Úgy, ahogy történt – 54. rész

– 54. rész –

A félhomályos hűvös pincében mindig az jutott eszembe – bármint is csodálkozik az Olvasó -, hogy ha a sírokban is olyan kellemes ott lent a földben, akkor a halottaknak nem is olyan rossz… Ugye furcsa ez egy hatéves kisgyerektől?
Szépen, lassan össze is állt a “piarcra” való, nagyanyám költőpénzének forrása. Hogy aztán mennyire volt ez forrás, arról majd a későbbiekben essék szó, mert ebbe nagyapám is – ha nem is közvetlenül – de beleszólt.
Elgondolkodtam, hogy milyen értéknek megfelelő javakat vihettünk eladásra? Nem voltam rest, kikerestem korabeli árjegyzékeket. Íme: tojás darabja 0,12 pengő, vaj kilója 2,60 pengő, túró kilója 0,85 pengő, zsír kilója 1,48 pengő füstölt kolbász kilója 2,30 pengő, 1 pár csirke 1,20 pengő, 1 pár kacsa 1,50 pengő.
Így aztán, ha összeszámolom a mennyiséget, körülbelül 40-45 pengő bevételre számíthatott nagyanyám, ami akkoriban 10-12 napszámbérnek felelt meg. Ugyanakkor a cukor 1,30 pengőbe, egy pár cipő 15-17 pengőbe, egy pár csizma 20-30 pengőbe, egy férfiing 4-5 pengőbe, férfiruha 50-55 pengőbe, a női 60-65 pengőbe került. Ebben az időben 1 q búza 12-13, 1 q kukorica 11-12 pengőbe került, ugyanakkor 1 igásló – attól függően, hogy könnyű, vagy nehéz volt-e – 180-300 pengőig tartotta az árát.
Így aztán meg kell említeni – hogy a korabeli agrárollóra is jól következtethessünk – 1 eke 100 pengő, egy szecskavágó 85 pengő, 1 kukoricamorzsoló 95 pengő, egy vetőgép 630-650 pengő körül volt.
Ezeket a termék- és iparcikkárakat figyelembe véve, könnyen érthetővé válik, hogy egy szerencsétlenség, például tűzkár, egy parasztgazdaságot, ha nem volt biztosítva, teljesen tönkre tehetett, s kölcsön nélkül a felépüléshez már semmi reménye nem maradt. És ha kapott kölcsönt, akkor is mindig az időjárás függvénye volt, hogy sikerül-e olyan jól a termés, és nem lesz baj az állatállomány körül sem; így jut nemcsak a kamatokra, hanem a kötelező törlesztésre is.
Ez, a természettől való rendkívüli függőség és valami földöntúli erőben való bizodalom tette a föld parasztságát vallásossá, hívővé. Az évente megismétlődő mezőgazdasági és állattenyésztői munka a maga sajátos monotóniájával, az évszakok változásához történő szigorú igazodással pedig konzervatívvá, a hagyományokhoz és a szokásokhoz ragaszkodóvá tette a világ parasztságát. Ez az életszemlélet most van változóban, talán csak olyan mértékben, ahogy a technika előrehalad és elterjed s jelent némi függetlenséget a természet erőivel szemben.
S ha már ilyen komolyra fordítottuk a szót, hadd meséljek el olyan történetet is, amely egy kissé beárnyékolta idilli világunk egét. Előre kell bocsátanom, hogy nagyapámat soha nem láttam italtól becsípve, vagy akár dülöngélve sem. De, hogy ilyesmi előfordult, az bizonyos, s ez bennem nem kis szorongást, sőt félelmet keltett.
Esténként, ha lecsutakolva a kis szobánk ajtó mögötti és fal melletti ágyába tértem éjjeli nyugovóra, egy-két esetben megtörtént, hogy szendergésemet – amikor még a félig nyitott ajtón keresztül hallottam nagyanyám és Pista bátyám csendes beszélgetését -, egy hirtelen ajtónyitás szakította meg.
– Jó estét Édesapám!
hallottam nagybátyám hangját. Tehát megjött nagyapám.
– Aztán ti meg mit pusmogtok itt?!
kérdezte nagyapám, a köszönést sem fogadva. Furcsa, rekedtes volt a hangja. Úgy éreztem, mintha haragudna valamiért.
– Nem pusmogunk, hanem csak csendesebben beszélünk, mert a gyerek talán már aluszik ott bent.
Jólesett a gondoskodás, de a többi, ami következett, az már nem.
– Aztán melyikőtök találta ki, hogy a borjakat eladjuk a kisasszonynapi vásárban?
hallottam nagyapám hangját.
– Nem köll azt kitalálni, annyi állatot nem tudunk tartani. El kell adni! Érvelt okosan nagyanyám.
– De azért megmondhattátok volna, a jó istenit! Emelte meg hangját öregapám.
– Mondtuk volna, de a fene tudja, hogy kend merre csámborog, hát most itt van végre, most mondjuk.
– Talán annyit sem érdemelek meg, hogy szóljatok?! Ha nem vagyok itt, akkor keressetek meg!
– Nem érünk mi rá magát keresgetni, talán majd darabontot küldünk magáért, nem gondolja?!
vágott vissza nagyanyám.
– Már pedig a borjakat nem adjuk el!
– Már bizony eladjuk!
A vita egyre ingerültebb lett, s a szívem jobban kezdett verni.
– Csak azt próbáljátok, agyon is csaplak benneteket!
– Mit késákedik most Édesapám, amikor nem is maga gondozza őket!
tette meg az első észrevételét nagybátyám.
– Neked hallgass a neved!
utasította rendre a közbeszólót öregapám haragosan.
– Én vagyok itt a gazda még, vagy talán te?! A szűzmáriáját! Nekem ti ne parancsolgassatok, mert nyomban belétek vágom a bicskát!
Jól hallottam, hogy előveszi az általam sokszor megcsodált és irigyelt agancsnyelű “maskara” bicskáját, még a kinyíló penge kattanását is hallottam.
– Kiirtom ezt az egész nyüves családot egy szálig, a Jézus Krisztusát!
Ekkor már nagyon féltem. Ha kiirtja egy szálig, akkor én sem maradok ki. Bújtam is a nyári meleg este a dunyha alá, és lassan izzadtam, a melegtől meg a félelemtől. De talán nem vesz majd észre a dunyha alatt. Még mélyebbre bújtam. Vagy ha észrevesz, látja, hogy kedvenc unokája vagyok és megkegyelmez; ekként próbáltam megmenekülésem lehetőségét kiszámítani.
– Tegye le azt a kést Édesapám!
emelte meg a hangját Pista bátyám is.
– Kinek mondod ezt te kis senkiházi! Az anyád jó istenit! Nyomban agyonváglak!
S mintha lépéseket is hallottam volna, vagy csak ijedtemben fantáziáltam.
– Mégegyszer kérem Édesapám, tegye le azt a kést, mert elveszem!
Jézusmária! Mondtam magamban. Lehet ilyet csinálni? Kést kivenni valakinek a kezéből? Méghozzá olyan félelmeteset, mint nagyapámé?