Úgy, ahogy történt – 52. rész

– 52. rész –

Gépész 1 fő, asztagra 2-3 fő, etető 1 fő, kévevágó 1 fő, törekkazalhoz 1 fő, szalmakazalhoz 3-4 fő, zsákos 2 fő, zsákhordó 4-6 fő. Ezek a foglalkozások mind férfierőt, mégpedig felnőttet kívánták. Nők, vagy fiatalabb legénykék inkább az alábbi munkát végezték:
Kévevágó 1 fő (ez, mint feljebb írtam lehetett férfi is), polyva- és törekkihúzó 2 fő, polyva- és törekhordó 4 fő.
A polyva és a törek kihúzása és cipelése számomra még most is a legnehezebben elviselhető munkák egyike. Rekkenő melegben, poros levegőben, megfeszített ütemben kellett dolgozni. A szájon vizes kendő, a szálló por és a toklászok ellen szemüveg. Ezt hamarosan le is tették, mert bepárásodott.
Nézzük csak? Igen! Összesen 22-26 fő, no meg még a szakácsnő. Őt aztán ki ne hagyjuk, mert nélküle megállna a tudomány!
Hogy milyen is az emberi természet! Egy masinási példát ide:
Jómagam, mint 5-6 éves kisgyerek az ünnepélyes alkalomból frissen mosott trikót és klottgatyát kaptam viseletül, ráadásul még zoknit is a szandálomhoz. Ebben a szép ancugban tátottam a számat, rácsodálkozva a városi gyerek tudatlanságával a legkisebb érdekességre is. A polyvahordók, vagyis a “csuszisok”, akik akkor éppen fiatal sihederek voltak észrevették káprázatos öltözetemet, amely tényleg kirívó, mi több, kihívó is lehetett az ő izzadt, poros sokszor varrt, szakadt gatyájuk mellett. Gondolták, kitolnak velem. Ahogy bámészkodtam a polyvafészekben – ahová dróthálós petrencerudakon a polyvát hozták – azt mondja az egyik:
– Kiskomám! Segíts nekünk egy kicsit!
– Hozzak valamit?
– Nem, semmit! Csak míg fordulunk, taposdd meg ezt a polyvarakást, hogy minél több férjen ide be!
Teljesen igaznak, sőt bölcsnek találtam a kérést és rá is álltam. Szorgalmasan taposgattam, térdig belesüllyedve a pelyvába a következő fordulójukig.
Éreztem bizony, hogy a zokniba hatoló toklászok szúrják, csípik a lábamat, de nem hagytam abba a feladat teljesítését, hisz én is már részben masinásnak érezhettem magam. Bizony, éreztem is!
Amikor két fordulójuk után abba kellett hagynom a segítést és megnézni lábfejem és bokám környékét, olyan vörös volt, mintha kiütésem lett volna. Míg én bánatosan Anyámhoz kotródtam, aki hideg vízzel lemosta, hallottam a csuszisok nevetését, hogy jól kitoltak velem. Nem nagy kunszt egy jószándékú, hatéves kisgyerekkel! És még ilyen alakokat sajnáltam! El is határoztam, hogy tájukra sem megyek. Felmentem a ház padlására, mert oda hordták fel a csépelt gabonát. Elterítették a padlás földjén. Aztán – később – forgatni, átlapátolni kellett.
Gyönyörű látvány volt a pirosló búzaszemek hatalmas tömege, a zsákosok válláról lezúduló búzafolyam. Mert úgy csinálták, hogy a zsák száját még lent kikötötték, de összefogva tartották, míg a másik kezükkel kapaszkodtak a padlásfeljáró melletti e célra szolgáló használt istrángban vagy rudazókötéldarabban, aztán a megfelelő helyen kiengedték, kizúdították a tartalmát.
A felhordott mennyiséget pontosan mérték még a mázsánál, hisz ebből nyert részesedést a masinázó társaság.
S közben fogyott az osztag, úgy ahogy a magyar író, Fekete István írta meg egyik versében:

“… a földből jött és oda megy vissza,
és sem itt, sem ott sosem ér véget.
Búzából búza, életből élet.
Akár a kemence, akár a malom
nyeli el, akár a hűs magtár őrzi
nem nagy garmada már, csak kis halom.”

Igen így! Pontosan így, s közben emelkedett a hatalmas szalmakazal, amelyre két hatalmas fenyőszál közé épített járón, nekifutva hordták fel a szalmahordók a petrencét, s kiborítva máris terítették a térdig, de néha kötésig besüppedt kazalrakók. Mert ennek is – mint az asztagrakásnak – meg volt a tudománya és a becsülete. Jó kazalrakó híre messzire elment és a masinásgazdák szívesen megkeresték, szerződtették az ilyent.
Különleges érdekesség nem volt, maga az esemény volt az érdekesség. Történt ugyan, de ez már a későbbi években, amikor a gőzgépet a traktor váltotta fel – hogy vidám gépészek odakérették a traktor mellé üzem közben a jövő-menő háziakat, kézfogással láncot csináltattak velük, a lánc végére állítva a nekik nem különösen szimpatikus házbelit, majd kezükbe vettek egy villás kulcsot és a traktor villamos részéhez tartották.
A sor végén álló ilyenkor vagy sikoltott, ha éppen nő volt, vagy káromkodott, ha történetesen férfiú volt, mert az áram jól megrázta, anélkül, hogy a többiek bármit is éreztek volna.
Én – természetesen – kimaradtam az ilyen mókából, de jól szórakoztam, amikor nagynénéim valamelyikének – Jajj, Istenem, vagy valamelyik férfi családtagom – Az istenit! – tömörségű elragadtatását vagy inkább meglepetését hallottam. Nagyapámat vagy nagyanyámat soha nem állították a sorba, nem hogy a végére, de középre sem.
Két napnál tovább sohasem tartott a cséplési “ünnep”.
Befejezésül öregapám kitett egy kis hordó vörös bort, aláírtak valami hivatalos papírokat, megköszönték egymásnak a munkát, meg az alkalmaztatást, megígértették a háziakkal, hogy jövőre is őket fogadják meg.
Iddogálás után mindenki szedelőzködött. A “verő” tetejére felkerültek a közösségi holmik, bogrács, petrencék, alkatrészek stb. A traktor ráállt a verőre és elindult a tanyánk előtt kissé kaptatós, kis emelkedő irányába.
Ez izgalmas látvány volt. Traktoron gépész ült, a verőn a szakácsnő, amelynek oldalán – mármint a verőén -, fennen hivalkodott a “HOFHERR SCHRANTZ-CLYTON-SHUTTLE-WORT” előkelő idegen kifejezés, amelyet mindenki a maga nyelvismerete alapján olvasott, de hangosan kimondani mind a mai napig senkitől sem hallottam. Nem is tudom, ki lehet ezt egyáltalán mondani?
Eközben a hangosan dohogó traktor – amelyből később a honvédségnél szolgálatba állított vonógép, a “hazaáruló” lett, s ezt a nevet pontosan a nagy hangjáért kapta, elárulván az ellenségnek a helyét – már oda is ért az emelkedőhöz. Acélkörmös kerekei jól belemélyedtek a földbe, a traktoros még több gázt adott és mi lestük a szenzációt, hogy mikor áll fel a traktor a két hátsó kerekére, mert előfordult, hogy az erőlködéstől – “hegynek” menet – az első kerekek megemelkedtek.
Nem lehetett ez nagy esemény, de hogy ez ilyen nagy tömegekkel történt, az volt a szenzációs!

Folytatás hamarosan…

Úgy, ahogy történt