Úgy, ahogy történt – 50. rész

– 50. rész –

Látta bizonyosan, hogy én nem vagyok való a paraszti munkára, meg ráadásul olvasni is nagyon szeretek – az meg parasztnak nem való, legfeljebb a “Hangya” Kalendárium erejéig -, talán az is megfordulhatott a fejében, hogy az elemi iskola elvégzése után, még valami “magasabb” iskolába is beiratkozhatom.
Barátom széles vigyorral nyugtázta a legmagasabb elismerést, válaszolni nem tudott, de nem is kellett; én meg magamban már meg is bocsátottam hencegő magatartását, egyrészt mert egyetlen barátom, másrészt az ő munkájának elismeréséből jutottam én is a lépesmézhez.
Megelégedettségünkre azonban felhő borult. Megkérdeztem
– Aztán mi legyen a neve?
– Nem nagyon érdemes törni rajta a fejünket, mert ha nagyobb lesz, úgyis eladjuk. Nem kell nekünk birkaborjú!
nyilatkozott nagyapám és árulta el rejtett terveit. Nem volt vita. Ezzel mindenki egyetértett.
Rosszat sejtve kérdeztem
– És kinek adjuk el?
– Kinek? Kinek? Aki majd megveszi. Nem törzskönyvezett tenyészfajta, talán a mészárosnak.
– Az meg majd levágja.
– Alighanem.
Láttam barátom arcán, hogy mindkettőnk szívébe szomorúság költözött. Ez természetes volt. Ketten sem voltunk 15 évesek. Jószívű kisgyerekek voltunk, minden “kutyaságunk” ellenére.
A felnőttek meg elvették apró örömünket, mert azok csak számolnak, bevételben-kiadásban gondolkodnak, meg a hasznot emlegetik. Ez így nincs jól.
Aztán belekapaszkodtam a semmibe
– És ha nem kisborjú lett volna, hanem üsző?
– Hát akkor persze, hogy megtartanánk!
mondta.
– Jó tejelő az anyja, biztos az utódja is ilyen lett volna. Talán majd a Zsömlével több sikerünk lesz
fejezte be gazdasági számvetését nagyapám.
A helyzet vigasztalanabb volt, mint előtte. Csak azért kell szegény jószágnak vágóba mennie, mert nem üszőborjúnak született? Ez biz’ igen nagy igazságtalanság.
Ki is somfordáltunk a felnőttek közül és már csak abban reménykedtünk, hogy Zsömlének üszőborja lesz.
Mennyivel jobb is a lovak élete – állapítottuk meg -, barátom elmefuttatása alapján. Akármilyennek is születik, vágóba sohasem kerül, mert ha kancacsikó, akkor semmi probléma, ha csődörcsikó, akkor meg kiherélik. Egy a fontos: igavonó jószágnak mindenhogy alkalmas. De mit kezdhetnek egy bikával, amelyik nem is törzskönyvezett? És ha ökröt “csinálnak” belőle, akkor meg semmi haszna. Legfeljebb hizlalni lehet göbölynek. De erre – s ezt jól tudtuk – mi nem voltunk berendezkedve.
Így a dolog eldöntetett.
Reméltem, hogy már nem leszek a tanyán mire az elszállítás megtörténik. Így is lett. A következő évben már valóban lett kisborjunk. Üsző. Ezt aztán megtartottuk. Csakhamar megellett még két tehenünk – mintha kárpótolni akarná a természet az előző évi veszteséget – és akkor már az istálló sarkában elrekesztett deszkakarámban már három borjúnk is várta, hogy megszoptassuk.
Na, nem kell valami különösre gondolni. Pollák barátomtól tanultam, hogy a mafla kis jószágok épp úgy szopják az ember ujját, mint az anyjuk tőgyit. Meg is mutatta. Nagyon tiszteltem ezért, mert engem bizony alaposan ösztönözni kellett, hogy a borjú szájába bedugjam hüvelykujjamat. De semmi pénzért ki nem maradtam volna ebből a szórakozásból.
Aztán sikerült. A kis mafla jószágok azt hitték, hogy az anyjuk tőgyét szopják, és eszük ágában sem volt megharapni. Jó móka volt.
Még érdekesebb lett a dolog, amikor rájöttünk, hogyha a megpökdösött ujjúnkat előzőleg a vakjászolban tartott marhasóhoz dörzsöljük, akkor a kis idétlenek még lelkesebben szívják az ujjunkat. Néha meg is “dusálták”, mint az anyjuk tőgyét, amikor nem jött elég szorgalmasan a tej.
Ilyenkor jókat mulattunk a butaságukon, hogy miket gondolnak ezek. Igazán mafla jószágok.
Közben készültünk a behordásra, amit mi – mint már mondottam – takarodásnak hívtunk. Ez a kifejezés talán abból származott, hogy az aratást befejezve onnan “eltakarodtunk”, vagy a betakarításból, ezt a nyelvészek dolga lenne elemezni. Lényeg az, hogy a kocsinkat megnöveltük, ahogy mondtuk “hosszúra vetettük”, felkerültek a vendégoldalak és a kocsifenékbe a nagy rudazó kötél, meg természetesen két, hibátlan nyelű vasvilla. Ez volt a felszerelés. Nagy előnyünk volt nekünk, hogy a tanya a művelt földeken volt, így sokkal gyorsabban behordtuk a termést, mint a falubeliek. Mi talán hármat is fordulhattunk, míg ők egyet. Az persze más kérdés, hogy sok más ügyekben a községben együtt lakók voltak kedvezőbb helyzetben.
A takarodós kocsi megrakása külön tudomány. Nem csak az fontos, hogy a felrakott kévék szorosan álljanak, továbbá, hogy minél többet sikerüljön feldobálni, ezenkívül megbízható legyen a lekötése a megrakott kocsinak, hanem az is, hogy szép “szarva” legyen, vagyis tetejének négy sarka kicsit kunkorira sikeredjen, mint a huszár kifent bajusza (ezt a megfogalmazást még nagyapámtól hallottam).
Nem csak kellemetlen és káros dolog volt, ha egy takarodós kocsi az úton, valamilyen ok miatt felborult, hanem egy kicsit szégyen is.
Újra kellett rakni az egészet, jó része kihullott a szemeknek és el kellett viselni a közben elhaladók sunyi pillantását, vagy óvatosan csúfondáros megjegyzéseit. Mert voltak ilyenek is:
– Ejnye, de hamar lerakodtak!
vagy
– De furcsán rakják az osztagot!
ha éppen haragost ér a baj, örömmel lehetett megjegyezni:
– Kár visszarakni, úgy se sokat ér!
Ezzel aztán el lehetett érni, hogy egy éven belül a békülésről ne lehessen szó és báli verekedésnél majd törlesszenek valamilyen kézzelfogható formában.
Ha volt esze a kárvallottnak, akkor okosan csak ennyit mondott:
– Az autó miatt volt!
Ezt az indokot mindenki elfogadta, mert a nyüves autók bizony riogatták a lovakat, és kevés gazdának volt olyan nyugodt, vagy az autóra nem érzékeny lova, amelyet nem idegesített a nagy zajjal közeledő jármű, különösen ha dudált is.