Ország-Világ – 1961. július 19.
Az utcán rámköszön egy fialalember. Sok a dolgom, sietnék tovább, de ő szélesen elmosolyodik. – Fogadjunk, hogy nem ismer meg!
Nézem, nézegetem, sehogysem tudok rájönni, hol találkoztunk. De még nem vallom be, még várok. Ő meg csak nevet. – Én sem ismernék magamra… – s kihúzza magát, vadonatúj ballon-öltönyében.
– Mindjárt – biztatom – mindjárt…
Az én fiatalemberem meg egyre jobban élvezi a helyzetet. Határozottan tetszik neki, hogy nem tudom hova tenni. – Na, majd én segítek – mondja végre. És kiböki: – Fúróskalács!
– Maga az, Feri?!
– Én volnék. – S rögtön beinvitál egy cukrászdába: – Iszunk egy duplát, eszünk hozzá fúróskalácsot – mondja nevetve.
– Meg zacskós süteményt! – vágom rá, s aki elmegy mellettünk, gyanakodva hegyezi a fülét. Bolondok ezek, vagy valamilyen titkos nyelven beszélnek?
Hát, van egy-két titkunk. Ez a Feri, teljes nevén Hornyák Ferenc, akkor került Sztálinvárosba, mikor az még Dunapentele névre hallgatott s a hátán földgyaluk, exkavátorok dübörögtek. Feri egy isten háta mögötti tanyáról cseppent ebbe a dübörgésbe, s valahányszor egy-egy hernyótalpú vasszörny zúgott el mellette, beugrott a Köpködőnek nevezett kocsmába, s nehogy azt higgyék, a félelem hajtotta be, morogva kért egy fúróskalácsot. A körülötte állók vihogtak. Az meg micsoda?
Feri a pulton levő tányérból kiemelt egy sósrudat, melynek spirális alakja csakugyan fúróhoz hasonlított. A tanyán sohasem látott ilyet, hát elnevezte fúróskalácsnak. A celofánba csomagolt mignont meg zacskós süteménynek hívta, mert hát a pusztán ahhoz sem volt szerencséje.
Sorjáznak az emlékeim Feriről s egyszercsak a kultúrteremben látom. Egy barakképületet léptettek elő kultúrteremmé, telehordták lócákkal, színpadot eszkábáltak össze. Feltúrt földeken keresztül, meszesgödrökön átugrálva, pallókon egyensúlyozva lehetett odajutni, de hát a kultúra megközelítése mindig kockázattal jár!
Egy napon a budapesti Opera százhúsz taggal látogatott el a Dunai Vasműhöz. A kultúrterem zsúfolásig megtelt, a sűrű sorokba állított lócákon szinte egymáshoz tapadva ültek a dolgozók. Egyenesen munkából jöttek, habarcstól pettyes ruhában, cementportól szürke hajjal. Voltak, akik térdük között lapátot szorongattak, mások csizmaszárukba dugták a vakolókanalat, úgy ültek ott várakozásteljesen, mozdulatlanul.
Az ablakdeszkára szorultam, mellettem Feri állt, aki néhány hete került fel a tanyáról. Kerekre nyílt szemmel bámult, soha életében nem látott még zenekart. Hogy is látott volna! A lélegzetét is visszafogta, úgy figyelt. S amikor a karmester vezényelni kezdett, meglökte a könyökömet:
– Hát ez meg mért áll a középen?
– Mert ő a karmester.
– Jó, jó, de mért hadonász a kezével?
– Mert vezényel – súgtam neki.
– S a többiek mért figyelnek rá?
Hogy magyarázzam meg hirtelenében? … A fiú sürgetve nézett rám.
– Ő a brigádvezető.
– Mért nem mondta rögtön?! – szólt megnyugodva, s intett, hogy most már érti, tökéletesen…
Feri most itt áll melletttem, gavallérosan feketét rendel, s közben beszél, mesél, magyaráz. – Ottragadtam Sztálinvárosban… A szerszámgyárba kerültem, kitanultam lakatosnak.
– És most hová megy?
Füléig szalad a szája. – Nem mondom meg… ne is kérdezze.
– Aztán mért nem?
– Mert ez olyan… Ebből valami izét írna… valami sematikusat.
Meghökkenve bámulok rá. Egy pillanatig gondolkozom, megsértődjem-e. Nem sértődöm meg. – Azt is tudja már, mi a sematikus?
Feldobja az öngyújtóját, jó magasra, elkapja. – Hát, elolvasom én, amit írnak rólunk. – Somolyog, csak úgy, a szeme sarkából. – Eleinte tetszett is, nem mondom… Aztán már… – töprengve morcolja a szemöldökét. – Aztán már… Tudja maga, hogy mire gondolok.
Attól tartok, tudom.
– No – szólal meg – azért nincs harag!
– Most már bökje ki, hová megy?
Leveszi a kalapját, a kezében tartja, annak mondja: – Lemezt veszek a menyasszonyomnak. A Carment. Azt nagyon bírom. – Fejébe nyomja a kalapját. – Ezek mink vagyunk, a menyasszonyommal. – S kiveszi a tárcáját, fényképet húz ki belőle. – Helyes kislány, mi? Tetszik?
– A kislány nagyon is… Csak a fénykép… – Színes! – mondja büszkén.
– Épp az a baj.
– Baj? – Gyanakodva néz rám, mint aki nem biztos benne, jól hallja-e. – Már meg is nagyíttattam.
– Kár volt! – Kétszázhúsz forintba került, a rámáért külön elkértek két pirosat. Nekem tetszik! – s rándít egyet a vállán.
– Pedig hát nem szép.
– Mi nem tetszik rajta? – kérdi rejtett nehezteléssel.
. Olyan… tudja maga, hogy mire gondolok.
Nézi a fényképeit. Nézi, vizsgálgatja. Homloka ráncba gyúródik.
– No… – mondom neki -, azért nincs harag! Mutatóujját ide-oda húzgálja az orra alatt. Még egy pillantást vett a képre. – Azt gondolja, hogy olyan szépre van csinálva?… Olyan pirosra az arca… olyan kékre a szeme… hm … – Töprengve vakargatja az állát. – Azt gondolja, hogy úgy ki van pingálva, mint egy… mint egy sematikus írás?
– Úgy valahogy…
– Mért nem mondta rögtön?! – szólt megnyugodva, és intett, hogy most már érti, tökéletesen.
PALOTAI BORIS
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
