Úgy, ahogy történt – 56. rész

– 56. rész –

Az történt ugyanis, hogy Annus nagynéném igen korán ment férjhez, édesapám viszont igen későn nősült, 33 éves korában, így aztán az unokatestvéreim inkább nagybátyámnak számítottak, mert körülbelül Pista bátyám korúak lehettek, sőt az idősebbeknek, már csaknem velem egykorú gyerekeik voltak. Így nekem a látogatás kellemes szórakozást ígért, mert számítottam a tanyai tapasztalatcserére a játékok és a kutyaságokat illetően.
Aztán meg azt kell tudni derék sógoromékról, hogy igen szorgalmas és haladó gondolkodású gazdák voltak. Mindegyik fiú – az öt gyerekből csak egy volt a leány – aranykalászos gazda volt, de még a fiatal sógor is, ráadásul az egész család együtt lakott a Babanits-féle tanyán.
El lehet képzelni, hogy egy ilyen egymást szerető, megbecsülő, jó közösségben, egy bölcs családfő irányítása mellett mennyi “járulékos termelőerő” jelentkezett. Hogy mennyi? 100 katasztrális földjük volt, ami egy olyan négyzethez hasonlítható, amelynek minden minden oldala körülbelül 750-760 méter.
A sok munka mellett érdekelte őket a muzsika. Legnagyobb meglepetésemre volt tárogatójuk, amelyet még Apámmal hozattak a pesti Mogyorossytól és szépen játszottak is rajta. De azt hiszem, rabsickodással is foglalkoztak és ez Apámat különösen érdekelte, mivel fiatalabb korában ő is puskás ember volt, és ez az érdeklődése egész életében megmaradt. Azt már mondanom sem kell, hogy igen szívélyes és vendégszerető emberek voltak. Apámat különösen becsülték és szerették – így hát minket is.
Amikor ügetésbe behajtottunk (mert így illik érkezni!) a tanyaudvarra, először is a nagy házőrző kutyákat parancsolták a helyükre; engem talán hárman is le akartak emelni a kocsiról. Megöleltek, megcsókoltak és már ültettek is a nagy terített asztalhoz, mert ha késtünk is egy kicsit, mindig megvártak bennünket, így kívánta a rend, meg persze az illem is. Én a gyerekek sorában kaptam helyet, aminek külön is örültem.
Olyan sokan ültük körül az asztalt, hogy bárki azt hihette, hogy talán lakodalmat tartunk. Szép, fehér vászonabroszon nem is egy levesestálban párolgott a tyúkleves, de nem is írom le a további fogásokat, mert nem akarom az olvasó fantáziáját izgatni, másrészt meg talán nem is emlékeznék már olyan pontosan, és kár volna találgatni, hogy mi után mi következett.
Az azonban biztos, hogy a sütemények sorában a rétes volt számomra a legfontosabb. (Ma is az!) Ráadásul sógoromék lekvárosdarás süteményt is csináltak, ami nálunk nemigen volt szokásban. Nagyon szerettem, szívesen fogyasztottam. Anna néném el is tett minden alkalommal egy papírzacskóban jó pár darabot, részben az útra, részben azzal a fel nem fedett szándékkal, hogy majd otthon eldicsekedhessek a különlegességgel és ők is láthassák, hogy milyen jó vendéglátásban volt részünk.
Ebéd után a felnőttek borozgatás mellett csendesen beszélgettek, főleg apámat kérdezték a politikáról, az ifjabbak a puskákról, hogy
– Milyen új söréteseket látott sógorom a Zubeknál?
vagy
– Mivel sógorom ott dolgozik a Vilmos császár úton, igaz, hogy van a Skaba és Plöki kirakatába 16-os belga fabrik nációnál?
A válaszokat mi gyerekek már meg sem vártuk, mert szaladtunk a szürübe, amely jóval nagyobb volt a miénknél. Szalmakazal is volt vagy három.
A legkedvesebb szórakozásunk az volt, hogy a nagyobb kazalra felmászva a tetejéről átugrottunk a kisebbre, úgy repültünk, mint az ejtőernyősök.
Ha az ugrás rövidre sikerült, akkor csak a kazal oldalának ütődtünk – mint a cserebogár a falnak – és nagyokat nevettünk, ha valamelyikünk ilyenkor nagyot nyekkenve hempergett le a kazaloldalon.
Ezért a játékért itt sem járt dicséret, mert a kazal betiprása haszontalan tettnek számított, ugyanis az így keletkezett lyukakon könnyen beázhatott. De nekem nem kellett tartanom attól, hogy rámszólhatnak, mert a vendégjog megvédett, a házbeliek meg majd azt monják, hogy az én kedvemért tették és így ők is megússzák. Aztán egyszer Gyuri unokaöcsém azt mondta:
– Te, gyere csak, bemegyünk az első szobába, most úgyis csak egymással beszélgetnek, mutatok neked valamit. Meglátod, szemed-szád eláll a csodálkozástól!
Örömmel mentem, pontosabban somfordáltunk a megadott irányba. Valóban nem törődtek velünk a felnőttek, saját életüket, dolgaikat mesélték. Az első szoba félhomályában aztán megtaláltuk a sokfiókos kasznit. Gyurka barátom és tettestársam kihúzta a második fiókot, kicsit kotorászott, majd elővett egy jó nagy forgópisztolyt. Gyönyörű látvány volt. Nikkeles, fekete markolattal. Alaposan megnézegettük. Nem volt benne töltény. Egy kicsit handabandáztunk, vele, magunkat kovbojnak, vagy betyárnak képzelve, de egymásra sose fogtuk. Ezt az alaptörvényt már tőlük tanultam, hogy semmiféle fegyvert – még ha biztos vagy is benne, hogy töltetlen – ne tarts másik emberre!
Nagy élmény volt, és nem csak a család, de Gyurka barátom tekintélye szememben tovább emelkedett.
Lassan eljött az uzsonna ideje, aludttej, tejfölös-túró hagymával, zöldségekkel került az asztalra, de ezek inkább a fehérnép és a gyerekek részére; a férfiak maradtak a kolbásznál, sonkánál.
Még egy kicsit beszélgettek, a tanya fiatal gazdái befogták lovainkat, elbúcsúzkodtunk, eltettük az ajándékokat – tojást, vágott meg élő baromfit, egy kisebb üvegben bort – megígértük, hogy újra ellátogatunk. Az különösen tetszett és sokat jelentett, hogy a lovaink befogása után még Jóska bátyám megcsutakolta az amúgy is fényesszőrű lovainkat, mondván
– Hadd lássák az emberek, hogy jó helyről jönnek!
A férfiak paroláztak, az asszonyok csókolóztak. Engem mindenki, a férfiak is – összecsókoltak, aztán Apám egy kicsit megrántotta a gyeplőt
– Isten veletek! Isten velük!
és kihajtottunk a széles tanyaudvarból.
Probléma csak akkor jelentkezhetett, ha valami autó talált volna szembe jönni velünk. Anyám szerint Édesapám nem volt teljesen mentes az alkoholos befolyásoltságtól és állandóan figyelte a lovak járását, meg a szembejövő forgalmat, főleg az autókat.