy ha előbb nem is, de jövőre megint eljövünk látogatóba, de legjobb az lenne, ha Galambos sógoromék tisztelnének meg bennünket alkalomadtán. Ezt meg ők ígérték meg, így aztán kedves integetések közepette ráhajtottunk az eszéki országút rázós, makadám burkolatára. Rácalmásnál mentünk keresztül a paksi vonatkereszteződésen, ott ahol egy szép nagy kőkereszt áll, legtöbbször még ma is virággal díszítve. Benézegettünk Almásra, de ez jóval beljebb van az országúttól, sokat nem láttunk. Aztán a falu következett, sétáló fiatalokkal a főutcán és a zene kiszűrődő hangjaival a kocsmákból.
Útközben meghánytuk-vetettük a látogatásunk tapasztalatait, hogy ki öregedett tavaly óta, milyenek arrafelé a vetések, jó volt-e a vendéglátás és egyéb haszontalan dolgokat.
Az Arany-völgyben lefordultunk a Duna-dűlő felé, de ezt már a lovak maguktól is megtették, mert jobban kedvelték a csendes utat a zajosabb országútnál.
Hazaérve mindent rendben találtunk, így napunk sikeres volt, csak természetesen el kellett mesélni a látottakat, de ez már nem énrám tartozott, legfeljebb annyiban, hogy Pollák barátomnak részletesen beszámoltam a történtekről, megállapítva, hogy az ottani ifjoncok sem jobbak nálunk, sem a Deákné vásznánál.
Még emlékezem, egy kalandos kirándulásunkra, amely a hajóúttal is összeköttetésben volt. Édesapám olvasta az egyik újságban, hogy kedvezményes hajóutat szerveznek Dunavecsére, és ezzel kapcsolatosan kirándulnak a vecsei szigetre is, ahol ifjúsági vagy cserkésztábort tekintenek meg. Ötvenszázalékos kedvezmény! Na, nekünk sem kellett több! Anyámmal elmentünk, át is mentünk a vecsei szigetre, de nem bámészkodtunk, hanem a partra vezető terméskőtöltésen kisiettünk a dunántúli partra és talán két kilométert a legelőn gyalogolva váratlanul megjelentünk a tanyán.
Volt nagy meglepetés, szemük-szájuk elállt a csodálkozástól, mert levélbeni bejelentés nélkül nem volt szokásos az ilyesmi. Jól is jártunk ráadásul, mert megpakoltak bennünket annyira, Pista bátyám be is fogott ebéd után, hogy ő visz le a szigetig.
De ott kezdődött a java! Nem álltam meg a parton! Hanem a nagy, terméskövekből rakott töltés mellett – mivel a töltésen nem lehetett áthajtani – a Kis-Dunán keresztül hajtott be a szigetre, a kirándulók nagy látványosságaként és elismerése mellett.
Én bizony először megijedtem, hogy a parton nem állunk meg, de azután gőgösen feszítettem a többi idegen gyerek előtt, bár az is igaz, hogy Pista bátyámmal a világ végére is elmentem volna.
Az eddigiekben keveset szóltam Török öregapámról, akinek viselt dolgait a tanya népe különbözőképpen ítélte meg, ő azonban – esetenkénti haragos kitöréseit leszámítva csendes, békés ember volt. Szívesen elbeszélgetett ismerősökkel, ilyenkor zsíros kalapját keze között gyűrte, forgatta, mint valami XX. századi Tiborc.
Bárki bárhogy is vélekedett, én, mint a családban legkisebb unoka Török nagyapámmal igen jó viszonyban voltam. Annak ellenére, hogy csak nyaranta találkoztunk, sok érdekes élményben volt részem az ő szerető gondosságából.
Tudni kell ugyanis, hogy a pentelei szigetben minden évben táborozott egy pesti cserkészcsapat, amelynek tagjai zárt és fegyelmezett sorokban jelentek meg a vasárnapi nagymisén, a padok közötti helyet elfoglalva, árvalányhajas kalapban, örsi zászlókkal és lelkesen énekelve. Nagyapámnak ez nagyon tetszett, és így elhatározta, hogy koromtól és érettségemtől függetlenül vesz nekem egy teljes öltözet cserkészruhát, árvalányhajas kalappal, cserkészbottal és mindennel, ami dukál. Azt hiszem, ő ezt a szándékát a család többi tagjával nemigen közölhette (mivel azonnal felvetődött a vállalkozás pénzügyi megalapozottságának kérdése…), így ez kettőnk örömteli titka maradt. Az ígéret elhangzásának nyarán persze nem történt semmi, amit én természetesnek is tartottam, mert ilyen nagystílű vállalkozás nem történhet csak úgy hűbelebalázs módjára. A következő nyáron – egy nagymise után – a tanyára hazaérve, négyszemközt szóba is hoztam Nagyapámnak, aki – mai megfogalmazással – rendezetlen pénzügyeire, valamint elapadt pénzforrásaira hivatkozott és türelmemet kérte.
Sikerült is meggyőznie – mert ugye ajándéklónak ne nézd a fogát, bár itt az volt a probléma, hogy még a ló sem volt meg… – és barátságunk égboltja felhőtlenül ragyogott, különösen, hogy másnap (hétfőn) már hajnalban vagy éjjel kiadós eső esett és reggel Nagyapám azzal ébresztett, hogy mutat valami különöset. Ezeket a felhívásokat nagyon szerettem, bár nem minden esetben találkoztak Nagyanyám elragadtatásával, mint például a következő is: Nagyapám hóna alá vett egy “csollányzsákot” és engem kézen fogva leballagtunk a tanya melletti kis völgybe, szerencsére nem találkozva családtagokkal, sőt magunk is bizonyos észrevétlenségre törekedtünk. A nekem csaknem térdig érő vizes fűben azután Nagyapám szedegetni kezdett valamit. Először azt hittem, hogy valami virágfélét, vagy gyógyfüvet akar gyűjteni, de csakhamar kiderült, hogy az eső által előcsalogatott, jól megtermett csigákat gyűjti a zsákba és rázza őket a zsák sarkába. Mivel a feladatot hamar felfogtam, magam is serényen kezdtem gyűjteni, bár nem tudtam, hogy mit fogunk velük kezdeni. Amikor már a két szakajtóra valót összeszedhettünk Nagyapám
– Na, ennyi alighanem bőven megteszi – megállapítással hátára vetette a zsákot, és engem kézen fogva bementünk a tanyába.