Úgy, ahogy történt – 7. rész

– 7. rész –

Így egy alkalommal túl a dunai juhnyíró asszonyokat kellett Apámnak visszafuvaroznia az alföldre. A gazdaság ladikja nem volt olyan nagy, hogy mind a 8 nyíró asszony biztonságosan belefért volna, de hát az idő jó volt, a Duna csendes és Apámnak nem volt kedve kétszer fordulni. (Arról nem is beszélve, hogy akkoriban a vízirendészettől sem kellett tartania!)
Így aztán beültette a menyecskéket a ladikba, szigorúan meghagyva a nyugodt, “csendes” viselkedést és elindult a túlsó partra. A ladik bizony a hablécig merült, de a Duna közepéig nem is volt semmi baj. Ahogy a sziget “takarásából” kikerültek egy kis “a – szél”/alulról fújó déli szél/ borzolta a vizet és egykét hullámocska becsapott. Semmi baj nem származott volna ebből, mert volt a ladikban vízmerő szapal és ha még egy férfi ember lett volna az nyugodtan kihányja a vizet, dehát az asszonyok sikongatva ugrottak a ladik másik oldalába és hiába volt Apám nyugtató szava, majd káromkodó parancsolgatása, bizony a ladik – felborult. Mindannyian kiestek.
Apám gyorsan visszaúszott és a ladikba bemászva irtózatos gyorsan merte a vizet. Mire közben fel tudott nézni, látta, hogy a menyecskék – mint óriási kinyílt virágok – színes szoknyáikban ott úsznak körülötte. Az ijedtségen kívül senkinek nem esett baja. Sok szoknyájuk – míg át nem ázott – fenntartotta őket! Ez volt a szerencse! Persze csak rövid időről lehetett szó, mert a vízzel telítődött 4-5 szoknya már ólomsúlyként húzta volna le a viselőjét. Apám összeszedte a “dunavirágokat”, akik bizony – szerinte is – szebbek voltak mint a tiszavirágok! Az is igaz, hogy Apámat nem dicsérték, pedig hát ő – ugye – nem volt oka a kéretlen fürdőzésnek. Az meg nem árthatott, mert a juhnyírás ideje tavasszal volt, amikoris – az időben – a juhokat még a nyírás előtt fürdették így mosva meg a gyapjút és csak azután szabadították meg a bundájuktól. S ha már a birkák kibírták a fürdőt, miért is nem az asszonyok, hisz ők csak derékig mártóztak meg…
Még egy vízparti történetet is el kell mondanom, amelynek ugyan Apám nem volt részese, de a történet rendkívülisége megérdemli.
A századforduló idején rekesztették el Pentelénél a Duna jobb ágát, amelyet hosszú, évtizedekig folyó vita előzött meg, így a jobb part és a Szalki-sziget között egy töltés létesült, így aztán el lett vágva az egykori buzás-hajók vontató útja és az idetelepült vízimalmok lapátjait sem forgatta már a sebes Duna-víz. Ugyanezekben az időkben térképezték és robbantották fel a sziget orrán levő ősi kolostor romokat, azzal az indokkal, hogy a hajózást zavarják. Erről – mert igen érdekes – a későbbiekben még részletesen kell írnom. Most csak annyit, hogy a századforduló utáni egyik esztendő kora tavaszán – hogy melyik évben, az nem ismeretes – egyik szerdai nap délután – ez meg azért ismeretes pontosan, mert az ígérkező fogást a hagyományos csütörtöki “piacra” akarták vinni – az áradó vízre szálltak a pentelei halászok, két 8 méteres tölgyfa ladikkal, benne a nagy kerítőhálóval és ladikonként 3-3 emberrel. (Abban az időben – de később is – az igazi, megélhetést biztosító vízenjáró eszközöket keményfából készítették, mégha nehezek voltak is. Ki is bírtak jó karbantartás mellett akár 30-50 évet is, nem úgy mint a mai fenyődeszka dunai csónakok!)
Kezdték a mi halászaink – félkörben eltávolodva egymástól – mindkét ladikból szép csendben engedni az alul ólomgombos, felül parafa-úszós hálót. Ment is rendben a már sokszor ismételt hálóvetés. Egyszer azonban megfeszültek a háló kötelei mindkét ladikban!
– No, valamilyen tuskóba akadtunk – gondolta Molnár János bácsi a halászmester, de mire végiggondolta (pedig gyors észjárása volt!) a háló aljának kötele megszaladt annyira, hogy ólomgombjai a ladik oldalának verődve úgy szóltak mint a géppuska. És ekkor úgy húsz-harminc méterre előttük fodrozódni kezdett a víz. János bácsi pillanatok alatt átlátta a helyzetet és átordított a másik ladikba:
-Fogjátok ti is jól a háló kötelet, míg a végét rákötitek jó erősen a belső bókonyra! Tartani már úgy sem lehet! A belsőre hé!
Milyen igaza volt az öregnek (ha egyáltalán öregnek számított). Mert ha meglepetésükben a partfelölihöz kötik, pillanatok alatt felborulnak, ugyanis a két ladik megindult. Felefelé a Dunán! Egyre gyorsabban! Előttük örvénylőn forrt a víz, majd a sebességtől összecsapódott a két nehéz ladik. (Milyen jó, hogy tölgyfából volt!) Ekkor már a Szalki-sziget derekánál voltak.
János bácsi még kikiáltott a partra:
– Szóljatok az ercsieknek, hogy csináljanak valamit!
Hogy mit, azt ő sem tudta pontosan. És aztán elkezdődött a száguldás! A nehéz halászladikok a nagy kerítőhálóval és a hat halásszal mint egy mai motorcsónak zúgtak felfelé a Dunán.
Tehetetlenek voltak. A megfeszült hálót bevonni nem volt emberi erő, ráadásul csak csáklya meg vágóhorog volt a ladikokban.
Pedig “cigány” kellett volna, de leginkább golyóspuska! Mert – mint a végén kiderült – a hálóba – véletlenül – egy viza került, amelyik menekülve elragadta halászainkat.
Elzúgtak az almási szigetek mellett a parti emberek nagy bámulatára – el az adonyi kanyarban is és már csak azért imádkoztak, hogy az istenverte (vagy istenadta?!) óriás nehogy az áradó vízben egy sarkantyúra vagy kőhányásra húzza a ladikokat, mert akkor vége lesz ugyan a veszélyes utazásnak, de a szegény kis halászvagyonnak, sőt még az életüknek is!
Közben az ercsi halászok (legvalószínűbben a vasúti telegráfon keresztül) megkapták a segélykérő üzenetet.
Ők is épp akkor szálltak vízre, ami nagy szerencséjük volt a bajbajutottaknak. Tudták már, hogy miről lehet szó!
Három többmázsás kővel “’lehorgonyozták” a nagy kerítőhálót, a felső kötél végét egyik oldalról a komp parti bakjához kötötték, a másik végét meg két lehorgonyzott ladikjuk tartotta, mivel hát a háló nem ért át a Dunán… De volt már velük golyóra töltött puska is!
Várták az alulról érkező “vendégeket”.