Minél több munkahelyet
A nők és a családtagok foglalkoztatása – mint már mondottam – évekig súlyos gondot okozott a városnak. Hiába hangoztattuk illetékes helyeken, hogy a Vasmű könnyűipar nélkül félkarú óriás, ez csak az ellenforradalom után nyert meghallgatást, amikor a város jogi helyzete tisztázódott. 1953-1954- ben, amikor a Vasmű dolgozói – a kohászok és martinászok – kezdtek már nagyobb számban letelepedni végleges lakóként a városban, majd később, amikor a környék, a vonzáskörzet termelőszövetkezeteiben a gépesítés révén évről évre jelentős munkaerő szabadult fel, egyre több gondunk akadt a munkát kereső családtagokkal, főként nődolgozókkal. A végrehajtó bizottság nemegyszer napirendre tűzte a foglalkoztatás problémáit, míg végül arra a következtetésre jutott, hogy lépéseket kell tenni főleg nőket foglalkoztató könnyűipari üzemek létesítése érdekében.

Nagy Józsefné könnyűipari miniszter megértéssel sietett segítségünkre. Abban megállapodtunk, hogy – első lépésként – felvesszük a kapcsolatot a kispesti Vörös Október Ruhagyárral, s felajánljuk azt a lehetőséget, hogy hozzon létre egy leányvállalatot városunkban. Ehhez mindenekelőtt a célra alkalmas, megfelelő helyiséget kellett találni. Találtunk is ilyet. A Vasmű részére – egy tengeri kikötő központjának is beillő – annak idején hatalmas kikötőépületet építettek, amely jó ideig kihasználatlanul, üresen állt, majd kiadták raktározási célokra a belkereskedelemnek. Az épületben az idő tájt éppen nagy tömegű búgócsigát raktároztak.
Megindult a cseppet sem könnyű harc a Belkereskedelmi Minisztériummal, a Kohó- és Gépipari Minisztériummal, sőt a Vasművel is. Megkönnyítette a dolgunkat Herczeg Ferenc, az akkori kohó- és gépipari miniszterhelyettes, aki felismerve a helyzetet, állásfoglalásával igyekezett a város vezetőinek oldalára billenteni a mérleget. Látta és helyeselte a tanács erőfeszítéseit, azt, hogy elsősorban a Vasmű dolgozóinak hozzátartozóit akartuk itt foglalkoztatni. Végül – viszonylag gyorsan – döntés született, az épületet kiürítették és átadták a férfiruhagyár céljaira.
Megindult a dolgozni kívánó nők kiképzése a jelentkezés sorrendjében. 1957. július 22-én 60 fővel beindult az első szalag foglalkoztatása, amelyet követett – augusztus 20-án – a második. Bár Koltai Lajosnak, az első igazgatónak egyáltalán nem volt könnyű a dolga, a férfiruhagyár létrehozása óriási politikai és erkölcsi siker volt. Nőtt a párt és a tanács tekintélye, tovább javult tömegkapcsolata. 1958. február 20-án, amikor a tanácsülésen újból a foglalkoztatási gondokról tárgyaltunk, arról adhattunk számot, hogy már mintegy ezren dolgoznak a gyárban, főleg nők és családtagok. A néhány hónappal ezután megtartott éves termelési értekezleten pedig, miközben nyolc dolgozónak adták át a Könnyűipar Kiváló Dolgozója kitüntetést, arról számoltak be, hogy már százezer öltönyt készítettek, nagy számban exportra is.
A foglalkoztatási gondok megoldásának azonban – az eredmények ellenére – még csak a kezdetén voltunk. A tanácsnál egyre többen jelentkeztek munkára. Határozatban mondtuk ki azt is, hogy csak a helyi lakosok hozzátartozóit helyezzük el. A Vasműbe bejáró dolgozóknak azonban nem tetszett ez az álláspont, ezért egy idő után korábbi határozatunk módosítására kényszerültünk. Nem volt más megoldás, mint újabb munkaalkalmakat, foglalkoztatási lehetőségeket keresni, teremteni. Így jutottunk el a Kőbányai Fehérneműgyárba, amelynek vezetői a ruhagyárhoz hasonlóan – ebben persze egy kis miniszteri segítség is közrejátszott – készek voltak egy leányvállalatot létesíteni. A Vasmű az úgynevezett kisberuházások irodaépületét felajánlotta erre a célra. Ilyen előzmények után a fehérneműgyár helyi üzeme még ugyanebben az évben, szeptember 2-án megkezdte üzemeltetését, illetve a kiközvetített dolgozókat betanítás után foglalkoztatta.


FÉKON új épületszárnya 1978-ban

A munkaerő-kiközvetítés bevezetésére is rákényszerítettek bennünket a körülmények. A jelentkezések száma olyan nagy volt, hogy tanácsi rendeletet hoztunk a munkaközvetítés szabályozására. Arra, hogy kezdetben milyen nehéz volt a helyzet, jellemző, hogy 1959. július végéig, tehát az indulástól számított két hónap alatt, 694 nő jelentkezett munkára, és közülük mindössze 250-et tudtunk elhelyezni a ruhagyárban és a tanácsi vállalatokhoz (nyomda, vegyesipar).


Nyomda épülete


Munkában a nyomdászok

Persze, ez sem ment simán. Néha rendőri segítséget is igénybe kellett venni, mert a tanács munkaügyi csoportjánál naponta 100-150 fő is jelentkezett, akik közül akadt olyan is, aki az eljáró tanácsi tisztségviselőket nem éppen hízelgő szavakkal sértegette. Dr. Juhász Istvánné, a munkaügyi csoport vezetője, aki hosszú ideig nagyon nehéz, idegfeszítő munkát végzett, nemegyszer sírva jött hozzám védelemért. Nem voltak könnyű idők ezek. Fogadónapjainkon is érezhető volt ez. Hiszen a lakás, a bölcsődei és óvodai felvétel sürgetése mellett az emberek főként elhelyezkedési problémákkal kerestek fel a leggyakrabban bennünket, amit abban az időben sokszor bizony nem tudtunk megoldani. Ezért igyekeztünk módot találni még további könnyűipari munkahelyek létesítésére. A miniszterasszony, Nagy Józsefné a Magyar Posztógyár fésűsfonodája ré­szére egy újabb helyiség megszerzését javasolta, ahol mintegy 500 nő foglalkoztatására nyílna lehetőség.

A technikum tervezett tanműhelyének annak idején félbemaradt épületére gondoltunk mint erre alkalmasra. A javaslat körül azonban nagy vihar kerekedett. A vita odáig fajult, hogy a tanácsnál tárcaközi megbeszélésre is sor került, amelyen részt vett Csergő János akkori kohó- és gépipari miniszter, Nagy Józsefné könnyűipari miniszter, Herczeg Ferenc miniszterhelyettes, a párt képviseletében pedig Juhász János első titkár, továbbá a tanács és a Vasmű képviselői. Hosszú vita után, végül a tanácskozáson megegyezés született az épület átadására. Létrejött annak lehetősége, hogy városunkban egy korszerű, 500 dolgozót foglalkoztató fésűsfonoda működhessék. A gyár felavatására 1958. augusztus 20-án került sor. Az avatóbeszédet a miniszterasszony mondotta. Az üzem pedig kezdetben évi 300 tonna gyapjúfonal feldolgozására készült fel. S hogy ez milyen újabb politikai siker is volt, arról, gondolom, nem kell külön szólni.

Az apátság magtára
Közben folytatták az 1956-ban elkezdett szalmacellulóze-gyár építését, ahová angol, német, finn, svéd és szovjet szakemberek érkeztek, akiknek jó munkája – ha később is a tervezettnél – egy igen modern gyárat és sok száz új munkahelyet eredményezett.


Nagy Józsefné könnyűipari miniszter az első kapavágást teszi a Szalmacellulóze Gyár építkezésénél

Ez alatt az idő alatt vegyesipari vállalatunkon belül is szaporítottuk a munkahelyeket. A Könnyűipari Minisztériumtól – Igaz Sándor főosztályvezetőtől – e tekintetben is igen sok segítséget kaptunk, de a tanácsi ipar más ágaiban is segítettek.
A munkát keresők ostroma azonban még ekkor sem szűnt meg. 1960. szeptember 3-án a tanács végrehajtó bizottsága tárgyalta a munkaerőhelyzetet, s megállapította, hogy 1960. szeptember 3-ig az év folyamán 1248 nőt közvetített ki mun­kaerő-gazdálkodási csoportunk. A szandálüzem 1961. január 12-en 72 dolgozóval megkezdte munkáját, és néhány év múlva már 500 000 pár gyermekszandált gyártott a nagykereskedelem számára. Nem kis erőfeszítésbe került a szomszédos nagyvenyimi, autótartozékokat gyártó vállalat létesítése. A volt zirci apátság egykori birtokán levő itteni nagy magtárat szereztük meg erre a célra, ami kitűnően alkalmasnak bizonyult asszonyok és leányok foglalkoztatására. Már az első ütemben közel százan álltak munkába, s ez a szám később gyarapodott. A városból naponta autóbusszal szállítottuk ki a munkásnőket. Ezekben az időkben ez is nagy siker volt. Helyesnek bizonyult a Vasmű pártbizottságának az a kezdeményezése is, hogy ahol a munka jellegéből adódóan nőket lehet alkalmazni, oda nőket állítanak. Ez sok száz nőnek adott kereseti lehetőséget. Míg 1960-ban csak 1150 nőt vettek fel a Vasműbe, addig ez a szám 1964-ben 2115-re emelkedett. A közös erőfeszítés csökkentette a gondokat.
Az Óragyár volt az utoljára felavatott, főleg nőket foglalkoztató üzemünk, amiért sokat jártunk Takács Imrével, a városi pártbizottság első titkárával Posch Gyulához, a MOM vezérigazgatójához. Tárgyalásaink a KGM műszeripari igazgatójával, Fischerrel és Tokodival, az iparág főmérnökével folytatott megbeszéléssel kezdődtek, és a cél az volt, hogy egy – főleg nőket foglalkoztató – műszeripari üzemet telepítsünk Dunaújvárosba.
A kezdeményezések sikerrel jártak, és a Vasmű ezúttal is segítségünkre sietett, mert miután már jelentkezett a lakásépítés hatása, felajánlották saját munkásszállójukat. Ezt a MOM üzemi célra átalakította, ezalatt pedig a jelentkező nőket Budapesten az anyavállalatnál kiképezték. Később a MOM órarészlegét telepítették a városba, és ma már exportra is gyártják a dunaújvárosi órákat. Avatására 1967 első felében került sor.

Ezzel a városban megszűnt a női munkanélküliség, és megvalósult a város arányos fejlesztése is, amiről sokáig annyi vita folyt. Bizonyítást nyert, hogy várost fejleszteni, iparosítani csak arányosan, a fejlesztés törvényeinek betartásával, a nehézipar és a nőket foglalkoztató könnyűipar fejlesztésének normális egyensúlyával lehetséges. A múló évek azt is bebizonyították, hogy várost építeni csakis a járulékos beruházássokkal, ha úgy tetszik, az infrastruktúrával együtt lehet. Ezek bármelyikének elhagyása, tartós háttérbe szorulása, amint a példák sokasága bizonyította, nagy problémát okoz és politikai nehézségeket teremt. De a példák ezekben az esetekben azt is igazolják, hogy az ellenforradalom után, amikor rendeződött a város jogi helyzete, kialakult a Vasmű és a város jövője, egyben a hibák kiküszöbölése is lehetővé vált. Az a politika, amelyet 1956 után folytattunk, a mi esetünkben is meghozta a maga gyümölcsét.

Az egészség védelmében
Dunaújváros egészségügyéről külön hosszú tanulmányt lehetne írni, hiszen azok az eredmények, amelyeket egészségügyi dolgozóink az orvosokkal az élen itt elértek, sokszor hősi erőfeszítést követeltek. Az eredmények elérésében oroszlánrésze van dr. Grosszmann Sándor belgyógyász főorvosnak, első ideiglenes kórházunk igazgatójának, aki tagja volt a tanács végrehajtó bizottságának is. Mellette meg kell emlékeznem dr. Liptai László tiszti főorvosról, az egészségügyi osztály vezetőjéről. Kettőjük hervadhatatlan érdeme az egészségügyi ellátás és az egészségügyi igazgatás megszervezése. Egészségügyi dolgozóink a kezdeti években valamennyi ideérkező dolgozót megszűrtek a felállított szűrőállomáson. Jó munkájuk eredménye a körzeti orvosi és az üzemorvosi hálózat, az anya- és csecsemővédelem létrehozása, egészen a végleges kórház felépüléséig, amelynek országos viszonylatban is igen jó a hírneve.

Szólni kell arról, hogy ehhez a munkához párt- és állami vezetőink az egészségügyi dolgozók számára a kellő segítséget megadták. Ez abból a politikai célkitűzésből fakadt, hogy a legfőbb törekvés a dolgozó emberről, annak egészségéről való gondoskodás. A sok fáradozás meghozta a maga gyümölcsét. Igyekeztünk fiatal, jó szakembereket szerezni, akiknek lakást biztosítottunk. Sajnos, az élet törvényének megfelelően, azok az egészségügyiek, akik a városépítés kezdetén 35-40 évesek voltak, ma már elérték a nyugdíjkorhatárt, vagy az új városban lettek nyugdíjasok. Munkájukat azonban 550 ágyas kórház, az 1958-ban megnyílt szülőotthon, a rendelőintézet, a Vasmű üzemorvosi rendelője, a gyógyszertári és a kiváló bölcsődei hálózat, újabban pedig már az öregek szociális otthona is dicséri.
Emlékszem: annak idején a legtöbb vitánk a kórház helye és nagysága körül folyt. Különösen az után, hogy a beruházási jog 1957-ben hozzánk került, a kórház létesítése volt egyik fő célkitűzésünk. Helyéül a tervezők eredetileg a Vasmű melletti területet szemelték ki. Mi pedig, a pártbizottsággal együtt, azt a helyet javasoltuk, ahol sok huzavona után ma is áll. Amikor végre megegyeztünk abban, hol épüljön a kórház, következett a másik nagy kérdés, milyen nagyságú legyen az új intézmény?

A dolog érdekessége, hogy még az Egészségügyi Minisztérium és a Kohó- és Gépipari Minisztérium képviselője is azon az állásponton volt – velünk szemben -, hogy az igényeket évtizedekre teljesen kielégíti egy 400 ágyas kórház. Mi 600 ágyast akartunk. Sok eredménytelen tárgyalás után végül is abban egyeztünk meg – a Tervhivatal szempontjait is méltányolva -, hogy feladjuk álláspontunkat. Farkasdy Zoltán kitűnő építész és tervező tervei alapján megépült hát a 400 ágyas kórház.

A terveket a legilletékesebb szakemberekkel sokoldalúan megvitattuk, s az építést 1959-ben elkezdtük. A befejezést dr. Grosszmann Sándor kórházigazgató főorvos, akinek érdemeiről fentebb szóltam, már nem érte meg. 1963. január 1-én meghalt. A Bartók-kultúrház csarnokában ravataloztuk fel, ott búcsúztak a népszerű orvostól a dunaújváro­siak ezrei.

Köszönet az orvosoknak!
Legnagyobb beruházási gondjaink közé tartozott a megfelelő orvosi műszerek, berendezések beszerzése. Ennek hiánya miatt a kórházépítés hat évig húzódott, így az átadásra 1965 őszén került sor. Az ünnepélyes avatást 1965. szeptember 15- én tartottuk. Az avatóbeszédet dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter tartotta. Ebben az időben az ország egyik legmodernebb egészségügyi intézményét mondhattuk magunkénak, amelyet később a Ságvári városrészben épült szülőotthonnal bővítettünk. Itt létesült a szülészeti és nőgyógyászati osztály, amellyel együtt 550 ágyasra növeltük kórházunk befogadóképességét. Szép volt – ma is az – az új épület, jónak mondható a felszereltsége, de talán mindennél fontosabb, hogy az Egészségügyi Minisztérium segítségével kitűnő orvosgárdát telepítettünk a városba, s orvosaink számára kényelmes lakásokat és a kiváló kórházban megfelelő munkakörülményeket teremtettünk. Mindez együtt biztosította, hogy kórházunkat a jó hírű egészségügyi intézmények között emlegetik, évek folyamán rangot, tekintélyt vívott ki magának. Az avatás utáni második napon sajnos én is ebbe a kórházba kerültem. Engem is bevittek, mert az akkor már ötéves cukorbetegségem ágynak döntött. Cukorbeállításra, ápolásra szorultam. Dr. Szűcs Zsuzsa kiváló belgyógyász főorvos, az orvostudományok kandidátusa osztályára, az I. belosztályra kerültem, ahol ez a kitűnő gárda csakhamar talpra állított. Nekik köszönhetem, s köszönöm ma is, hogy rövidesen újra munkaképes lehettem. Azóta rendszeresen kezelnek és ápolnak, amikor szükségét látják a kórházba is befektetnek. Én pedig örökké hálával gondolok rájuk, mert aktív koromban is nyolc éven át karbantartottak, ügyeltek az egészségemre. Ha sikerült eredményesen dolgoznom életemnek ebben a szakaszában, úgy ezért őket köszönet illeti!

Városnézés Malinovszkijjal
Persze jobb vendéglőbe, szórakozóhelyre járni, mint kórházba. Ezt mondotta nekem Malinovszkij marsall, aki Dunaúj­városban 1966-ban volt vendégünk. A Vasmű után a várost mutattuk meg neki. A kórház meglátogatását is programba vettük, meg akartuk mutatni legszebb létesítményünket. Meg is nyerte tetszését az impozáns épület, annak rendje, tisztasága.

Amikor azonban lefelé jöttünk és benéztünk a traumatológiai osztályra, ahol látta a sok nyögdécselő embert, és végignézett ablakon át egy műtétet, akkor tette az előbbi kijelentést, és azt, hogy mutassak neki inkább egy szállodát és éttermet. Kikötöttünk tehát egy étteremben, az ebédnél tudtam meg, hogy vendégem is cukorbeteg. Mindvégig igen kellemesen, jó hangulatban telt el a számomra emlékezetes látogatás. Malinovszkijjal többé már nem találkoztam. Néhány évvel később nevét a Kreml falában láttam bevésve, ahol tisztelettel adóztam a nagy hadvezér emlékének.

A kollégium számonkér
A kórházügy az átadással nem zárult le. Az építési költségek elszámolása még hónapokig izgalomban tartott bennünket. Az eredeti költségtervezet 52 millió forint volt, a következő hat esztendő alatt az áttervezések miatt a költségek megközelítették a 100 milliót, míg a végelszámolásnál kiderült, hogy 104 millió. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor emiatt Bujdosó Imrével, a megyei tanács elnökével a Beruházási Bank kollégiuma elé citáltak, s azért vontak felelősségre, hogy miért ennyire magas a költségtervezet. Miért költöttünk ennyit az orvosi műszerekre és gépekre?! Sajnos, érdemleges választ nem tudtunk adni, mert a felszerelést az Egészségügyi Minisztérium rendelte, így mentegetőzve azt javasoltuk, hogy kérdezzék meg az illetékeseket, annál is inkább, mert a tárgyalásra nem hívták meg őket. így hazatértünk azzal, hogy ismét egy “pontházat” építettünk, ami pont még egyszer annyiba került, mint azt eredetileg terveztük.

A kórházépítés egyébként máig sem fejeződött be, mert napjainkban már nemcsak a helyi szervek, hanem az Egészségügyi Minisztérium is sürgeti a bővítést. Alig egy évtized telt el az átadás óta, s bebizonyosodott, hogy a kórház a város és vonzáskörzete igényeinek kielégítésére ma már kicsi.
Tudomásom szerint már készítik az új tervet, e szerint 250 ággyal bővítik majd a kórházat, mely mindannyiunk örömére az ötödik ötéves tervben mint az egészségügy kiemelt beru­házása megvalósul. Nem hiszem azonban, hogy ezzel örök időkre lekerül itt a napirendről a kórházi téma. De hogy évről évre jobb lesz a helyzet, az bizonyos. Hosszú volt az út a Duna-parti ideiglenes kórháztól a jelenlegi korszerű intézményig. Sok megpróbáltatás, vita, tengernyi derekasan végzett munka vezetett eddig. Érdekes esetek is adódtak. Egyik ilyen volt például – a régi dunaújvárosiak még emlékeznek rá – az úgynevezett kórházi “betörés”, amikor az egyik “sza­ki”, aki este beivott, létrát szerzett, és az első emeleten át ment be szerelméhez, akit a kórházban ápoltak.

A „belváros” és a barakkok
A közegészségügyhöz kapcsolódik az a harc, amit a lakosság életkörülményeinek állandó javításáért folytattunk. Fő célkitűzésünk a barakktáborok felszámolása, illetve lebontása volt. Egyik barakktáborunk lebontását elősegítette az úgynevezett radari partfelszakadás, illetve földcsuszamlás, amelyről az elemi csapások során még szólok. Ez az esemény meggyorsította a barakktáborok felszámolását.
A tanács erőfeszítése nemcsak a lakásépítéssel függött össze, hanem egészségügyi, szociális, kulturális, sőt közbiztonsági gondjainkkal is. Emellett politikai értelemben is gondot okozott az a feszültség, ami a “belváros” és a barakkok között keletkezett. Ezzel is szembe kellett néznünk. A pártbizottsággal kidolgozott terveink szerint az elkészült új lakások jelentős hányadát azon munkások, főleg a város építői között osztottuk el, akik a városban laktak, illetve mint végleges lakók Dunaújvárosban akartak letelepedni. Ezek lakáskérelmét bizottság vizsgálta felül, az üzem és a szakszervezet képviselőinek bevonásával. Szinte leírhatatlan volt a bekköltözők öröme, amikor a barakktáborokat, az ottani mostoha körülményeket felválthatták modem, összkomfortos, távfűtéssel is ellátott lakásokkal.
Több bonyodalmat okoztak azok az esetek, s ilyen tetemes számban előfordult, amikor egyik-másik barakklakó nem igényelt új lakást, nem akart véglegesen letelepedni, hanem tovább akart menni új építkezésekre, Komlóra, Kazincbarcikára, később pedig a százhalombattai építkezésekre. Ezeket, miután a sok agitáció nem járt eredménnyel, szinte állandó zaklatásokkal kellett távozásra kényszeríteni a barakkokból.
A barakktáborok lebontását külön is premizáltuk. A bontott anyagot előnyös feltételek mellett bocsátottuk az óvárosi és a környéki dolgozók rendelkezésére lakásépítkezéseikhez, aminek hatására meggyorsult a munka és viszonylag rövid idő alatt eltűnt a városnak ez az igen sok gondot és bajt okozó szégyenfoltja.
Voltak már a városnak egyedül élő szakemberei is, főként a Dunai Vasműben, férfiak és nők egyaránt. Ezek számára a lakáskereten belül megépülő munkásszállók építését vettük tervbe. Az úgynevezett radari városrészben három munkásszállót építettünk a Vasműnek. A városban pedig egyet, az úgynevezett négyes munkásszállót, szintén a Vasmű számára. Ezt követően elkészítettük az építők és a tanács 104 személyes munkásszállóját is, amely ma már nővérszállás céljaira szolgál.

A Barátság városrészben megépült a később idetele­pült papírgyár dolgozói számára létesített munkásszálló is. Eleinte sokan ellenezték ezek építését, de az idő igazolta, hogy csak megfelelő szállók építése árán tudjuk a barakktáborokat felszámolni. Azonkívül így vált lehetővé a városban levő azon lakások felszabadítása, melyeket munkások tömeges elszállásolására vettek igénybe.

Melegvíz a Vasműből
Az ellenforradalom utáni első nagy sikerünk az volt, amikor 1957-ben az Országos Tervhivatal – kérésünket meghallgatva – 25 millió forintot biztosított városfejlesztésre, a félbemaradt lakások befejezésére, majd 1958 szeptemberében közölte, hogy a tanácsi feladatokra, városépítésre és a sürgős kommunális feladatok elvégzésére további 218,8 millió forintot kapunk majd. Érthetően nagy volt az örömünk, hiszen ily módon dédelgetett, régi álmok valósultak meg. Most már közvetlenül mi kaptuk a beruházások összegét, melyet annak a tervnek megvalósítására használtunk fel, amelyet a pártbizottsággal közösen alakítottunk ki, és amelyet a tanácsülés, beható vita után, a lakosság véleményének ismeretében elfogadott. A tanácsülési jegyzőkönyvek tanúsítják, hogy tanácsüléseinken nagy volt az aktivitás, vita, mert volt miről vitatkozni, javaslatokat tenni. Ennek során felajánlások történtek arra vonatkozóan, hogy melyik létesítményhez milyen társadalmi akciót kezdeményezzenek, különösen az érintett tanácstagok és választóik.

A rendelkezésünkre bocsátott hitelkeretből először a félbemaradt lakásokat fejeztük be és a házakat vakoltuk, ami rövid idő, mintegy két év alatt befejeződött. Ezt követték a ház körüli tereprendezések, amiket nagyrészt társadalmi munkával, a lakosság segítségével végeztünk el. Nagyobb feladat volt a távfűtés bevezetése a lakásokba. Dunaújvárost úgy tervezték, hogy a város valamennyi lakását a Vasműből, annak energia-gyárrészlegéből nyert meleg vízzel fogjuk fűteni. Ezt így is akartuk kezdeni, de a beruházási fedezet hiánya miatt ezt csak provizórikusán tudtuk megvalósítani, olyan megoldással, hogy egy gőzkazánt állítottunk be. Ebben az időszak­ban még nem a Vasmű szolgáltatta a melegvizet. Közben állandó feszültségben éltünk az L épületek és a Ságvári városrész miatt, ahova a vezetékeket az ötvenes évek elején helyenként betervezték, de a beruházás emlékezetes leállítása miatt a kivitelezések során sok helyen kimaradtak. A feszültség tovább fokozódott, amikor már a tanács kapott beruházási keretet, és ebből a pénzből megoldhatóvá vált a Vasműből való melegvíz-szolgáltatás. Ez azonban csak fokozatosan történhetett, hiába volt mindenki számára sürgős. A távfűtés megoldásának kivitelezése kissé elhúzódott, mert először a félbemaradt lakásokat kellett befejezni és – mind a lakosság nevezte – a meztelen házakat bevakolni. Olyan megoldást kellett találni, amelynek segítségével a gyorsan növekvő igények kielégítéséhez mindenki cselekvően is hozzá tud járulni.
Ebben az időben született meg a szakosított társadalmi munka, melynek során nagy segítséget kaptunk Juhász János elvtárstól, a városi pártbizottság első titkárától, aki kohómérnöki diplomával rendelkezett, majd utódjától, Takács Imrétől és az e célra létrehozott operatív bizottságtól, élén Szabó Ferenccel, a Vasmű gazdasági igazgatójával, valamint Jeli­nek Fülöpnétől, a tanács tervosztályvezetőjétől. Nekik és annak a sok száz és ezer társadalmi munkásnak köszönhető, hogy az összefogás során a távfűtés bevezetése a lakásokba végül is hamarabb megvalósult, mint azt terveztük.

Bevezetjük a gázt
A városfejlesztés felgyorsult üteme újabb és újabb igényeket támasztott. Felvetődött – “adj uramisten, de rögtön” alapon – a gáz bevezetésének szükségessége. Az elképzelés az volt, hogy a Vasműből, pontosabban a kokszolóműből nyert gázzal lássuk el a város valamennyi lakását. Ezért gázcsöveket fektettek le mindegyikbe. Még az utcai vezetékek is elkészültek.

A Tervhivataltól kapott első 25 millióból ezt a munkát is elkezdtük 1957-ben. Csakhamar kiderült azonban, hogy ez sem megy baj nélkül. Ugyanis a Beloiannisz utcában jöttünk rá, hogy máshová fektették le a csöveket, mint ahol ezek a rajzban szerepeltek. Kerestük a vezetékeket, de nem jöttünk a nyomukra. Volt építőmunkások állították, hogy a vezetékek bent vannak a földben. Közben a területet parkosítottuk. Azt ajánlották, hogy keressük meg a szaktársat, aki annak idején csinálta, de már Pesten dolgozik. Megkerestük, a “szaki” jelenlétében derült ki, hogy a vezetékek mintegy 200 méter hosszúságban valóban megvoltak, csak éppen egészen másutt, mint ahol mi kerestük. Arra is rájöttünk, hogy mintegy 50 méteren egyáltalán nem voltak lefektetve, majd ekkora kihagyás után, mintha, semmi sem történt volna, újra folytatták a csövek fektetését. A „szaki” azzal védekezett, hogy néhány napig beteg volt, s az alatt történhetett a hiba.
Ilyen és hasonló gondok, mulasztások ellenére 1958 februárjában az Építők útja, Vasmű út, Szórád Márton utca és a Dózsa György utca által határolt területen megindult a gázszolgáltatás. Itt is sokat segített a szakosított társadalmi munka, amelyet a távfűtés bevezetésével párhuzamosan az L épületekben és a Ságvári városrészben végeztek el. Ennek elvégzésével nagy megkönnyebbülést éreztünk, érthetően, hiszen kétévi közös erőfeszítés eredményeképpen nagy teher esett le a vállunkról.

Ennek köszönhető, hogy a város alapításának 10. évfordulóján joggal elmondhattuk: a helybeliek immár valóban kulturált körülmények között, összkomfortos, távfűtéses, gázzal is ellátott lakásokban élnek, korszerű körülmények között dolgoznak.

Végig az erdőn…
Közben változatlan gondot fordítottunk a külső körülmények kedvezőbbé tételére, a virágos és tiszta városra, a virágok megőrzésére, amelyekre mindenki büszke, hozzáteszem: méltán.

Ebben is, mint annyi másban, a lakóhely szeretete nyilvánul meg, amit mi vezetők is ápolni igyekeztünk. Már nem lehetett büntetlenül a terek gyepszőnyegét taposni, letépni a rózsát. Ugyanez a gondoskodás kísérte és kíséri ma is a határerdőt, amelyet a hatos műút mellé terveztünk. Sokszor hivatkoztunk rá vendégeink előtt, hogy a zöldövezet létrehozása a modern telepítési elveknek megfelelően történt, melynek elsőrendű célja főleg a Vasmű szennyezett levegőjének tisztítása. Az uralkodó széljárás – különösen frontbetörés vagy ciklon idején – gyakran rácáfolt ugyan erre, úgy érzem azonban, hogy ennek telepítése mégis sikerültnek mondható. Látva a szép, terebélyes fenyőket, a karcsú nyírfákat, mindig eszembe jut az idő múlása. De az is eszembe jut, mennyit vitáztunk, hogyan és mint legyen az erdőtelepítés, visszagondolok az elültetés megszervezése körüli nehézségekre, a fegyelmire, amit ellenem emiatt kezdeményeztek; azután a vég nélküli huzavonával járó kisajátítási ügyekre, amelyekről végül is mit sem tudnak a megnőtt erdőben sétáló fiatalok és öregek, a játszadozó gyerekek. Gyönyörködnek az üde zöldben, nézik az időnként a város közelébe bemerészkedő fácánokat és nyulakat.

Egészségügyi gondjaink közül az egyik legnagyobb – amiről fentebb már szóltam – a bölcsődei, és ami ehhez kapcsolódik, az óvodai helyzet javítása volt. Az a körülmény, hogy településünk a fiatalok városa, ahol az átlagos életkor sokáig 27 év körül volt, sok mindent megmagyaráz. Nálunk több gyerek született, mint máshol. Tetézte ezt az, hogy a leányanyák, amikor odahaza teherbe estek, esetenként a szégyen elől is ide jöttek dolgozni és szülni. így állt elő, hogy bölcsődéinkben és óvodáinkban rettentő túlzsúfoltság keletkezett. Ez olyan feszültséget okozott, hogy például az 1958. évi nyilvántartásaink szerint 214 túlkoros gyerek volt, akiket óvodákba kellett volna már áttenni, de még a bölcsődékben voltak. Gondozónőink hősi erőfeszítésekkel, mostoha körülmények között nevelték a kicsinyeket, hiszen egynémely gyermekintézményünk ráadásul ideiglenesen barakkokban és lakásokban nyert elhelyezést.

Ez a feszültség végigkísérte az immár 25 éves Dunaújvá­rost, ahol napjainkban a vállalatok társadalmi felajánlásai révén már-már megoldották ezt a problémát, melynek rendezéséhez az időközben megjelent népesedéspolitikai határozatok is nagymértékben hozzájárultak. Így a negyedszázados küzdelem napjainkban mindinkább nyugvópontra jut, teljesen azonban nem szűnt meg, s mivel a születések száma újra örvendetes emelkedést mutat, nagy szükség van további modern, gyermeksírástól és kacajtól hangos bölcsődékre és óvodákra.

Elhagyott gyermekek
Idetartozik annak megemlítése, hogy az elhagyott gyermekek részére, a szomszédos Rácalmáson egy volt urasági kastélyban, gyermekintézményt létesítettünk. A létszám 50-60 körül volt még 1954 tavaszán. Egyik nap a szolgálatot teljesített rendőr felhívott, és közölte velem, hogy a Vasmű területén egy csecsemőt találtak újságpapírba becsomagolva. Az anya, úgy látszik, meg akart szabadulni gyermekétől. Intézkedésünkre a csecsemő Rácalmásra került. A vezetékneve “Rácalmási” lett a kicsinek, így is anyakönyveztük, mert semmiféle adat nem állt rendelkezésünkre. Időnként ellátogattam Rácalmásra, és megnéztem, hogy s mint élnek a szülő nélküli gyermekek. Egy alkalommal az egyik kisfiú – akit a külföldre szökött szülők 1956-ban itt hagytak – hozzám simult, és azt mondta: “Bácsi, légy az apukám! Vigyél magaddal!”
Nekünk, vezetőknek nagy gondot okoztak a szociális problémák – amelyekre korábban a barakktáborok kapcsán részletesebben utaltam. Tetézte ezt, hogy az ötvenes évek elején mintegy 450-500 görög menekültet telepítettek hozzánk, főleg a Kossuth Lajos utcai félig kész lakásokba. Őszintén meg kell mondani, hogy ezek a menekültek – tisztelet a kivételnek – munkába állásuktól kezdve egyéb, számtalan problémájukig igen sok gondot okoztak nekünk. Később a járás Beloiannisz községébe települtek. Súlyosbította szociális problémáinkat az is, hogy a régi Pentelén is éltek az elmaradott rétegekhez tartozó családok, akik a lösztalajba vájt barlangszerű helyeken laktak, mondani sem kell, nagyon nyomorúságos körülmények között. Ezeknek a kunyhóknak fokozatos felszámolása is bekerült terveinkbe, persze a megvalósulás későbbre húzódott, mint azt eredetileg terveztük.

Nehéz dolog volt ez, amit a következő eset is bizonyít. A lakók közül a Trézsi néni nevű cigányasszony fogadónapjaim gyakori vendége volt. Általában ő képviselte az ottani cigánysoron élő lakókat. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor közöltük vele, hogy az ő putriját is lebontják. Volt jajveszékelés, futkosás, átkozódás, míg végül nagy nehezen megbarátkozott azzal a kis házikóval, amit számára a Kálvária dombon közköltségen építettünk. Nehezen békült meg azzal is, hogy nővérének ideiglenesen meghagytuk a putriját, csak akkor nyugodott meg, amikor megtudta, hogy rövidesen azt is lebontják.

Hármas ikrek a városban
Emlékezetes számomra az a nap, amikor reggel a szülőotthonból jelentették, hogy egy Renyákné nevű asszony hármas ikreknek adott életet. A párttitkárral együtt virággal és ajándékokkal köszöntöttük az újszülötteket és a szülőanyát. Igen büszkék voltunk az eseményre, amelyről a rádió és a sajtó is hírt adott. Csak akkor jelentkeztek a gondok, amikor körülnéztünk a család háza táján. Kiderült, hogy az örömapa jobbára alkalmi munkából él, és keresete legtöbbször az italboltokba vándorol. Mi igyekeztünk a családot a lehető legmagasabb gyorssegélyben részesíteni. Telket adtunk nekik ingyen, bontási anyagot is kaptak. Azt is kilátásba helyeztük, hogy családi házuk építéséhez további segítséget adunk. Sajnos, az egészből nem lett semmi, mert mire felocsúdtunk, túladtak a bontási anyagon, és egy nagyobb városi lakást kértek. Ezt is megadtuk részükre. A gyerekek gyorsan felcseperedtek, az élet ment tovább.

Folytatás hamarosan!

Képek forrása:
Dunaújvárosi Hírlap képarchívuma
Dunapenteleiek Klubja – facebook
Fortepan.hu
József Attila Könyvtár

Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója

Dunaujvaros