Népszabadság – 1959. június 24.
Budapest nem jelentkezik..
Negyven évvel ezelőtt zajlott le az ellenforradalmi monitorlázadás
Négy évtizeddel ezelőtt, 1919 júniusában nehéz, válságos napokat élt át a még nagyon fiatal, első magyar proletárállam. Az antant egyesített intervenciós erői minden oldalról szorongatták. A hős magyar vöröshadsereg állta a sarat. Megmozdultak a belső bitangok. Külső támogatással belülről készültek hátbatámadni a népi hatalmat. Gyűjtötték, toborozták az ellenforradalmi erőket és június 24-én Budapesten ellenforradalmi lázadást robbantottak ki. A Dunán két monitor és három őrnaszád az ellenforradalmárok kezébe került, s tüzet nyitott a Szovjet Házra. Ezzel egy időben ellenforradalmár tisztek vezetésével, felfegyverzett ludovikások megszállták a József telefonközpontot – s előkészítették az összes katonai szempontból fontos objektum megtámadását is. A vörösőrség és a forradalomhoz hű katonák és munkások azonban csakhamar leverték az ellenforradalmi kísérletet. De a budapesti ellenforradalmi zendülés jeladás is volt, s vidéken egyszerre több helyen is fegyveres lázadások robbantak ki. Ekkor azonban még valamennyi megtört a forradalmi erők csapásai alatt, s az ellenforradalmárok menekülni kényszerültek.
E válságos napok eseményét, légkörét rögzítette visszaemlékezéseiben Vas-Witteg Miklós, amelyből az alábbiakban közlünk egy részletet.
Szentgyörgyi Kornél – Harc a monitorokkal
1919 májusában Dunapentelére vezényeltek a “Munka” nevű aknalerakó hajóra. A Duna déli részén, Uszódnál volt a demarkációs vonal, ahol aknákat raktunk le, hogy az ellenséges hajók elől elzárjuk az utat. A “Munka” azután Dunapentelén horgonyzott. Mivel én nem voltam aknász, Jaszejovits Ede és Juhász József elvtársakkal együtt a dunapentelei postára osztottak be szolgálatra.
Június 24-én, délelőtt egyszer csak megszakadt a telefon- és távíró-összeköttetés, Budapest nem jelentkezik … Nem tudtuk elképzelni, mi történhetett. Néhány tiszt idegesen sétált fel és alá a Duna-parton. Ha egy matróz közeledett, elhallgattak. Itt valami készül… Délután 3 óra körül megkönnyebbültünk, amikor végre újra megszólalt a távíró. De a hír lesújtó volt:
“Budapesten kiütött az ellenforradalom. A monitorok lövik a Szovjet Házat…”
Gondolkoztam, mit tegyünk.
– Tartóztassuk le a tiszteiket – ajánlotta Juhász. – Nem lehet nekik hinni. Bizonyára ők is benne vannak az összeesküvésben.
Három matróz érkezett a hajóról, velük volt a bizalmi is. Mit csináljunk? Ez a kérdés rajzolódott mindannyiunk arcára. Az éjszaka eseménytelen volt. Kora hajnalban fegyver nélkül, szokásom szerint kisétáltam a Dunapartra. Hirtelen azt veszem észre, hogy a dunapentelei sziget déli csücskénél, a holt Duna-ág bejáratánál hajók állnak. Vajon honnan jöttek ezek, hiszen nem is jelezték. Jobban megfigyeltem őket, s láttam, hogy az árbocokon nem vörös zászlók voltak. Úgy, tehát már itt vannak az ellenforradalmárok. Megolvastam: öt egység volt. (Mint később megtudtuk, ezek lőtték Budapesten a Szovjet Házat, s mikor kísérletük kudarcba fulladt, délre menekültek, így értek akkor Pentelére.)
Az egyik hajótól motorcsónak indult el. Hárman ültek benne. Bizonyosra vettem, hogy a csónak a “Munká”-hoz, a mi hajónkhoz indult. Meggyorsítottam a lépteimet. Mire odaértem, a motorcsónak már ott is volt, s egy altiszt – Ankner Béla nevezetű áruló, aki korábban a vörös hadihajóraj politikai biztosa volt – tartott beszédet. Ilyesmiket mondott: “Húzzátok le az árbocról azt a vörös rongyot. Itt van a trikolór, a nemzetiszínű, ez való arra a helyre. Budapesten levertük a diktatúrát, egy koalíciós kormányt fogunk alakítani. Most tárgyalunk Károlyi Mihállyal és Haubrich Józseffel. A győzelmünk bizonyos… Még a mai nap indulunk Budapestre. Nagytéténynél fele legénység kiszáll, gyalogsági felszereléssel, a másik fele a monitorokon marad és leverjük a még megmaradt vörösöket.”
Monitorok a Dunán
A gabonaföldekre induló parasztok megálltak és hallgatták Ankner beszédét. Ankner utoljára odaszólt, a parasztoknak: “Maguk meg magyar emberek, kaszára, kapára, menjenek a direktóriumhoz és tartóztassák le a vezetőit.”
Keserű lett a számíze, ennek már a fele sem tréfa. Hát mégis igaz, elbukott volna a proletárdiktatúra…? Visszasiettem a postára és elmondtam Juhásznak a történteket. Juhász egy szót sem szólt. Lehajtotta a fejét, arcán elkeseredettség tükröződött. Mereven nézett maga elé. S mintha csak hangosan gondolkodna, megszólalt.
– Háromhetes nős vagyok. Nagyon szeretem a feleségemet. Apám uradalmi cseléd volt. Tízen vagyunk testvérek, de tizennégyen voltunk. Sok megaláztatásban volt részünk. Borzalmas életet éltünk…
Hirtelen felém fordult.
– Most megint így legyen? Nem, nem leszek ellenforradalmár! Nem támadom hátba testvéreimet!
Megöleltük egymást, s tovább erről nem beszéltünk. Délben felmentem a hajóra, hogy megebédeljek. Amíg ott vártam, egyszer jön egy kadét és tele torokkal hívja az aknászokat: “Öt aknász soron kívül vegye fel az ebédjét és menjen át a “Bácska” gőzösre!” Úgy látszik, örömében megfeledkezett a titoktartásról és előttünk mondta el az öt aknásznak, hogy Uszódra mennek és kinyitják az aknazárat.
Vissza a postára. Megszólalt a telefon. Rögtön kerestük a Hadügyi Népbiztosság 16. osztályát, ahol egy Kiss nevű elvtárs jelentkezett, mint a vörös-hadihajóraj parancsnoka. Jelentettem, ami eddig történt. Kiss azonnal utasított, hogy fogjuk le a tiszteket és menjünk Budapestre. De amikor elmagyaráztam, hogy a “Munka” már az ellenforradalmárok kezén van, a “Bácska” pedig elindult Uszódra, hogy kinyissa az aknazárat, rövid idő múlva nyílt parancsot olvasott fel. Utasított, hogy azonnal értesítsem Dunaföldvárat, Paksot, Uszodot, hogy a “Bácská”-t fogják el és akadályozzák meg az aknazár kinyitását. Fegyverezzük le a tiszteket és induljunk Budapestre. Kötelességünkké tette, hogy ezt a nyílt parancsot az összes hajókon olvassuk fel a legénységnek.
Azonnal telefonhoz ültem és értesítettem a megadott községeket, nyomatékosan aláhúzva, hogy a “Bácská”-t fogják el. Ezután megszólalt valaki közülünk.
– A parancs már megvan, de ki vállalkozik arra, hogy beviszi a hajóra?
– Én – mondtam.
– Én is – szólalt meg Juhász. Elindultunk.
Amint mentünk a Duna felé, láttuk, hogy egy motorcsónakból kiszáll a “Munka” parancsnoka. Rögtön feléje tartottunk. Elé álltam, s szabályszerűen jelentettem, hogy nyílt parancs érkezett Budapestről a Hadügyi Népbiztosságtól. A parancsnok átvette a nyílt parancsot és elolvasta. Mikor a végére ért, ránk kiabált.
– Mit akar ettől a Kissitől? Ismerem én azt…
– A vörös hadihajóraj parancsnoka és én, a matróz, a parancsot teljesítem.
– És ki viszi ezt a parancsot a hajóra? – kérdezte a parancsnok.
– Én – válaszoltam.
– És nem fél?
– Nem.
– Na akkor jöjjön velem.
A MUNKA (ex-UNA) felfegyverzett gőzös.
Mentünk. Társaink követtek. Juhász szorosan mellém állt. Mire a Duna-partra értünk a tiszt szavaiból, magatartásából egyre világosabbá vált, hogy tőrbe csalnak bennünket. Észbe kaptunk. De a parancsnok most már követelte:
– Maga a felvevő, maga van aláírva, kötelessége, hogy feljöjjön a hajóra. Szavatolom, hogy nem lesz bántódása.
Megmakacsoltam magam, Juhász menni akart, de őt sem engedtük. Nem bíztunk a tiszt ígéretében. Ekkor a parancsnok kijelentette, hogy az ő hajóján, a “Munká”-n felolvassa a parancsot és ahogy a legénység határoz, úgy fog cselekedni. Elváltunk. Szó nélkül mentünk vissza. Mindannyiunk fejében hasonló gondolatok kavarogtak. Itt most már mi nem vagyunk biztonságban. Tapasztalhatták, hogy nem álltunk melléjük. Bármikor lefoghatnak minket. Tenni kellene valamit.
– Elvtársak! – mondtam. – Vegyünk magunkhoz muníciót és meneküljünk. Keressünk kapcsolatot a vöröshadsereggel.
A Török Vendéglőben találkozunk és innen indulunk majd tovább. Rövid idő alatt felszereltem magam és mentem a vendéglőbe. Juhász ült ott egyedül egy pohár bor mellett.
– Jóska, induljunk.
– Nem. Még egy pohár bort igyál. Ki tudja, mi lesz a következő órában?
Nem sokáig vitatkozhattunk, mert a vendéglős lánya rohant be.
– Vigyázzanak, itt vannak a katonák!
Juhász a puskájához kapott és rohant kifelé. Én is fogtam a fegyverem és szaladtam utána. Késő volt. Juhászt már körülvették. Menekülni már lehetetlen volt. Másodpercek alatt én is a járőr közepén voltam.
– No, gyertek velünk.
200-300 lépés után a járőrvezető álljt vezényelt. Odalépett hozzánk, s felszólított, hogy menjünk be a szemben levő borbélyműhelybe. Megtagadtam. De a következő pillanatban ránk támadtak, hogy adjuk át a fegyvereinket. Juhász erre nem volt hajlandó és dulakodás támadt. Leakasztotta oldaláról az egyik kézigránátot, a feje fölé tartotta, de a zsinórt meghúzni már nem volt ideje… Az egyik matróz fegyverével a karjára ütött. Percek alatt nagy csődület támadt. A tömegben kétségbeesetten ott állt Juhász felesége is. Juhászon gyalogsági blúz volt, megfogta blúzának két szélét, szétrántotta:
– Ide lőjetek, de meg ne üssetek, gazemberek!
Az egyik matróz máris vállához kapta fegyverét. Odaugrottam, hogy a fegyvert félrelökjem, de olyan ütést kaptam, hogy összeestem. Mire magamhoz tértem, az utca közepén egy lovashintó állt és abba tuszkolták be Juhászt. Fel akartam mászni a kocsis mellé, hogy Juhásszal megyek, de ütések közepette lerángattak a bakról, s a kocsi megindult a szigetre.
Engem visszavittek a postára és rám kiabáltak: “Ülj le és most hívd fel Dunaföldvárat, Paksot, Uszodot, és vond vissza a parancsot. Mondd meg, hogy az a parancs, hogy a “Bácska” gőzöst fogják el – tévedés volt. De figyelmeztetlek, ha nem viselkedsz rendesen és nem csinálod szó szerint, amit mondok, itt lövünk agyon.”
Egy ellenforradalmár mellettem állt rám szegezett pisztollyal. Most mit tegyek? Ha megtagadom, agyonlőnek, s az én nevemben ők maguk akkor is vissza fogják vonni a parancsot. Ha végrehajtom a kívánságukat – ezzel segítek nekik, de esetleg sikerül megszöknöm és értesítenem a parancsnokságot a történtekről. Talán még nem lesz késő… Felemeltem a telefont és sorban felhívtam a megnevezett községeket, bemondtam, hogy az előző utasítás, mely nyílt parancsban foglaltatott, tévedés volt, és ha már valahol intézkedés történt, vonják azt vissza és a “Bácskát” engedjék tovább.
Később ismét visszavittek a postára, hogy tegyem használhatatlanná a készüléket. Ekkor felvillant bennem, vajon miért is kell használhatatlanná tenni a készüléket? Úgy látszik, menekülnek már. Három kísérőm közül kettő útközben valami ürüggyel lemaradt. Egy óvatlan pillanatban sikerült megszöknöm. Szolgaegyházán vonatra ültem és éjféltájt megérkeztem Budapestre. A Keletiből telefonon felhívtam az óbudai laktanyát. Reggelre berendeltek. Részletesen elmondtam, mi történt. Ellenőrizték az elmondottakat, s közölték velem, hogy az ellenforradalmárokhoz átpártolt monitorok Dunapenteléről Szerbiába szöktek. A “Munka” Paksnál megütközött az ellenforradalmi monitorokkal és elsüllyedt.
A COMPÓ őrnaszád vöröskatonákkal (Pakson őrizte az aknazárat, nem csatlakozott az ellenforradalmi kísérlethez
– a felvétel az események után készült Budapesten.
Parancsot kaptam, azonnal utazzak vissza Dunapentelére. Fel is szereltek és másnap reggel elindultam Adonyszabolcsról telefonon felhívtam a dunapentelei postát. Megnyugtató volt Juhász hangját hallani. Dunapentelén értesültem aztán, hogy a “Munka” parancsnoka valóban felolvasta a nyílt parancsot, de elszámította magát, mert a legénység nem csatlakozott az ellenforradalmárokhoz, így a “Munka” Paksnál kivált az öt monitor közül és felvette velük a harcot.
Néhány nap múlva Dunapentelére új hajót kaptunk a “Munka” helyett. Újra kiegészült a létszám, és tovább folytattuk a szolgálatot.
Vas-Witteg Miklós
VÖRÖS RIPORT FILM (1919. június 24-29.)
– A június 24-i ellenforradalom
– Kaszárnyaavatás június 28-án
– Az ellenforradalom áldozatainak temetése június 29-én
Felhasznált képek: hajosnep.blog.hu
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
