Dunaújvárosi Hírlap – 1966. június 17.

Egy kiállítás köszöntése

A Dunaújvárosi Képzőművészek I. Kiállítása néhány órával lapunk megjelenése után megnyitja kapuit a nagyközönség előtt. Dunaújváros 16 éves múltjában már akadt jónéhány kiállítás, azonban ez, a mostani, jóval több minden eddiginél. Nagyobb izgalommal és örömmel várjuk, mint bármi mást, hiszen az itt kiállító művészek ismerőseink. Itt élnek, ebben a városban – és most először találkoznak közönségükkel, a dunaújvárosiakkal. Először adnak számot dunaújvárosi tárlaton művészetükről, törekvéseikről. Először mutatkoznak be erényeikkel és hibáikkal. Először vallanak műveikkel nyilvánosan.
A “hetek”, a hat kiállító művész – hét egyéniség. Valójában csak az a véletlen hozta össze őket, hogy valamennyien Dunaújvárosban élnek, alkotnak. Képzőművészeti ágaik, csakúgy, mint művészi törekvéseik, különfélék. Van, aki szigorúan ragaszkodik a figuratív alkotásokhoz, van, aki szívesen bontja meg formáit, sőt, aki a nonfiguratív művészettel is rokonszenvez.
Közös azonban bennük, hogy művészi pályájuk kezdetén állnak. Addig a stációig jutottak, ahol a művész elkezdi levetkőzni mestereinek tudattalan hatását, ahol a fiatalos eklektikából egyre erősebben kitűnnek a sajátos vonások, a csak rájuk jellemző egyedi jegyek.

Hat éve él városunkban Pálfalvi János grafikusművész. Keze nyomát egész sor alkotás őrzi már középületünkben, de jó pár képe díszít magánlakásokat is. A művész most kohász-portrékat fest (képünk), a Vasmű gyár részlegeiben folyó munkát pedig rézkarc sorozaton örökíti meg.

Legtöbbjük művészete erős vívódást mutat. Vívódást az önálló mondanivalóért és az önálló kifejezésért. Igényeik örvendetesen nagyok: a való világról, a modern emberről beszámolni, még pontosabban, többet visszaadni, többet mondani, mint amit általában észrevesz az ember.
Eszközeiket, sajátos formájukat keresve természetesen sokféle ösvényre eljutnak, valósághoz kötődésük azonban kétségtelen, hiszen még az absztrakt művészet is, Kandinszkij vallomása szerint “nem utasítja el a kapcsolatot a természettel sőt éppen ellenkezőleg: ez az összefüggés hatalmasabb, intenzívebb, mint bármikor eddig… Az absztrakt festészet elszakad a természet “epidermisétől”, de nem annak törvényeitől.. ”
Így, bár a nagyközönségnek néhány törekvés talán szokatlan, idegen lesz, a XIX. század képzőművészetén nevelkedett ízlés talán első látásra utasít el magától alkotásokat – a művekhez közeledésben a szeretet, az a parányi lokálpatriotizmus, a megérteni vagy megérezni akarás bizonyára nem hiányzik majd.
A képzőművészetnek sajátos eszközei vannak. A komponálás, a vonalak, a színek, a formák alakítása. Szimbolikus tömörítése a mondanivalónak. Ha egy grafikus női fejet ábrázol, az esetek többségében nem az arc felszíne, a vonalak külső játéka izgatja, nem azt igyekszik tükrözni művészetében, hiszen arról pontosabb, “élethűbb” másolatot ad a fénykép. Sokkal inkább azt a lényeget törekszik kifejezni, mely a formák mögé bújva az ember egészét és világhoz való viszonyát fejezi ki. És ezeknek a “torzításoknak” a hitele értékmérője igazán művészetüknek. A festő ugyanígy a színek felemelésével, a vonalak alakításával, a kép megszerkesztésével akar többet mondani a látványról. A szobrász formáit alakítja úgy, hogy ne fényképet, hanem egyben pszichikai elemzést is adjon plasztikájával.
Ezeknek a törekvéseknek a megértése, az ezekkel való érzelmi azonosulás mindenekelőtt az, mellyel a közönségnek közelednie kell ezekhez az alkotásokhoz. Talán szokatlan feladat, talán más, mint amilyen eredendő igényünk, megszokott magatartásunk, de enélkül képtelenek vagyunk közelférkőzni a művészet lényegéhez. Enélkül számunkra mit sem mondanak az alkotások. Enélkül szótlanok lesznek, zárkózottak, és a hiba nem bennük, hanem a nézőben lesz, aki önmaga kényelmességébe burkolózva még a közelgő első lépés fáradságát sem óhajtja megtenni.
A tárlatnak, úgy gondoljuk, nagy közönsége lesz. A kiváncsiságtól a tanulni vágyásig sok minden vonzza az embert, különösen akkor, ha közvetlen ismerősei mutatkoznak meg őszintén, hiszen egy művész igazi lényét, igazi arcát mindig alkotásaiban mutatja meg.
Végül, – reméljük a Dunaújvárosi Képzőművészek I. Kiállítása másban is hoz újat. A nézők nem egyszerűen nézők, hanem mecénások is lesznek. Régi hagyomány már, hogy egy-egy város – intézményeivel és lakóival egyetemben – mecénása is művészeinek. A város közintézményei, vállalatai bizonyára nem felejtkeznek meg erről és igyekeznek maguk számára is biztosítani ezekből az alkotásokból. Kölcsönös haszon – s itt nem elsősorban az anyagiakra gondolunk – ha művészi értékekkel gyarapodnak intézményeink, lakásaink.
A tárlat június 17 és június 26-a között lesz nyitva. Tíz nap áll valamennyiünk rendelkezésére, hogy megismerjük és megszeressük a városban élő képzőművészeket, művészetüket. Tíz nap, mely egyben azt is visszatükrözi majd, hogyan fogadták el magukénak a dunaújvárosi emberek ezeket az alkotásokat.
Régóta várunk erre a kiállításra, erre a találkozásra – megvalósulását ezért köszöntjük a legnagyobb örömmel.

Dunaújvárosi Hírlap – 1966. június 21.

A hetek tárlata

Rapszódikus feljegyzések a Dunaújvárosi Képzőművészek I. Kiállításáról

Közel száz alkotást állítottak ki városunk képzőművészei nagy érdeklődéssel kísért első kiállításukon

A kíváncsiság vonzott kétszáznál több látogatót a Dunaújvárosi Képzőművészek Kiállításának péntek megnyitójára? Az ismeretség? propaganda? A képzőművészet szeretete? Kinyomozhatatlan. Tulajdonképpen nem is túl érdekes. A tény az, hogy megtelt, zsúfolásig megtelt a kiállítási terem. Ilyen érdeklődés még nem mutatkozott meg egyetlen dunaújvárosi tárlat iránt sem.
Évek óta váratott magára ez az alkalom. Hiszen köztudott volt, hogy Dunaújvárosban képzőművészek élnek, egy-egy alkotásukkal a nagyközönség is találkozott, a szűkebb baráti kör pedig évek óta drukkol vívódásukhoz, törekvéseikhez.
Ez a megkésettség mindenesetre hozzájárult a felfokozott érdeklődéshez. Nemcsak a kiállító művészek várták már ezt a találkozást, hanem a közönség is, mely végre szemtől szemben akart állni a város művészeinek alkotásaival.
Nos, a nagy találkozásra alkalom adódott. A hét kiállító művész közel száz alkotása naponta látható a kiállítási teremben, s az eltelt három nap azt mutatja, az érdeklődés mit sem csökkent, sőt, elismerésekben sincs hiány. A vendégkönyv bejegyzései vagy a gratulációk ezúttal nem csupán udvariassági gesztusok, hanem őszinte elismerések. A hét javarészt ifjú alkotó munkájának elfogadása, megszeretése, becsülése.
A kiállítás egésze, egyenetlenségei ellenére – színvonalas. Méltó az elismerésre. Bár a grafikai anyag nem egyeduralkodó (a hét kiállítóból négy grafikus!), nem válik unalmassá a tárlat, hiszen a törekvések meglehetősen széles skálája kárpótló izgalmat nyújt.
Már a tematikában is nagy a szórás. Az anya-gyermek kapcsolat örök témájától a portrékon át egészen a ma emberének technikai civilizációval szövődő kapcsolatáig, a természet és az ember egymást átható harcától a víziókig. Talán elsősorban ennek köszönhető, hogy a néző nagyon mainak, időszerűnek érzi a képeket. A tükrözött világ, olykor groteszkségeivel, olykor örömeivel és harmóniájával, jól ismert. Ebben élünk. És ez már eleve megnyeri rokonszenvünket.

*

Legizgalmasabb alkotók?
Legizgalmasabb alkotások?
Önkéntelenül is mérlegel az ember, mely oldalról férkőzhet közelebb a kiállítás lényegéhez. Az izgalom ugyan nem elfogadott esztétikai kategória, de a néző nem is az esztétizálás igényével közeledik a képekhez. Látni, tanulni, felismerni vagy megismerni akar. Esetleg szembenézni önmagával, önmaga korával. Nem egyszerűen a szépre kiváncsi. Olyan tükröt óhajt, melyben hitelesebb, pontosabb, őszintébb képet kap magáról. Művészi tükröt – és az ismerkedés legnagyobb érzelmi motívuma mégiscsak az izgalom. Aki alkotásokról vall, a tárgyilagosság legnagyobb igénye mellett is szubjektíven ítél. Jelen sorok írója sem tagadhatja vonzódását egyik vagy másik alkotóhoz és alkotáshoz.

Pálfalvi János rajza

A legnagyobb művészi élményt, a legtöbb izgalmat számomra Pálfalvi János grafikái adták. Türelmetlen, önmagát és a világot örökkön boncolgató művészt tükröz minden rajza, minden alkotása. Még a kevésbé sikerültek, a gyengébbek is Az önmagát megtaláláshoz is ő ál a legközelebb, bár még nem egy kiállított műve magán viseli a mesterek szellemét. Mégis az ő művészi arca a legmarkánsabb. Újabb munkáiban már mintha higgadtabb, egyszerűbb és mélyebb lenne. Akár portrét ad, akár illusztrál, akár megörökít. József Attilát megörökítő szénrajza messze túl van a tanulmányon. A Költőt adják a dinamikájukkal együtt lírai vonások. Az Eszmélet, a Levegőt, a Hazám, a Dunánál, az Óda és az Íme, hát megleltem hazámat költőjét. Egyben önön művészi hitvallását is: a pokoljáró művész ars poeticáját.
Vagy tollrajzai?! A Három figura dialektikus harmóniája, a Tülekedésés a Narkózis groteszk és víziókkal áldott vibrálása, az Ércelőkészítő dinamikus hitvallása a ma emberéről és környezetéről, az Illusztráció egy Voznyeszenszkij vershez finom lírája egyaránt igazolják: kivételes tehetségű művész.
Nem kevésbé izgalmas néhány monotypiája sem. Az Enyészet tiszta és komor mementója zárt komponáltságával. A Hajók szigorral összefogott szindbádi vágyódása. A Női fej emberi szépsége. Mind arról vallanak: Pálfalvi János annyi vívódás, küzdelem, kudarc, tehetetlenség után egyre inkább megtalálja önmagát, önmaga világát és kifejező eszközeit.

*

Legizgalmasabb alkotások…
Elrendezés szerint Horváth Dénes csodálatos szépségű tollrajza, a Földből kinövők, egymást keresők nyitja a sort. Balladisztikus szépség, meleg emberség, az egymáshoz kötődés lírája ez a mű. Azért is érdemes ezt külön hangsúlyozni, mert a tehetséges fiatal művész utat kereső linómetszeteiben mintha éppen erről az érzelmi gazdagságról, erről az emberi melegségről mondott volna le. Kissé hidegek. túl tudatosak linói, bár vállalkozása roppant méretű (Árvíz, Halálsugár, Magrobbanás, Ólom, Rádium), a megoldás nagyonis a tudat síkján maradt, nem tudta elhitetni metszeteinek őszinteségét. Az hiányzik belőlük, ami a Földből kinövők, egymást keresők-ben az Alakok együtt-ben, a Lehetőség-ben megkap: a tisztaság, az emberi közelség.

Pálfalviné Csasztka Ilona rajza

A topográfiai sorrendnél maradva, Pálfalviné Csasztka Ilona költői művei ragadnak meg. Talán mindenekelőtt a Féltés és egy kis színes grafika, az Illusztráció. A Féltés finom vonalai a gyermekért aggódó anya érzelmi gazdagságát egyetlen mozdulatba sűrítik. A felhúzott váll szinte szárnyként nyújt oltalmat, s ez a szárnnyal óvás végtelenné nagyítja az egy anya és egy gyermek intim összetartozását. A kis tempera, az illusztráció színbeli gazdagságával, ihlettségével, lírai kompozíciójával az egész tárlat legszebb munkái közé tartozik.
Hasonló melegség, érzelmi mélység hatja át ifj. Koffán Károly két pasztelljét, a Tavaszt és a Töprengőt. Alkotójuk kivételes rajztehetségéről ugyan már előbb is meggyőződhettünk, hiszen akár a Tanulmány Z. Margitról, akár a Két arc egyértelműen bizonyítja ezt a tehetséget. Többi, tanulmányszerű rajzánál is egyenletesen magasszintű rajzkészséget találunk. Szépséget – izgalommentesen.
A Tavasz-ban és a Töprengő-ben azonban ennél lényegesen több van. A Tavasz-ban kamaszos, finom erotika bujkál. A kitárulkozásnak, a szerelemnek óhaja, kínja, öröme. Megkapó emberközelség, tónusainak szépsége új, kitűnő munkák ígéretét hordja magában. A Töprengő ifj. Koffán Károly kompozíciós készségét is igazolja.

Nővérek – ifj. Koffán Károly rajza

Közben megismerkedhetünk a kiállítás egyetlen festőjével, Szegedi Zoltánnal. Útkeresése, az önmagátmegtalálás erőfeszítése a legszembetűnőbb képeiben. Szerkesztési készsége kétségtelen. A Közös erő-vel, a Temetés vagy Beteglátogatás erről tesz tanúbizonyságot. Az igazi küzdelmet a színekkel vívja. Számára otthonos témákban (Faluvég, Tanyák) – sikerrel. Másutt mintha kevésbé merné magát a színekre bízni. Festményei tehetséges művészt mutatnak, és éppen útkereső konoksága, a témákkal és a színekkel vívott harca hiteti el kibontakozását, s győzelmét a festészet anyagai fölött.

Szegedi Zoltán – Berecz Bertalan
Dunaújváros első tanácselnökének arcképét Szegedi Zoltán festette meg s a kép a Városi Tanács tanácstermében nyert elhelyezést 1966-ban
/fotó: Intercisa Múzeum

Lendületességükkel, lényeg-látásukkal a legizgalmasabb grafikai munkák közé tartoznak a szobrász Cyránski Mária krokijai. Kivételes tehetséget mutatnak ebben a műfajban is!

*

A két szobrász-kiállító, Egresiné Tóth Ilona és Cyránski Mária, őszinte örömünkre szolgál. Plasztikáik egyáltalán nem mellékes járulékai a tárlatnak. Figyelmet felkeltő, jelentős művészi értékeket hordozó alkotások.
Egresiné Tóth Ilona Hegyi folyója már anyagával és technikájával felhívja magára a figyelmet. Forrasztott vörösréz. A tudatosan taszított emberalak erősen expresszív hatású. A komponálás pompásan érzékelteti a lendületet, a rohanást, a tovazúdulást. Erre összpontosít a művész, ezt emeli ki, ezért hanyaagolja el az emberi test aprólékos kimunkálását – s ezzel éri el nagyerejű művésziségét. Hallatlan nagy energiák feszülnek ebben a dinamikus testben. Míg Weiner Tibor portréja, a Béke vagy a Kislány bábfiguráival egyszerűen szép, addig a Hegyi folyó páratlan nyugtalanságával, erejével pluszt is ad. A művészi izgalom többletét.

Cyránski Mária – Ébredés

Az Ébredés (eredeti címén: Hajnal) a tárlat másik kiemelkedő plasztikai alkotása. Cyránski Mária a tudattalan és a tudat határán létezőt, az önmaga szépségére éppen csak rádöbbenő, boldogságát éppen csak sejtő embert mintázta meg. Szobrát, a magam részéről szívesen látnám a szobrokban szegény Dunaújváros valamelyik pontján, akár a kiállítási terem előtti zöld térségen is! A szép szobrok között van a művész Ifjúság és Vásárhelyi lány című két plasztikája is. Ezek, akárcsak az Ébredés, jelentős művészi tehetséggel megáldott szobrászról vannak híradással.

*

Ismét az Egészre, a kiállítás egészére visszatérve, örömmel nyugázzák látogatói gazdagságát, magas nercével mérve is megnyugtató kvalitását. Olyan értékekkel rendelkezik Dunaújváros, melyekkel kevés magyar város dicsekedhet. Talán ezért vegyül az öröm érzésébe mindjárt az aggodalom, a felelősség érzete. Vétek lenne eltékozolni ezt a gazdagságot. Vétek lenne nem élni vele. A Dunaújvárosi Képzőművészek I. Kiállítása szükséges, hogy arra ösztönözze az illetékes fórumokat: adjanak minél több alkalmat, minél több lehetőséget a hét dunaújvárosi művész tehetsége kibontakozásának, s művész sohasem önmagáért alkot. Igényli, keresi a kapcsolatot az emberekkel, a társadalommal. Igényli a megmutatkozást a közelkerülést. Igényli a tárlatokat, a gyűjteményeseket csakúgy, mint az önálló kiállításokat. A szobrász igényli köztereken látni műveit, a grafikus, a festő, falakon, idegen falakon képeit. Dunaújváros és intézményei, állatatai, üzemei nem dúskálnak képzőművészeti alkotásokban. Az elmulasztottat sosem késő pótolni. A megbizatások, a vásárlások ezt a hiányt pótolnák, mindemellett alkalmas eszközei lennének a Dunaújárosban élő képzőművészek segítésének is.
A kiállítást megtekintve erről nem feledkezhetnek meg az illetékes fórumok vezetői, de a magánemberek sem.

Rózsa András

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaújvárosi Tárlat – 2024.02.09 -03.14.

Megnyitó: 2024.02.09. 18 óra

Köszöntőt mond, valamint Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzatának Díját átadja: Pintér Tamás polgármester
Megnyitja: Gyurkity Kata a Kálvin János Református Gimnázium és Általános Iskola Igazgatója

A belépés díjtalan!

Kiállító művészek:
Baráth Adél / Csiki Emese / Csikós Árpád / Csóka László / Endrődy Orsolya / Éri Jenő / Farkas Éva Mária / Fekti Balázs / Füredi Tamás / Horváth Helga / ifj. Koffán Károly / Ihász János / Jobbágy Bernadett / Kaszás Tamás / Kelemen Marián Éva / Keserue Zsolt / Kiss Anna / Kurucz Zsófia / Lipics Vilmos / Martinkó Márk / Melkovics Tamás / Móder Rezső / Nemes Ferenc / Palotás József / Páhi Péter / Páhi-Fekete Noémi / Pinke Csaba / Pók Tímea / Rácz Attila Cicero / Rohonczi István / Sárvári Regina / Simon Tamás / Szabóné Zsedrovits Enikő / Szundi Gábor / Tábori Csaba / Vachter János / Várnai Ágnes / Várnai Gyula

Idén ismét megrendezésre kerül a Kortárs Művészeti Intézetben a kétévente esedékes Dunaújvároshoz kötődő képző- és iparművészek tárlata. A kiállításra azok a profi művészek kerültek meghívásra, akik tagjai valamely országos szakmai szervezetnek, Újpart Egyesület tagok, illetve nappali tagozatos hallgatói valamelyik képzőművészeti vagy iparművészeti egyetemnek. A Kortárs Művészeti Intézet továbbra is fontos feladatának tartja, hogy a helyi kötődésű művészeknek folyamatos jelenlétet biztosítson. A hagyományokhoz híven, Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata ez alkalommal is díjat ajánl fel, a díjazott személyére ezúttal is egy háromtagú szakmai zsűri tesz javaslatot.
Dunaújváros arculatát markánsan meghatározza a vizuális kultúra: az egyedülálló szocreál építészeti, képző- és iparművészeti emlékek, a sok-sok kortárs köztéri alkotás, a Duna-parton található különleges, a Nemzetközi Acélszobrász Alkotótelep és Szimpozionon született műveket felvonultató Szoborpark és természetesen a Kortárs Művészeti Intézet időszaki kiállításai. De ugyanilyen meghatározó az itt élő, vagy ma is a városhoz kötődő, számarányában is jelentős képző- és iparművészek tevékenysége – többek között ez az, ami évtizedek óta jelentős szerepet kap a kortárs vizuális művészet népszerűsítésében, a város és a kistérség kulturális életének alakításában.

E dunaújvárosi képző- és iparművészek életében különös jelentőséggel bír az a kétévente megrendezésre kerülő seregszemle, melyen együtt mutathatják be legfrissebb alkotásaikat, tájékoztathatják a vizuális kultúra iránt érdeklődőket arról, hogy hol áll ma az országosan is elismert „dunaújvárosi művészet” – milyen irányt vett az elmúlt két évben a már „befutott” alkotók munkássága, és kik az újonnan érkező, feltörekvő generáció tagjai. De ezek a tárlatok nem csak a kiállítók, a szűkebb értelemben vett szakmában tevékenykedők és a kortárs művészet rajongói számára szolgálhatnak fontos információkkal, hanem minden, a település iránt elkötelezett polgár részére is, hiszen nincs más, ami ennyire átfogó képet nyújtana Dunaújváros művészetvilágának aktuális helyzetéről, a fentebb említett arculat folyamatban lévő és várható változásairól.

Támogató: Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata