Dunaújvárosi Hírlap – 1968. december 10.
A városban a háztetőkön marad meg legtovább a hó. Az úttesten a gépkocsik, a járdákon a köztisztasági részleg emberei söprik félre, s a buzgó lakók a csúszós részeket homokkal hintik föl. Locs-pocs és egy kevés sár marad utána.
De amikor elkezd hullni a hó, minderre még nem gondolunk. Kiszakadt az angyalok dunyhája – mondogattuk gyerekkorunkban, s viháncoltunk a sűrű hóesésben.
Tél. Fáznak a Ságvári téri tavacska állatai. De a tavaszi, nyáriesti hangulatokért hálából (vagy csak tréfából?) meleg sálat kap egy szép kislánytól a hallgatag vízköpő béka
(Cseh Tibor felvétele)
Ez a mostani első hó nem juttatta eszünkbe az angyalok dunyháját. A pelyhek gyéren pilinckáztak lefelé, s csak olyan vékonyan fedték be a földet, mint a porcukor a süteményt. Hógolyózni sem lehetett, az érdes porhó nem tapad. A meteorológusok “sportolásra alkalmasnak” nevezik. A kis szánkók tehát ellepték az utcákat, bár a szántalpak meg-megcsikordultak a kövön. Az udvarokon emelkedő szelíd halmon talán egy fél óráig tudtak siklani a szánkók, a frissen mosdott fű csakhamar kidugta a fejét.
Örömben mégsem volt hiány. Télapó őzvontatta szánja is elhihetőbb lett, s ehhez a korán jött télhez is hiányzott már a fehér kellék. Az apukák és anyukák vidáman húzták a kis szánkókat az utcák szélén, az sem zavarta őket, hogy bizony imitt-amott keresgélni kellett a havat. A tavalyi ródlikon büszkén trónoltak a bebugyolált csöppségek, kipirult arcok, fénylő szemük elégedettségről árulkodott. Jó dolog, autón robogni, de szánkón siklani, nincs annál nagyszerűbb dolog.
Szánkózó gyerekek /1965
fotó: MTI/Fehérváry Ferenc
Gyerekkorom sokat talpalt cipőire, átalakított kabátjaira gondoltam az idei első hóesésben. Tegnap a szomszéd gyerekek annak örültek, hogy felavathatják vadonatúj csizmácskájukat és síöltönyüket .
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
Zs. Cs.
