Úgy, ahogy történt – 36. rész

– 36. rész –

A lejáró másik oldalán volt a “mellékhelyiség”, amelynek alapjait talán Mihály, az “orosz” rakta le, ahogy írásom elején megemlítettem. Előtte állt Mackó kutyánk ólja, takaros alkotás, vályogból, sártetővel, fehérre meszelve és az alján “kórusszal” elhúzva, épp úgy, mint a nagy épületeket. Kata néném egyszer, játékos kedvében, rá is írta, hogy “Harap-lak”, ami nekem igazán tetszett és nagyon elmésnek találtam. Ez a felirat a további meszelések alkalmával mindig felújítást nyert. Az ám! “Kérusz”!
Ez volt az a festék, amely a maga kékes vagy barnás színével meszeléskor a fal lábazatára került és amely nélkül épületcsinosítást elképzelni sem lehetett.
Régóta izgatja a fantáziámat, hogy mi lehetett ennek az igen kedvelt sötét színű festéknek a becsületes neve, és vajon miből is készülhetett. Egy biztos, hogy hosszú évekig a parasztházak lábazatának csaknem kizárólagos színezője volt. Volt olyan, amikor a téglából rakott szép alapon felüli részt is – gondolom hagyományból – kórusszal befestették. A sablonos, sátortetős családi házak megjelenésével ez a külső festőanyag is eltűnt.
De folytassuk!
E két melléklétesítményhez közvetlenül csatlakozott egy kétajtós, deszkaól, amelynek egyik részében rendszerint az anyadisznók fialtak és malacaikat nevelték, a másik részében meg a tömőlibák és kacsák kaptak helyet. Erre derékszögben volt a tulajdonképeni disznóól, a mindenkori állomány süldői, anyakocái és hízói rendben elkülönítve.
Egy nagy és bőven termő eperfa állt az ólak előtt, de helyénél fogva nem volt tanácsos a földről szedett epret enni, jobb volt felmászva eprészni…
Az ól mögött a nyári akol, ahol többnyire lovaink és kiscsikóink levegőztek nyári éjszakákon. Mellette a ponyvás fészer, tapasztott falakkal és szalmatetővel.
Ezután már – ezen az oldalon – csak a kerítés következett, amely a tanya hátsó kapujához vezetett. Az, hogy hátsó kapu, kissé előkelő megfogalmazás, ugyanis csak olyan kapuféle támaszték volt valójában, mintegy annak jelképeként, hogy ez egy család belső területének határa. Valójában magam sem tudom, hogy ezt miért is kellett volna hangsúlyozni, hisz onnan hozzánk soha sem látogatott idegen.
E kapun túl, nyugati irányba húzódott egy enyhén lejtős kocsiút, amelynek jobb oldalán, a partos részen hatalmas akácfák sorakoztak.
De kezdjük el sétánkat most a nagykaputól jobb oldali irányba. Hiába, a nagykapu úgy szerepel számomra mint a tánciskolai kályha.
Amint már mondtam, a két szobából és konyhából álló lakóépület mellé szorosan épült az istálló. Ennek végében is volt padlásfeljáró, de idővel ezt megszüntették és ajtaját beszögelték, így némi teret nyerhettek a padláson. Az épület végénél volt egy partba vájt pince, illetve ennek már csak a maradéka, mert valamikor a belseje beomlott és nem volt biztonságos, így csak előterében tároltak félfenekű hordót, kimustrált szapulót, vagy dongákat, azzal a céllal, hogy majd ki lehet velük valamit foltozni. Szerte-széjjel félig vagy egészen rozsdás abroncsok is henteregtek.
A pincelejárat után volt a kocsiszín, amely alatt nem csak a mi “szép kocsink” nyert védelmet az időjárás viszontagságai ellen, hanem ott tartották esetenként a vetőgépet, a vasfogast, boronát, a gurgót és a télen használt nagyszánkó talpait is. Ha jól emlékszem e nyitott-fedett színnek nád volt a teteje.
A kamra következett. Masszív, önálló épület, cementcseréptetővel. Itt volt a morzsoló, a szecskavágó, a triőr (ez egy magtisztító gép volt), félig elhasznált szerszámok a falba vert faszegeken.
Voltak még karó közé rakott deszkákból elkülönítő rekeszek is, amelyekben a morzsolt szemes terményeket tartották. A falakon egyszerű deszkapolcok, kimustrált istrángokon vagy kötőfékeken, ezeken a legfontosabb kéziszerszámok, kalapácsok, fogók, szögesdobozok, villáskulcsok stb.
Később a kamra elé került a járgány. Ez már nagy fejlődést és egyben könnyebbséget jelentett a munkában. Vasszerkezet volt, amelyeket lovak hajtottak körbe és áttételesen hozzá lehetett kapcsolni különféle hasznos eszközöket, így például a szecskavágót vagy a morzsolót és a darálót is. Számomra nem csak érdekes, hanem egyben hasznos is volt, mert járgányozáskor mindig felülhettem a körbejáró lovaink hátára, amelynél nagyobb gyönyörűséget gyermekkoromban nem ismertem.
De ha meggondoljuk, hogy a sok szecskát nem kellett kézzel vágni, a sok mázsa csöves kukoricát kézzel morzsolni és – főleg – nem kellett sok kilométert a faluba megtenni, hogy valamelyik darálóban kukoricánkat megdaráltassuk, akkor láthatjuk be legjobban ennek az elmés szerkezetnek nagy hasznát.
A karbantartása is igen egyszerű volt; télen-nyáron kint volt a hátsó udvar közepén elmozdíthatatlanul rögzítve és csak esetenként kellett az összesúrlódó nagy fogaskerekeket kocsikenőccsel megkenegetni.
A kamra mellett még egy jelentéktelen – legalábbis számomra lényegtelen – tyúkól húzódott meg, féloldalas, cementcseréptetővel.
Ezen az oldalon a kerítést tulajdonképpen a nagy góré jelentette. Ide hordtuk be a termett kukoricát, de már csak fosztás után és innen került esetenként morzsolásra, majd daráltatásra.
A kukoricafosztás hangulatos eseményéről majd később szeretnék szólni.
Tulajdonképpen ezzel be is fejeztem volna tanyánk “felső” részének leírását. Azért írok felsőt, mert a tanyudvar déli oldalán volt egy kis hajló és ez a szint talán négy öt méterrel lejjebb volt.
Ide egy alsó kapun keresztül lehetett bejutni. Balra volt a kút, széles keresztmetszetű, alul téglával kirakva, zöld mohákkal az oldalában. Nem volt mély, és a vize sem volt kifogástalan, de iható. Soha nem is volt vele semmi baj. Kerekes kút volt, kenderkötéllel, és a végén – a vödör előtt – pár méter lánccal. Ennek a láncnak az volta a haszna, hogy visszaeresztésnél nem kellett a tekergő kenderkötélre figyelni, hogy bele ne botoljon a vízhúzó. A vízhúzó kerék használt kocsikerék volt.
A kút kötélhengere a kerék felöli részen tükörfényes és üvegsima lett a használat során. Ennek az volt az oka, hogy a vödröt nem a nagy kerékkel engedték le, hanem a vödörláncot megrántották és kútvödör szabadon és egyre gyorsabban zuhant lefelé. Na, ezt azután Pista bátyám – markába sercintve – úgy csillapította, hogy két hatalmas tenyerébe fogta a hengert, és az már lefékeződve, megfelelő lassúsággal csapódott a vízre.