Dunaújvárosi Hírlap – 1968. január 30.

VASÁRNAP

A földrengéshullámok az emberi szívekben terjednek a leggyorsabban. Sokkal sebesebben, mint a kristályos kőzetekben.
És a bombák ütötte sebek fájdalma is gyorsabban terjed annál, ahogy egy-egy B 52-es légierőd pilótája gondolná valahol Haiphong vagy Hanoi felett.
Ezeket a természet-ütötte és ember-ütötte sebeket sok ezer, sok tízezer kilométerre is érzik. Mert fájdalmaik szívekben terjednek tovább.

Az autóbuszban

Téli, enyhe vasárnap reggel. Sok-sok szürkével, mert nyolc óra előtt opál-szürkében játszik a hó is. 7 óra 34 perc. A Szórád Márton úti megállóban vagy tízen toporognak. Aztán elénk gördül a 24-es. Zsúfolt. Leszálló a végállomásig alig akad.
Enyhe moraj.
Csak nagynéha válik ki egy-egy mondatfoszlány:
– Hát te is itt vagy?
– Hol lennék?
– És a vasárnapi ebéd?
– Majd a férjem…

Igazgatót keresve

A gyárépület első emeletén az igazgatót keresem. Az ajtó zárva. És zárva minden iroda. A KISZ-titkár sincs sehol.
– Még ez a szép dolog! – dörmögöm -, a dolgozók csapatostól jönnek… A vezetők meg sehol…
Később mégis megtalálom a dunaújvárosi üzem vezetőjét. Koltai Lajos a IX-es nadrágszalagon a nadrágok külső részét állítja össze. Kockás a szövet, vigyázni kell, hog a kockák összeilleszkedjenek.
És Barna Istvánné KISZ-titkár is ott van a IX-es szalagon. Már negyed nyolc óta. A bizonyíték: nagy halom elvégzett munka előtte.

Kikötői Parancsnokság épülete, amelyben a Vörös Október Férfiruhagyár (VOR) üzeme működik. /1966
fotó: MTI/Fényes Tamás

A mellény-szalagon

Az előtérben némi vita. Akárhogy nézik a létszámot, sehogyan sem stimmel. Szombaton még úgy volt, hogy jó, ha százhuszan bejönnek vasárnap dolgozni. Most meg kitűnik, hogy majdnem százötvenen vannak.
Aztán Pluska Mihály, a párttitkár így számol be a fejleményekről:
– A mellény-szalagon teljes a létszám… Egyes reszortokon meg is duplázódott…
A “munkaerő-többlet” tehát megoldódott.
Az “igazi” mellény-szalagosok mellett feltűnnek a zakó-szalagosok is. Az Ady-brigád vezetője, Veszpréminé szinte jelentésszerűen mondja:
– Teljes létszámmal itt vagyunk… Mind a tizenegyen…

Egy kis tréfa

– Ni, a kis Kakasné is bejött! – ámuldozik valaki a szomszédságomban.
– Persze, mert a Gárdai Marika kolbászprémiumot ígért ha bejön… Nézd, már eszi is a jó házikolbászt…
Kakas Józsefné valóban jóízűen harapdál egy szép szál kolbászt.
– Persze, hogy a kolbászért jöttem be! – feleli. – Elvégre anyagi érdekeltség is van!
Kis szünetet tart, aztán zsörtölődve folytatja:
– Leállna ez a gyár, ha én nem lennék itt… Jöttem én a tavalyi vietnami műszakra is…!

Elmondja a KISZ-titkár

Barna Istvánné KISZ-titkár a tényeket mondja el:
– A múlt hét közepén KISZ-szervezetünk kezdeményezte, hogy vasárnap tartsunk négy órás szolidaritási műszakot… A ledolgozott négy óra ellenértékét azután eljuttatjuk a földrengés sújtotta szicíliaiaknak meg a vietnami nép megsegítésére… Aztán úgy alakult, hogy nemcsak a KISZ-fiatalok jöttek el. Itt vannak a legjobb szocialista brigádok, a párttagok, szakszervezeti aktívák… és itt dolagoznak velünk együtt a szalagon a gazdasági vezetők is… Csütörtökön még úgy tűnt, talán nyolcvanan ha leszünk…
Aztán eljöttek másfélszázan. Két nadrág- és egy mellényszalag teljes kapacitással dolgozott vasárnap négy órán át. Az ellenérték ugyan nem sok – négyezer forint körüli összeg. De a felajánlás szívből jött – és szemlátomást szíves munka folyik a szalagokon.

Pintér Mihályné ügye

Idősebb asszony. Ősz szálak lopóztak már hajába. Három gyerek még mindig otthon van. Vasárnap délelőtt otthon is akadna munka…
– Igen… akad… De négy hónapos volt a legidősebb fiam, amikor Mohácson a háború kellős közepében voltunk… Én tudom, mi az a háború…
– Élt már meg földrengést is?
– Csak kisebbet… De láttam tévében, olvastam az újságokban… Szörnyű!
– Tehát ezért jött be?
– Ezért… Meg szocialista brigádban vagyok… Párttag is vagyok… Otthon maradhattam volna?

Hárman a fiatalok közül

Bódis Ferencné fiatalasszony. Két kicsi lánya van. Dehát a Vörös Hajnal brigádban mindenkinek akadt volna egyéb dolga is, mégis itt vannak mind a kilencen:
– Összeültünk és megbeszéltük, hogy eljövünk… Az ember csak tudja, hogy rá vannak szorulva… és ha nem is sok, amivel mi segítjük őket… talán erre a kicsire is szükségük van…
Nagy Antalné sem ért meg egyetlen háborút és egyetlen földrengést sem.
– Én csak negyvenötben születtem – pirul el, mintha röstelni való lenne fiatalsága.
A férje is ruhagyári dolgozó. Ők mind a ketten eljöttek. Hogy miért? Immár másodízben hallom a kérdő-hangsúlyos választ:
– Hát otthon maradhattunk volna? Hisz mi vállaltuk!
Horváth Zsuzsa saját bevallása szerint is imád táncolni, ő tulajdonképpen a szombat esti szórakozását áldozta fel:
– Inkább nem mentem sehova… Ide friss erő kell! – Majd hozzáteszi kis idő múlva: – Én különben is két reszortot viszek…

*

Szicíliában és Vietnamban talán senki sem tud semmit arról, hogy ilyen is van: Vörös Október Férfiruhagyár Dunaújvárosi Üzeme. És azt sem tudják, hogy ott olyan emberek dolgoznak, akik szívében gyorsabban terjednek a földrengéshullámok, mint a kristályos kőzetekben…

Rózsa András

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.