– 9. rész –
– Aztán mi lehetett? – kérdeztem vagy negyedszázad múlva.
– Talán egy beteg macska.
– De világított!
– A szeme. Épp azért, mert beteg volt. Ezzel aztán ki is merült a józan magyarázat. Nagyon sajnáltam. Legalább valami ludvércet vagy kísértetet mondott volna. De csak egy macska? És az is csak “talán”?
Édesapám szanitécként szolgált az I. Világháborúban. Én ennek a beosztásnak gyerekfejjel nem nagyon örültem, mert pilóta vagy legalább huszár lehetett volna, hősi tetteket hajtva végre és számos érdemrenddel – főleg arannyal – a mellén. Ami igaz – az igaz! Két kitüntetése azért volt! A Károly-csapatkereszt, de erről később egy undok osztálytársam azt mondta, hogy nem valami különlegesség, mert ezt minden rendesebb ember megkapta bizonyos idejű frontszolgálat után. A másik szép volt, azt hiszem valami sebesülési érdemérem. Ovális, bronz medália volt, rajta egy szép, kidomborodó vörös-keresztes címer és talán valami latin nyelvű felrat. De erre nem emlékszem pontosan. Háromszögletű szalagja eredetileg fehér volt, vékony piros csíkkal. Ezzel a kitüntetéssel volt egy kis kalandom, amit már saját életem történetében szeretem volna elmondani, de jöjjön inkább most – Édesapámra emlékezve. Tán másodikas vagy harmadikas elemista lehettem; Kelenvölgyben laktunk. Kiscserkész voltam. Nagyon szerettem a cserkészetet. Az akkori cserkészek álma: az életmentő kitüntetés volt! Ezt kiérdemlők neveit (és talán fényképüket is!) közölte a szövetség lapja, a “Magyar Cserkész” leírva azt a cselekedetet is, amivel az illető e magas elismerést kiérdemelte. Nekem legjobban egy szép kislánynak úszva történő kimentése tetszett volna, de az volt a fő baj, hogy akkor még magam sem tudtam úszni, aztán meg nem minden bajba jutott kislány szép az én kedvemért…
Na, ha hiányzik is a tett, azért még lehet hőn óhajtott kitüntetés! Kértem Édesapámat, hogy egy vasárnap délutáni moziba hadd tehessem fel a szóbanforgó medáliát, hisz még a vaknak is látnia kell, hogy a vöröskereszt az életmentést jelenti. Apám szelíden magyarázta a vasárnapi ebéd után – amikor már a 20 filléres mozibelépőt Édesanyámtól kikönyörögtem -, hogy ez nem való és nevetséges leszek. Azonnal felismerik! Minél jobban oltotta égő vágyamat, annál inkább nőtt bennem az óhaj! Már-már szenvedésessé vált köztünk a vita. Apám nem engedett. Engem féltett persze nem a kitüntetést, hisz őrajta sose láttam. Kunyerálásomra végül úgy tett pontot, hogy “rakodós” szekrényünkre a biztonság okáért ráfordította a kulcsot. Ebben a szekrényben őriztük a fontos családi iratokat, képeket, valamiféle nyugtákat és – többek között – a két kitüntetést is! Aztán a kulcsot zsebre vágta és kiment a konyhába a hetenként egyszeri “Jovianes” szivarját elszívni. Édesanyám ugyanis a szobában való büdösítést ki nem állhatta. Apám nem tudta, vagy inkább nem gondolt arra, hogy az “akasztós” szekrény kulcsa is nyitja a “rakodóst”. Alig vártam, hogy betegye az ajtót, azonnal munkához láttam, és pillanatokon belül zsebembe volt az óhajtott kincs. De még kellett hozzá valami biztosítótűféle a felerősítéshez. Ezt hamar találtam Anyám pléh varrósdobozában, amely valamikor pralinés doboz lehetett és lila vagy kék alapon arany pagodák díszítették finom vonalú sárkányokkal.
Közben jutott eszembe, hogy a bronz medáliát ki kellene szidolozni, egyrészt mert így jobban mutat, másrészt ez még “vadonat” új, hisz tegnap kaptam, mivel pénteken volt “őrsi óra” és ott még nem hencegtem el vele. A “Sidol” mint a korabeli közismert és legjobb folyékony fémtisztító a spájzban volt és csak a konyhán át lehetett volna megközelíteni. Reménytelen eset és ez kissé visszavetette mohó vágyamat. Zsebre vágtam hát immár “komplett” dekorációmat és magabiztos “kézit csókolommal” vettem búcsút szivarozó és varrogató szüleimtől. Civil – sötétkék – kabátomra azután a patakparton feltettem az “életmentő” kitüntetést. Egyrészt sajnáltam, hogy nem volt rajta valami “cserkészes” (liliom vagy ilyesmi), másrészt meg nem tudtam megnézni magam a tükörben, hogy milyen pompázatos vagyok.
Hogy a Kard utcán – moziba menet – az a pár ember, akivel találkoztam hogy tekinthetett rám, nem tudom, mert nekem azon főtt a fejem, hogy mit mondok majd mozizó társaimnak újsütetű kitüntetésemről. Annyira izgatott voltam a körülményesen megszerzett jószág miatt, hogy semmi sem jutott az eszembe.
A mozi parányi előterében a délutáni előadásra csak kevesen várakoztak. A pénztárosnő minden felindulás nélkül adta ki a második sorba szóló jegyemet. Szerencsétlenségemre (vagy szerencsémre?) nem volt senki ismerőseim közül, aki moziba jött volna ezen a délután. Én “feszítve” mentem végig a gyéren elfoglalt sorok szélén és szabadon lefegtettem pompás kitüntetésemet. A kutya sem vette észre! Ha jól emlékszem, a “Hét tenger ördöge” című Errol Flynn-filmet játszották, amelynek főszereplője is ilyen magamfajta valóságos kimagasló egyéniség volt… Míg helyemet kerestem a padon, úgy emlékszem, hogy egy nagypapa formájú emberke mintha elismerő mosollyal adózott volna “hősi” helytállásomért. (Pedig ez a mosoly pontosan olyan volt, mint múlt vasárnap az enyém, amikor elismeréssel adóztam Andráska – kis unokaöcsém – “keresztes-vitéz parancsnoki” díszes “szerelésének”. A kiváló kalózkapitány történetének végén hervadtan hagytam el a Kelen-mozit. Elillant lelkesedésem, valahogy elvesztettem önmagamba vetett hitemet is. Ráadásul úszni sem tudtam. Tűz sem volt az időben a környéken. Kezdtem belátni Édesapám igazát. Ez bizony nagy szó volt akkor! Visszafelé már fele útnál zsebemben volt az I. osztályú sebesülési érem. Gyorsan visszacsempésztem a “családi dobozba”, csak a biztosítótű maradt rajta és ez mindaddig rajta volt – ahányszor kezembe került, mindig más-más érzést és megítélést keltve egykori “dicsőségemre” – míg a II. Világháború zivataros napjaiban – sok minden mással együtt – ez is eltűnt. Mint ahogy eltűnt “legmagasabb” adományozója, “legalacsonyabb” jogos tulajdonosa, és ahogy eltűnt az én hő vágyam utána, s ahogy velem együtt eltűnik majd emléke is…
Édesapám 33 éves korában nősült. Ez akkoriban bizony öreglegénynek számíthatott. Hogy miért ilyen későn, nem tudom. Talán szüleit vagy testvéreit kellett támogatnia? (Ugye kedves Olvasóm, milyen szomorú, hogy mikor már értelmesebb kérdéseket tudnánk kérdezni, akkor már – legtöbbször – nem találjuk magunk mellett, és kezét kereső kezünk csak a levegőt markolhatja…)
Ő ekkor már bankszolga volt a Hitelbankban, de házasságuk Pentelén köttetett 1922. október 14-én. Később Apámat “B”-listázták. Ez úgy a húszas évek első felében történt. Sokáig nem tudtam mi az a “B”-lista. Több kapcsolatot éreztem a Bélához mint a listához. Apám meg szoros kapcsolatot érzett a Bankkal. Mindig szívesen emlegette. Különösen a “barátságát” Czeyda-Pommersheim orvosprofesszor úrral.
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1993. december 23.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
