– 57. rész –
De szerencsénk volt, mert a közeli községig nem találkoztunk ilyen közlekedési eszközzel, a faluban meg már nem volt probléma, mivel ott sebességkorlátozás volt életben, de főleg a vasárnap délutáni sétáló ifjúság miatt, úgy sem lehetett volna sebesen hajtani.
A Jancsky-féle vendéglőben már szólt a muzsika, állt a bál, de ugyanígy a Lábodi-féle teremben is már láttam az ablakon keresztül a forgolódó párokat.
Az Arany-völgyben letértünk a Ri útra, de alig tettünk meg párszáz métert, amikor találkoztunk Pista bátyámmal, aki a faluba biciklizett valamelyik bálba.
Örömmel köszöntötték egymást
– No, megjárják a száztű hosszát sógorom?
– Meg sógorka! Aztán te meg a bálba?
– Oda-oda, de már úgy látom, meg is késtem egy kicsit.
– Hát csak iparkodj, mert már táncoltatják a szeretődet!
– Attól bizony nem kell tartani!
– Ejnye, talán olyan erősen hűséges?
– Éppenséggel lehetne az is, de inkább azért vagyok biztos, mert nincs!
Apám ekkor nagyvonalúan a belső zsebből kivette a tárcáját és anyám kikerekedő szeme láttára kivett egy papír húszpengőst – amely különben családunk összes pénzállománya volt – és nagyvonalúan nyújtotta nagybátyámnak
– Hát akkor mulass jól sógorka!
– Ugyan kedves sógorom, van nálam pénz elég!
– No, csak fogadd el, aztán mulass kedvedre!
Anyám arca halotthalványra sápadt közben. Még pár percig folyt a pénz feletti huzakodás, de végül is – Anyám rémületére – nagybátyám elfogadta a pénzt, köszönt, és elhajtott. Mi is továbbálltunk és szerencsésen meg is érkeztünk a tanyánkra, de amit apám eközben anyámtól kapott, azt le nem írhatom. Volt szegény minden csak nagyságos úr nem! A történetnek az lett a kellemes befejezése, hogy másnap bátyám hiánytalanul visszaadta anyámnak huszast, úgy, hogy erről apám nem tudott. Aztán többé szó sem esett róla, de este még alaposan megtárgyalták az egész kirándulásunkat, beleértve ezt a szerencsétlen nagyvonalúságot.
Egy másik kirándulásunk már sokkal messzebbre történt. Ennek célja a körülbelül 15 kilométerre levő Radicspuszta volt Rácalmáson túl, Pest irányába.
De mielőtt ezt elmondanám, valamit még Császár sógoromékról. Az egyik leghaladóbb, szorgalmasabb család volt a községben. De ezt talán már mondtam. A munka mellett volt érzékük a szórakozáshoz is. Így például, ha szüreti mulatságba a fiúk kiöltöztek, olyan bő gatyájuk volt, hogy két oldalt megfogva a gatyaszárt, ki tudták húzni vállmagasságba. Olyan volt, mint egy legyező. Ráadásul igen apró hajtásokkal volt berakva, így aztán ha valaki másnak is szépre sikeredett a csíkos gatyája, azt mondták
– Ez már majdnem olyan szép, mint a Császár gyerekeké!
Képzelem, hogy szegény Anna nagynénémnek mennyi munkájába került, míg mind a négy fiának kivasalta, meg összeszedte a szükséges, mutatós ráncokat. De – gondolom – a széles körű elismerés miatt csak megérhette!
Még annyit erről a kedves családról, hogy amikor a fiúk megnősültek, meg Császár Kata néném is férjhez ment, akkor Császár sógorom egyenlően felosztotta a 100 holdját, mindenik gyerekének szépen, sorban egyforma tanyát építtetett, amelyek még az 1973. évi “Helységnévtárban” is Császártanyák néven szerepelnek, mint “Rácalmás ötk. egyik külterületi lakott helye”.
Nem rég jártam a tanyáknál. A lakók kiköltöztek, többen meg is haltak, így a kedves Jóska bátyám is. A tanyák használható részeit elvitték, a falak az időtől mállasztva romosan állnak, a kutak ledeszkázva, oszlopos farudakkal elkerítve, nehogy valami oktalan állat vagy ember beleesve elpusztuljon.
Így ért véget egy korszak, rajzott ki egy család, és velük együtt kopik és pusztul egykori kezük munkája is…
Ez talán azért jutott így eszembe, mert ha Radicspusztára mentünk, akkor a Császártanya mellett vitt az utunk, de akkor még jócskán elején voltunk a megteendő távolságnak. Radicsán öreganyám leánytestvére, Juli nénénk, Galambos sógorom felesége élt szép, népes családjával. A látogatás nagyon tetszett, mert számomra teljesen új környezetet, s főleg eddig nem ismert útvonalat jelentett. Maga Radics talán 15 házból állhatott és lakói sem lehettek sokkal többen ötvennél.
Hogy volt-e neki szatócsboltja, arra nem emlékszem, de kocsmája volt biztosan. Innen egy hosszú lejtő kezdődött Adony irányába a pesti országúton, amely tartott a szentmihályi kaparóházig. Az útkaparóház előtt megállt két hatalmas tölgyfa, amelyet Erzsébet királyné halálának emlékére ültettek 1898-ban, vagy talán a következő esztendőben. Mindkét fa – immár közeledve a 100. esztendőhöz – máig is egészségben megvan.
De térjünk csak vissza Radicsára!
A fogadtatás és a vendéglátás itt is igazi, rokoni volt. A puszta rokoni gyerekseregével csakhamar szót értettem, bár eleinte ők voltak kicsit elfogódottabbak. Gondolom a szülők már előre elmondhatták, hogy valami pesti gyerek-féle érkezik. Arról meg úgy vélekedhettek, hogy az talán üvegből vagy cukorból van, de mindenképpen kényeskedő lehet.
Na, amikor meglátták kopasz fejemet, jól lebarnult bőrömet, aztán meg kibújva a nadrágból elkezdtük a gatyába való hancúrozást, pillanatok alatt befogadtak maguk közé, sőt esetenként még baráti titkokkal is megtiszteltek.
Szerettem ezeket a kirándulásokat, ezek jelentettek valami változatosságot tanyai, többhónapos tartózkodásomban, de bizton állíthatom, hogy öregapámék tanyáján sem unatkoztam soha egy percet sem. Itt is sor került a bőséges és szívesen kínált ebéd után csendes, borozgatás közbeni beszélgetésre, megtörtént, vagy meg nem történt adomák, esetek elmesélésére. Itt hallottam egy igen mulatságos történetet, amelyet most szívesen továbbadok, annak reményében, hogy a rusztikus történet nem sérti senki meggyőződését. Történt ugyanis a következő:
Egy faluban élt egy nagyon szegény ember, úgy hívták: Szekula. Élt ugyanakkor egy nagyon gazdag is, akit meg úgy hívtak: Mikula. Hát ez a Mikula nem tudta elviselni – mivel templomba járó ember volt – hogy a katolikus pap a misén mindig a Szekulát emlegeti, mondván nem egy ízben: “… per omnia szekula-szekulárium…” Kigondolta magában, hogy beszél a pappal és ráveszi valamilyen módon, hogy ne a Szekulát, hanem őt, a Mikulát emlegesse. Valamilyen formában meg is történt a megegyezés, de hogy valójában miben állapodtak meg, az csak a következő vasárnapi misén derült ki.
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. március 3.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
