Úgy, ahogy történt – 12. rész

– 12. rész –

Ez az abroncs követelőzően szorította és támogatóan körül is fogta őket! Nem akarom öreganyámat piedesztálra emelni. Biztos tiltakozna is ellene, de hiszem, hogy szegletes, csontos fizikumához jelleme is kemény és határozott lett. De szíve mindig fiatal és lelke gyerekesen jó maradt.
Gondolom – mert erről nekem nem meséltek – határozottan tartotta kezében a család szekerének rúdját és – ezt már biztosan tudom – az életet jelentő földet még növelte is. (hogy mennyivel és mennyire ezt csak később tudtam meg) Ő vált “gazdává”, mint annyi sorstársa ebben az időben; annyira, hogy későbbiekben ez nagyon keserves és végül tragédiában végződő ellentétek forrása lett….
E háborús évek gazdálkodásáról – érdekes módon – csak a vidámabb történeteket ismerem. Tudnivaló, hogy az I. Világháború alatt a parasztgazdaságok kikérhettek gazdasági segítségnek hadifoglyokat, akiknek azután volt ugyan valami hivatalos kötöttségük, vagy rendszeres jelentkezési kötelezettségük (hogy nem szöknek-e meg!), vagy teljesen szabadon éltek, tették, amit mondtak nekik, de néha még mondani sem kellett, mert – többnyire parasztok lévén – jobban tudták az elvégzendőt, mint az itthon maradottak.
Hát így került hozzánk Mihály – az orosz, bajuszos, dolgos, tiszta paraszt ember volt, aki faragni is kitűnően tudott. (Ebből – gondolom én – hogy talán fehérorosz lehetett, a brjanszki-erdő tájáról…). Több “családja” volt, ezeknek fényképét meg tudta őrizni és esténként könnyes szemmel mutogatta.
Munkára, dologra sose kellett nógatni. Mindig tudta mi a teendő, sőt lassan a 11-12 éves és a családban egyetlen férfi Pista bátyámat jó érzékkel tanítgatta a paraszti munkára:
– Sztyepán, te hozjam tanya! – mondogatta neki. Akkor nem értették, de nem is gondolták, hogy az a biztatás valósággá váló jóslat is egyben.
Szóval a család igen hamar megszerette Mihály “bácsit”, mert hisz a gyerekeknek bácsi volt. Vasárnaponként megberetválkozva, alaposan kimosakodva és “tisztában”, együtt mentek misére; öreganyámék a katolikus, Mihály a rác-templomba, mivel ő is vallásos, istenfélő ember volt. Egyszer Pista bátyámat is elvitte a rácmisére, vagy inkább ő ment el kíváncsiságból. Tudom – később ő mesélte – nem tetszett neki. Hosszan és többször énekeltek, meg a papok sokat jöttek-mentek, füstölögtek. Az egész istentisztelet jóval tovább tartott mint a “mi” nagymisénk. Aztán meg sokszor elfohászkodták:
– Goszpodi pomiluj!-t.
Na ez tetszett Pista bátyámnak! Valahogyan nevetségesnek találta ezt az orosz “imádságot”, bár jelentéséről fogalma sem volt. El is mesélte testvéreinek, így aztán a gyerekek kicsit csúfolkodva mondogatták hétközben Mihály bácsinak: Goszpodi pomiluj! Ő előbb örömmel hallgatta és a kiejtést is javította, de csakhamar rájött – mivel értelmes ember volt -, hogy ezt a siserehad mire szánja és meg is fenyegette őket. Aztán még öreganyámnak is bepanaszolta a tiszteletlen kölyköket. Ez úgy történt – nagyanyámtól tudom – hogy Mihály egyszer azt mondta neki (kicsit már “tudta a magyar”)
– Goszpodi pomiluj mondani kirie elejszen!
Hogy Mihály hogy és mennyit tudott görögül azt nem tudom, de öreganyám azonnal megértette, ami nem csak természetes intelligenciájára vall, hisz egy büdös szót sem tudott – leszámítva a “fertályt verdünget”, “pasasért”, “smirglit” stb. – idegen nyelven. Arra gondolok, hogy a magyaros “kirialejszumát” káromkodás ébreszthetett benne olyan gondolatokat, hogy ez a kifejezés szoros kapcsolatban állhat az égiekkel… Le is intette azon nyomban a gyerekhadat, így helyre állt az ökomenikus béke…
A gyerekeknek meg azért tetszett ez a könyörgő sor: Goszpodi… mert az északi tanyaszomszéd neve Naszvadi volt. Hát nem csodálatos, hogy a Naszvadiék majdnem előfordulnak az orosz misében is?…
Amint mondtam Mihály rövidesen családtag lett. Az istállóban aludt. Ez volt a természetes rend mindenkor. Pista bátyám – nagy örömére – később ő is vele alhatott az állatok mellett. Ez különben minden igazi parasztgyerek vágya. Ez azt jelenti, hogy valamiképpen komolyan kezdik őt venni és talán a felelősségre is alkalmasnak tartják! Az én vágyam is ez volt! De nem engedtek! (féltek, hogy álmomban legurulok a “dikóról”, vagy valamelyik lovunk éjjel még nem ismer meg(?) és agyonrúg). Legalábbis nekem ezzel indokolták. Mihály – mint családtag – természetesen egy asztalnál evett a családdal. Eleinte – egy vasárnapi pihenő délután – a kisnépek nagy bámulatára a faragószéken mindenkinek csinált nyárfából kanalat, mégpedig a családtag nagysága szerint, így öreganyám felnőtt, Bözse néném – aki akkor kb. 16 éves lehetett – kisebb, és Kata néném mint legkisebb olyan kávéskanál nagyságút kapott. Na, meg is nőtt a tekintélye!
Hogy Mihály mivel evett, egy ilyen maga gyártotta fakanállal, vagy az orosz katona-kanalával, nem tudom. Az viszont tény, hogy öntött, orosz katona-kanalát, amely körte alakú, nyele hengeres és keskenyedő volt, végén egy gombbal (most is előttem van!) emlékbe hagyta távozásakor. Még én is sokat játszottam vele a tanyaudvar porában és meg is őriztem a II. Világháborúig! Aztán ez is elveszett.
Egy vacsora alkalmával, nem is közönséges vacsora volt ez, hanem téli disznótor, jó szokás szerint áthívták a kedves szomszédokat is és javában fogyott a jóféle pecsenye, hurka, kolbász hozzá a savanyúság meg a reszelt, száraz torma is. Mihály csak nézte a tormát (ő inkább az uborkát fogyasztotta) s látta milyen élvezettel eszik a mieink. Egyszer aztán neki szánta magát és tisztelettel megkérdezte:
– Szabad kicsit tormázni?
– Hát hogyne Mihály! – mondta valamelyik szomszéd és hogy jóindulatát is mutassa tekintélyes mennyiséget kotort Mihály tányérjára. Ő aztán egy jókora villával be is vett a száraz, csípős formából – majd fennakadt a szeme, arca elkékült, míg végül hápogni kezdett, (ez már jó jel volt!) – aztán kirohant. A hazaiak – mivel nyers és őszinte emberek voltak – jót derültek a szerencsétlen oroszon, aki csak jó idő múlva tért vissza, mondván:
– Mihály jevó zsiznyi nem tormázni!
Ami nem klasszikus fordításban azt jelentette, hogy Mihály az életben nem fog többet “tormázni”.
Egy más alkalommal – még az elején történt – Mihály bácsi kereste az árnyékszéket. (Ebből is látszik, hogy civilizáltabb ember volt mint a gazdái!) Minden módon igyekezett kifejezni, hogy a dolog nemcsak halaszthatatlan, hanem sürgős is.