Fejér Megyei Hírlap – 1960. augusztus 2.

A pipás ember

Nyugalmat, biztonságot sugároz a tekintete s ha mozdul, egyetlen mozdulata sem felesleges. Bajsza alatt füstölög a kiszívott, szépfényű pipa, s ha az utcán találkoztam volna vele, tán parasztembernek néztem volna. Pedig nem az. Munkás ember, keménykötésű, jóbeszédű, éleseszű. Támaszkodik az új meleghengermű kormányosfülkéjének ajtajában s tekintetével szinte magához öleli a hatalmas üzemet a magasba nyúló hengerállványokkal s a mélyben sorakozó görgősorokkal együtt.

A Dunai Vasmű Meleghengerművének avatása /1960
fotó: MTI/Mező Sándor

Kökényesi János együtt jubilál az ifjú várossal. Ahogy a homokdombok helyén szocialista város született, úgy született e várossal együtt száz meg száz új típusú ember, száz meg száz Kökényesi János.
– 1950-ben jöttem ide. Akkor még Dunapentele volt. A családom idevaló a környékre, én Dunántúl másik szögletéből szakadtam ide s letelepedtünk. Hol volt még akkor az új város? Eleinte csak a hírek szivárogtak, hogy valamit tervezgetnek odafent Pesten. Aztán a szóbeszédből valóság lett. Egy napon megérkeztek az első földkotrók s nemsokára özönleni kezdtek a gépek, az emberek. Aki átélte azokat az időket, soha nem felejti el. Én sem.

Lánctalpas kanalas markoló /1952
fotó: MTI/Magyar Fotó/Kotnyek Antal

Messze szalad a tekintete, a megszűkült szembogáron, mintha a tíz év előtti kavarodás emlékei villannának. Fogai között álmodozva, emlékezve füstölög a pipa és füst száll a hatalmas üzem mennyezete felé. Lassan szövi a szót, mintha válogatna magában, hogy mit is mondjon hamarjában.
– Gépkezelőként dolgoztam s talán ma már meg sem tudnám mondani, mi késztetett arra, hogy még 1952-ben elkezdjem a kohász technikumot. Akkor már kezdtek kibontakozni a körvonalai a mai Sztálinvárosnak, a Vasműnek, s mint ahogy sokan, én magam is megéreztem: nagy jövő vár erre a városra. Érdemes az embernek terveket szövögetni és felkészülni az életre, mintha most született volna. Nekikezdtem. Nem mondom, nehéz volt. Sokat kellett tanulni s bizony az embernek esténként sokszor jólesett volna valami mással agyoncsapni az időt, de hát… azért ember az ember, hogy akaratereje legyen. Nekem volt. Nem hagytam magamban eluralkodni a fáradtságot, a “ráéremséget”. És nem bántam meg.
Újabb szippantás a pipából. Egy-két tömködés, néhány szótlan másodperc, aztán folytatja.
– 1956-ban végeztem. Elszaladtak az évek s mire észhez tértem, azt vettem észre,hogy az egykori pentelei dombok helyén áll a megálmodott új város, a hatalmas gyár.

Beszél s én hallgatom. Nem lélegzetállító nagy história, egy munkásember életútjának utóbbi tíz éve. A helyét megtaláló, célralelő egyszerű ember történetének poézise megragad és tovább érdeklődöm. Elmondja, hogy dolgozott a nagyolvasztónál, aztán átkerült az érctömörítőhöz s onnan szemelték ki, hogy egyike legyen az új meleghengermű kormányosainak. Tanfolyamot végzett s most itt ül a kormányosi széken, az ablakon keresztül az előnyújtó henger hatalmas állványára és a hengerek alá futó görgőkre tekintünk. Szája sarkában ott füstöl a pipa, de kezében magabiztosan szorítja a hatalmas monstrumot mozgató kart és irányít. Megereszkedik a hangja és mosoly szalad át az arcán. A fiára terelődik a szó.
– Másodéves kohásztechnikus a fiú, úgy nőtt már fel, hogy tőlem mást sem hallott, csak a Vasmű ezernyi dolgát, a nagyolvasztóról, az érctömörítőről s észre sem vettem, beléoltódott a kohászat szeretete
– Járt már üzemben?
– Hogy járt-e? Nem is egyszer. De nemcsak itt. Tudja, elég gyakran jártunk és járunk tapasztalatcserére és üzemlátogatásra különböző vállalatokhoz. Eddig még minden esetben magammal vittem mindenhová.
– És tetszett neki?
– Mit mondjak? Kohómérnök akar lenni. Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár.

Dunai Vasmű Meleghengerműve /1960
fotó: MTI/Szilágyi Pál

Valóban nem kell. Az apa szenvedélye, az izzó vas szeretete átnő a fiúba s valahol az egyik kohász technikumban egy kohómérnök nevelődik, akinek az apja ott áll a meleghengermű kormányánál, biztos kézzel, céltudatos nyugalommal, pipázva, mosolygó arccal.
Ellmozdíthatatlanul, jövőnek integető nyugalommal áll a hatalmas gyáróriás sok-sok füstölgő kéményével s a hengermű kormányánál elmozdithatatlanul, jövőnek integető, jövőt formáló nyugalommal ül Kökényesi János füstölgő pipájával, hunyorgó tekintetével.

Dömök Sándor

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.