Úgy, ahogy történt – 34. rész

– 34. rész –

Az ugyan zavart egy kicsit, hogy a ragyogó nyári nap fénye vakítóan verődött vissza a fehér papírról, de a fő baj akkor következett, amikor az ebédre hívó kiabálásra lemásztam a kazalról és könyvemet eldugva befelé indultam.
Vörös voltam mint a paprika. Alig tudtam már az ebédet is megenni, émelyegtem, szóval napszúrást kaptam. Ezzel is bizonyítva a kultúra iránti elkötelezettségemet és nagybátyámat téve felelőssé a kialakult helyzetért.
A Gogoly-novellákban remek borzongással olvastam egy rövidke írást, amelynek “Rémkirály” volt a címe. Ez valami vándorló diákról szólt, aki útja során, este felé egy kápolnában szállásol el, de éjszaka fantasztikus rémek jelennek meg – köztük a Rémkirály – és bizony alaposan próbára teszik mind a diák, mind a kiskorú olvasó idegeit! Azóta is keresem ezt a novellát, de eddig nem sikerült megtalálnom, pedig biztosan jót borzonganék ma is.
A Hangya-naptár remek szórakozást nyújtott. Máig is emlékszem egyik írásmű címére: “Firer úr, Tapasztó, nem hal éhen”. Ez valami történet volt az I. Világháború frontjairól. Nekem csak az volt a bajom, hogy “firer”-t nem tudtam mit jelent és hiába kérdeztem nagyanyámat, ő sem tudta megmondani, de még Pista bátyám sem! Ahhoz meg nem volt elég eszem, hogy a hadtudományok tanyai letéteményesét, Nagyapámat kérdezzem.
A naptárban azután érdekes ceruzával írt feljegyzéseket is találtam, amelyek a családi eseményekre, az időjárásra, és bizonyos értelemben a termésre is vonatkozik. Ez elég érdekes volt, mivel olyan adatokat is megtudtam, például esküvő, bérmálás, amit velem nem közöltek.
Nyugodtan kijelenthetem, hogy már másodikas elemista koromban én voltam tanyánk legolvasottabb embere! Nem is nyelte le művelődésemet szó nélkül nagybátyám:
– Olyan leszel majd, mint a Janotai!
– Hát az milyen lett?
– Addig olvasott, míg megzavarodott!
Ez bizony elég ijesztően hangzott és ha nem lett volna bennem a betű iránti szeretet, vagy kicsit lettem volna csavargósabb, biztosan hatott volna is, csakhogy az én szeretetem sokkal nagyobb volt Pista bátyám iránt, így azonnal megbocsátottam.
Aztán meg, hogy járt szegény Janota, azt máig sem tudom. De térjünk csak vissza a kis szobába, amelynek egyetlen ablaka nyílt a tanyaudvarra és a fal mellett volt az ágy, amelyben rendszerint én aludtam, sok érdekes és izgalmas pillanatot átélve, nem egyszer drukkolva és remegve. De erről később!
Az ágy lábánál a falon volt egy széles fogas, amelynek a felső része alkalmas volt mindenféle használati szerek, gyertya, gyufa, fésű, kefe, pipereszappan elhelyezésére.
Itt sem feledkezhetem el a fehér szenteltvíztartóról, amelyben mindig volt víz, és amelyből nagyanyám, befejezve esti imádságát, meghintett bennünket alvókat és félalvókat és mindannyiunknak nyugodalmas jóéjszakát kívánt, lelkünket Istennek ajánlotta és elfújta a lámpát. Ezzel ért véget a nap és a lakóterünk bemutatása is, mivel a sötétben már mi sem láthatunk semmit.
A lakóházzal szemben volt a nyári konyha, a tanyaudvar másik oldalán. Ez persze nem volt egy egyszerű konyha, mivel egy csöpp szobából és egy parányi konyhából állt. Kemencével. Ez volt a “forhand” kemence és az állatok ételének melegítése is itt történt az üstben. Tulajdonképpen nem is laktuk a szobáját, többnyire valami tárolási célokat szolgált és elsősorban nagyanyámnak volt működési területe. Egy ágy volt benne, asztal és valami savanykás szag, amely legjobban a savó illatára emlékeztetett.
Viszont sokkal jobban használtuk a kiskonyhát, különösen nyáron. Jóformán ott történt mindenféle főzés, ételkészítés és mint már mondtam a sütés is, beleértve a remek lángosok készítését a kenyerek bevetése előtt. Ezt sohasem mulasztottuk el. Két-három lángost is megsütött öreganyám, megzsírozta, megsózta, és szép, nagy darabokat tépett belőle. Remek volt! Bár ma is nyomna egy jó darabot a markomba! Ez nem olyan puffadt, sárga és olajos készítmény volt, mint ezek a pestiek. Nem akarom én szegény pestieket elmarasztalni, dehát ezek nem igaziak, annyi szent.
Ebben a kis konyhában volt egy stelázsi az edényeknek, a sarokban meg sajtár és vödör a mosléknak. Talán ennek a szaga volt érezhető, de mivel nyár volt és ajtó-ablak nyitva, ennek nem volt különösebb jelentősége. Az összes épület mennyezete gerendás volt. Szép, érett gerendákkal és padlásdeszkákkal, barnára füstölve, színeződve. A falak meszeltek, rajtuk csaknem kizárólag szentképek, szép nagy méretben. Jézus, Mária, meg a Szentháromság, balra a Fiú, jobbról az Atya és középen, galamb képében a Lélek. Erre a képre igen jól emlékszem, mert nem igen értettem nagyanyám magyarázatát, hogy
– Az a Szentháromság Egyisten.
– Dehát, Öreganyám, hárman vannak!
– Az igaz; de mégis csak egy Isten!
– Nem egy! Láthatja, hogy két férfi meg egy galamb!
– Akkor is egy és kész! – vetett véget nagyanyám teológiai érdeklődésemnek. Azóta sem jutottam e téren előbbre.
Szentképeink igen szép keretben, üveg alatt állottak. Manapság már nem is lehet ilyen kereteket látni. Sajnos a háborúban jórészük tönkrement.
Összes helyiségeink padlózata földes volt. Ez gyakorlatilag döngölt földet, agyagot jelent, amelyet azután a szobákban pelyvás sárral letapasztottak és a falnál sárgásbarna festékkel, kis ecsettel egy csíkot húztak. Söprésnél egy fenekén lyukas köcsögből nagy nyolcasok formájában felöntöztek és utána söprögettek, hogy a port elkerüljék. Ezek a vitézkötéses rajzolatok mindig tetszettek, különösen ha Kata néném csinálta, mert ő igen szabályos figurákat tudott rajzolni.
A lakóépület padlása külön birodalomnak számított. Ide a padlásfeljárón keresztül lehetett feljutni, gerendalépcsőn. Fele úton már meg lehetett kapaszkodni a szelemről lefüggő használt istrángban, amely igen hasznos volt, különösen, ha az ember zsákkal a hátán igyekezett felfelé.
A padlás rengeteg holmit és titkot rejtegetett. Itt voltak azok a dolgok is, amiket valaki valahol talált és azzal a szándékkal kerültek ide, hogy “egyszer majd jó lesz valamire”. Mondanom sem kell, hogy amikor kerestünk valami használhatót, akkor azt sohasem találtuk meg, bármennyire is erősítgettük, hogy egy erre és erre a célra kiválóan alkalmas valamit már feltettünk oda.
A padlás lényegében a megtermett gabona tárolására szolgált, így ide öntötték fel csépléskor a búzát, rozsot, árpát stb., valamint a morzsolás után a kukoricát.