Mai gyermekjáték

Dunaújvárosi Hírlap – 1965. július 16.

Mai gyermekjáték

Nem a játékboltok kirakatainak játékait figyeltem meg, ott rakéták, és űrhajók, mozgó csudabogarak hirdetik, hogy új, minden nap változó modern korban élünk. Azokról a játékokról van néhány észrevételem, amelyeket a dunaújvárosi gyerekek játszanak naponta az utcán, tereken, parkokban. Természetesen nem mind a hatezer egyszerre. Hiszen közülük az idén különösen sokan üdülnek a Balatonon, mentek táborozni hegyekbe. De végülis fel kell figyelni azokra a hangokra amelyek az utcáról, parkokból, lakásunk ablakain keresztül hozzánk is elérkeznek, és elhozzák nekünk az atomkor ifjú nemzedékének játékhangjait.
Régóta figyelem, de csak most érlelődött bennem véleménnyé a tapasztalat, milyen szegényesen, és milyen konvencionálisan játszanak a mi gyermekeink.

Gyerekek a játszótéren /1953
fotó: Fortepan / Gallai Sándor

Kelj fel Jancsi, és a többiek
Nem kívánom emlékeztetni az olvasót, azokra a játékdivatokra, amelyek időszakonként, úgymond elöntik a várost. A divattá vált nyilazásra, gumipuskákra, és különösen nem a karikás ostorra. Betört lámpabúrák, bezúzott buksi gyerekfejek, és felborzolt idegek kellően fémjelzik ezt az időszakot.
A nyilazás mégcsak magyarázható a televízióval. De hol látták a derék dunaújvárosi gyerkőcök a karikás ostorok pattintgatását, hol fedezték fel benne a játékot – soha meg nem fejtem.
És nem, a Kelj fel Jancsit sem, amelyet imigyen játszanak: ül egy gyerkőc, tőle távolabb három másik áll, és várja a parancsot.
– Kelj fel Jancsi! – mondja az, aki ül. És jön a válasz:
– Hány órára?
– Három óriásra!
Mire a kérdező három óriási nagyot ugrik előre. Aztán újabb felszólítás:
– Kelj fel Jancsi!
És lassan jön előre a kis csoport. Nyilván az győz, akinek az ülő kisfiú nagyobb ugrásokat, lépéseket parancsol. Tehát a játékban az egészséges ügyességnek, vetélkedésnek nyoma sincs. Minden a parancsoló gyerektől függ. És ezt az izgalmasnak egyáltalán nem mondható, véleményem szerint kimondottan unalmas játékot tűző napon, órákig játsszák 12-13 éves gyerekek. A minap beszédbe is elegyedtem velük:
– Mondjátok srácok, ki volt az első amerikai űrhajós. (Csak azért, hogy ne legyen olyan egyszerű a kérdés).
– Glenn ezredes – vélik kis tanakodás után.
– És hogy hívták a hajóját, – kérdezem tovább.
– Sincron – mondja az egyik. A többiek jó vastagon rosszallásukat fejezik ki a “hülyeség” miatt. Néhány percig vitatkoznak még. Magukra hagyom őket. Nem sokkal ezután ismét felhangzik az ablakon át a szobába:
– Kelj fel Jancsi!
– Hány órára?

Óvodások játszanak a víztorony előtti parkban /1956
fotó: MTI/Fényes Tamás

Adj király katonát
Húsz filléreseket, forintosokat már 20, vagy talán 50 évvel ezelőtt is hajigáltak vonalra – igaz, hogy nem ilyen fiatal gyerekek. De már nem is ütközik meg az ember, ha látja. A rendőr is elmegy mellettük. Divatját is meg lehet magyarázni. Jól jön a nyert pénz fagylaltra, bambira – olykor cigarettára.
De hogyan jön vissza divatba, az Adj király katonát játék? Hol tanulja a felszabadulás után 7-10 évvel született gyerek, ezt a nagyanyáink korában divatos játékot? Találgatni sem lehet. Iskolában, úttörő foglalkozásokon aligha.
Mindenesetre játsszák. Nemcsak egy-egy utcában. Ma már általánosan elmondható, hogy okos, értelmes, mondjam így, a televízió és a XX. század második fele minden technikai vívmányának keblén növekvő 10-13 éves gyerekek összekapaszkodva így játsszanak:
– Adj király katonát!
– Nem adok.
– Ha nem adsz, szakítok.
– Szakíts, ha tudsz!
– Kit kívánsz? És itt, mindig más név hangzik el. Rendszerint a legcingárabb kislányé, aki nagy ügybuzgalommal nekiszalad az eléje készített kezeknek.
Kérdezem, az épületi gyerekeket:
– Melyik a király?
– A Király? Az nincs itt, mondja egy szeplős kislány.
– Hogyhogy nincs… ? – próbálom faggatni.
– Mert felhívta az anyukája, megjött a bátyja Pestről meséli a kis szeplős. Amiből is kiderül, hogy halvány fogalma sincs arról, hogy a király micsoda, kicsoda, mit csinál, ésatöbbi. Jelenlétem, egy időre megszakítja a játékot, de délután már folytatódik vég nélkül.

Somogyi József szobrászművész Öntelt mackó szobra /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf

Mégis, mit játsszanak?
Arról, már e hasábokon is sokat írtak, hogy hol játsszék a gyermek. De arról, talán még sohasem, hogy mit játsszanak. Pedig ez is nagyon fontos. Mert lehet, hogy várospolitikai kérdés a parkok, virágok védelme, de a gyermek lelket befolyásoló játékok eszméje, tartalma viszont politikai kérdés.
Tudom, most néhányan az olvasók közül legyintenek: nem olyan nagy probléma ez. Nem nagy probléma, de egyszer el kell gondolkodni azon is, hogy miért maradtak el gyermek társasjátékok 20-50 évre a társadalom fejlődésétől? S erre nyáron van a legjobb alkalom.
Meg is kérdeztem a téren egyik nagyobbacska gyereket:
– Miért Adj király katonát játszotok?
– Miért, hát mit játsszunk…? – kérdezett vissza.

Gyerekek szórakoznak a Vidám Park karuszel, rögzített kör-kerékpárjain /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf