Dunaújvárosi Hírlap – 1984. december 21.

Mindent teljesített, amivel a Vörös Hadsereg megbízta

A legszomorúbb karácsony

A régi Dunapentele
Osváth Miklós tollrajza

Nagyon hideg volt a tél. Zajlott a jég a Dunán. Az emberek fagyoskodtak, tüzelő nem volt, csak itt-ott füstölt a kémény.
1944. december 5-én csúszkálva, a hóban bukdácsolva, Kisapostag felől közelítették meg a szovjet felderítők a falut. Következő nap már nagyobb egységek érkeztek. Arra a hírre, hogy itt vannak az oroszok, előjöttünk Kudresov Sanyival. A németek elfogtak, és mint partizánokat ki akartak végezni mindkettőnket. De az oroszok akkor már olyan nagy erővel támadtak, hogy jobbnak látták elhagyni a községet. Kisebb utóvédharcok közben nyomultak előre a vöröscsillagos katonák, és december 6-án felszabadították Dunapentelét.
A parancsnokságot a Murger-féle házban állították fel. Jelentkeztem a parancsnoknál, aki egy ezredes volt, egyben a község katonai parancsnoka. Maga mellé vett tolmácsnak. A ház előtt egy ütött-kopott személyautó, egy páncélos kétéltű meg egy harckocsi állt. Katonák jártak házról házra, németek meg nyilasok után kutattak.
Aztán elült a harci zaj. Az Öreghegyről az iskolába terelték a lefegyverzett magyar katonákat. Még aznap elengedték őket. Hogy parancsnokukkal mi történt, a nem tudom. A faluba visszatért a nyugalom. Itt-ott kinyitottak az üzletek, templomban miséztek. Az iskolában pár napig tanítottak, de aztán jóval karácsony előtt kiadták a téli szünetet. Háború volt, tüzelő nem.

Az oroszok pontonhidat építettek a jeges Dunán. Vasúti sínpárt is lefektettek rajta. A rendkívül nehéz körülmények között, gyorsan elkészült hídon már páncélosok is keltek át Solt felől. Több száz pentelei és máshonnét munkára kirendelt civil is dolgozott a parton a vasútvonal bővítésén és a lejáró kiépítésén. December 24-én délután jóformán abba sem hagyták a munkát, amikor nagy dübörgéssel megjelent az égen egy német bombázó. Elhúzott délnyugatra, aztán lecsapott, megfordult, és hulltak, robbantak a gyújtóbombák. Házak rongálódtak meg, égtek, lángoltak a Petőfi utcai, a templom, a rácdombi ONCSA-házak és a Duna-part közötti részen. A bombázó újból támadott, az oroszok tüzeltek rá ágyúkkal, kézi fegyverekkel. Ismét hulltak, robbantak a bombák. A hidat nem érte találat, de a parton több száz halott és sebesült maradt a havas földön. A halottakat a Pentelei Molnár-féle ház előtt gyűjtötték össze, a sebesülteket az iskolába vitték.
Ez volt a legszomorúbb pentelei karácsony.
Kis létszámú orosz katonaság maradt a faluban. Közben a németek nagyobb erőket vontak össze. 1945. január 18-án újra benyomultak a községbe. Az oroszok veszteség nélkül hátráltak vissza, részben a hídon át, részben megbújtak a Szalki-szigeten, vagy visszavonultak Adony felé, hogy csatlakozzanak az Ercsi térségében lévő nagyobb erőkhöz. Házról házra járva kutattak a németek az oroszok, kommunisták, baloldali egyének után. Egyik nap megjelent egy német őrmester az udvaron, Grydyk Lászlót kereste elfogató paranccsal.
Éppen tőlem kérdezte, hogy hol vagyok. Még jó, hogy tudtam németül, hát útbaigazítottam.
– Láttam. Ott szökött át, a hegyen – mutattam az Öreghegy felé.
Gyorsan eltűntem. Úgy hallottam, hogy januárban elszakították a jégtáblák a pontonhidat. Egy részét, rajta 80 román katonával, elsodorta az ár. A németek fosztogattak a malomban és a házaknál. Állatokat, élelmet, takarmányt hurcoltak el. Fölpakolták a zsinagógában összezsúfolt zsidó holmik legjavát is. A falu népe rettegésben élt. Újból bújkálnunk kellett.
De nem sokáig, mert visszajöttek az oroszok. Heves harcokban, súlyos veszteségek árán kiűzték a wehrmachtos és SS-s katonákat. 1945. február 2-án Sziliánál és Újgalambos-puszta térségében döntő csapást mértek fasisztákra. Dunapentele másodszor és végleg felszabadult.

A felszabadulás idejéről őrzök néhány fakuló cirill betűs írást. Kockás, kitépett irkalapok. Az egyik magyar szövege igazolja, hogy katonai célokra igénybe vették két lovamat, melyekkel én dolgoztam a városparancsnokságnál és a frontvonalban mint tolmács. Azt írta rólam a parancsnok, hogy “mindent teljesített, amivel a Vörös Hadsereg megbízta.” Annak az egységnek a tábori posta száma is rajta van, amelyik Dunapentelén harcolt: 158923/B.
A szabad mozgást biztosító kis igazolványomat ma is őrzöm.
Azt az igazolást is, amely arról szól, hogy lovat kaptam szekérrel, a lengyel konzulátusra való utazás céljából. Ahogy a megsárgult papírt nézem, feltűnik előttem Ivascsenko politikai tiszt, főhadnagy arca. Ki tudja él-e még? Azt tudom, hogy a pentelei katonai parancsnok, az ezredes, a Fehérvár környékén lezajlott harcokban hősi halált halt.
Ivascsenko írta alá az igazolást, azzal, hogy “pecsét hiányában aláírásomnak higyjenek.” Ugyancsak adott igazolást arról, hogy a XX. csapattestnél tolmácsi munkakörben dolgozok. Az igazolás 1945. május 1-ig volt érvényben.
Rég volt. Négy évtizede, hogy itt maradtam, kicsit még lengyelnek, nagyon már magyarnak. Tagja vagyok a magyarországi lengyelek Bem József Egyesületének. Van két lányom, Éva és Hedvig, meg egy ötéves unokám, Ádám.
1968. március 22-én adta át Sófalvi István tanácselnök a magyar honosítási okiratot Losonczi Pál és Cseterki Lajos elvtársak aláírásával.
1970. április 1-én kaptam meg – úgy érzem, nem érdemtelenül – a Felszabadulási Jubileumi Emlékérmet.

Elmondta: Ladislaw Grydyk – Grydyk László, aki 1939-ben Lengyelország fasiszta lerohanása után 140 ezer társával került Magyarországra, Dunapentelére, ahol a felszabadulásig élt és bujkált, s azóta él.

Lejegyezte:
Hetényi István

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.