Kortárs – 1967. május
Dunaújváros építészeti problémái
– Hozzászólások Szíj Rezső cikkéhez –
Molnár Péter
A mesterséget gyakorló számára csábító, egyszersmint roppantnak tűnő feladat, – irodalmi és kritikai folyóirat adta fórumon – építészeti problémákról szólni. Nehéz, mert súlyosak a társadalom és építészet közötti viszony torzultságából eredő komunikációs problémák is.
Az építészettel szemben tanúsított tanácstalanság általános. A tervező építész ezt még más szakterületen mozgó munkatársai részéről is tapasztalni kénytelen. Nem csodálkozik tehát, ha tevékenysége hol félreértett elvek hol elvek hiányában csak gazdasági szempontok szerint értékelődik. A gyanútlan laikusban, de olykor kezdő építészek tudatában is, az értékelés alapjául a “kis ház, kis építész, nagy ház, nagy építész” elve kezd érvényre jutni.
Feltárni a torzulások okait égetően szükséges, de hosszadalmas feladat. Az írás tudományában járatlan jószándék alig tudja megállni, hogy ne hagyja magát elragadtatni szubjektív szenvedélyétől, a mindent megmagyarázni akarás, – sokat markoló, keveset fogók buzgalmában.
A problémákat felvető és egyben tapintható érzékletességgel illusztráló anyag óriási. Sokat építettünk. Soha ennyi vallani való korról, társadalomról, emberségről és mindarról, amiről vallani az építészet nyelvén lehetséges, nem kínálkozott. Soha alkalmasabb eszmék építészeti eszközökkel való megformálódásra nem vártak, mint szocialista társadalmunkban. Soha az építészeti kifejezés eszközeinek ilyen bőségű arzenálja nem állt a társadalom rendelkezésére, hogy elmondja önmagáról városméretű művekben érzékletessé téve amit hisz, amit akar. Ugyanakkor alkotó elemének az embernek, családnak egymáshoz való kapcsolódásuk, társadalomépítő erejének és befelé forduló meghittségének egyidőben tud a családi és kollektív lakóházműfajban minden tekintetben teljes értékű kifejezést adni.
Mindez csak lehetőség lenne?
A művészet számára a társadalmi mondanivalók adnak létet, életet. De az építészet valóban teljes értékű művészet? Valahogy úgy áll a dolog, hogy az, ha maguk az építészek is annak szánják. Az a fajta emberi produktum, amelynek problematikája a valóság jelenségeinek mélyebb megismerésén túl a felismert összefüggések és igazságok érzéki formába való tükrözése köré csoportosul. Ha viszont az építészetről, mint művészetről beszélünk, akkor bizony a felsorolt bőséges lehetőségekkel élni köteles.
Uszályok a dunaújvárosi kikötőben. /1963
fotó: MTI/Fényes Tamás
Megállapítható azonban, hogy az építészek maguk is sokan kérkednek csak “mérnökségükkel”, sokan okoskodó funkcionalistaságukkal, ezzel is segítve az építészet körüli tanácstalanság burjánzását. Itt szándékosan nem teszünk említést a nagy szervezők zárt kasztjáról, akik csak – és itt a csakra kell helyeznünk a hangsúlyt – szervezési kérdések megoldásával látják építészetünk problémáit megoldhatónak. Akiknek sikerült az építőipart kétévenként úgy “forradalmasítani”, hogy annak eredményeképpen az országban tellérekben ülepednek a kifejezéstelenül bámészkodó típusépületek új meg új évjáratai. Az ő tevékenységük visz talán legmesszebb attól az építészettől, mely humánus tartalmak hordozója lehet.
Vannak akik az ízlés talaján feszítették meg lábukat, s bár mindig elegáns megjelenésű épületek előállítására törekszenek, károsan megtévesztő hatást gyakorolnak közönségükre.
Látjuk tehát, hogy az építészek maguk is többféleképpen, több irányban keresik feladataik megoldásához vezető üdvözítő utat.
Melyik út helyes?
Ha rendet kívánunk teremteni, hogy összehasonlíthassunk, rangsorolhassunk, vagy hogy akárcsak vitázni tudjunk a lehetőségek realitásáról, – mint azt Szíj Rezső vitaindító cikke is tette – építészetünk kritizálásával kell kezdenünk.
Kezdhetnénk,… ha meg nem állapíthatnánk azonnal, hogy már hosszú idő óta nincs élő építészeti kritikánk. Csak elvétve, alkalomszerűen születik építészeti alkotásokról elemző kritika. Kiemelkedő kritikus egyéniségek pedig – akiknek véleményében meg lehet bízni – alig-alig hallatják szavukat. Állításunk bizonyítására mi sem szolgál megdöbbentőbb argumentummal, mint az a tény, hogy csak most, 1967-ben, és a Kortársban jelent meg az első kísérlet Dunaújvárosnak, mint építészeti alkotásnak kritikai elemzésére. Állandó kritika nélkül építészeti kultúráról beszélni nem lehet, mint irodalom, film, képzőművészeti, színházi stb…. kultúráról sem az alkotó tevékenység állandó kritikai háttere nélkül.
A ma élő és lazán felvázolt, nálunk honos építészeti törekvések társadalmi értékét, de esetleges társadalom-ellenességét sem lehet kimutatni, a következetes állandó kritika hiányában.
Hagyjuk-e tehát az építészetet a maga kritikátlanságában, vagy érdemes keresnünk a kritikátlanság okait? Érdemes! Mégis, ahelyett, hogy tovább fejtenénk az okok keresésében nézeteinket, visszakanyarodunk az építészet nagynak ítélt lehetősége vizsgálatához.
Szocialista társadalom lényeges jellemzője, hogy a benne élő emberek egymáshoz való viszonya minőségileg más, mint más társadalmakban. Humanizált, elidegenítő elemek nélkül való. Számtalan vonását lehetne még itt felsorolni, ezek között egyet sem, mely egyedenként, kis közösségben vackára húzódó, atomizált életformának kifejezője lenne.
Az egyre növekvő igénnyel létesített lakás, – bármilyen sikeresen is funkcionál – a visszahúzódás csak részben egészséges barlangjául szolgál. Ad abszurdum az összkomfort hajszolásával eljuthatunk odáig, hogy mindenki örömmel zárkózik be kispolgári kényelmébe. Ez utóbbi irányban sokat tettünk. De mit tettünk a szocialista társadalom felsorolt jellemzőinek érzékletes, szuggesztív, csak az építészet és pedig a városméretű építészet (a városépítészet, mint külön műfaj hamis fogalmáról, külön érdemes volna vitázni) nyelvén megszólaltatható mondanivaló érdekében?!
A közösségi élet térigénye, mozgásának, áramlásának ágya és foglalata mindig is a városi tér, a középületek és az utca volt. A szocialista város terei és utcái mindent elmondhatnának társadalmunkról, és pedig annak leglényegibb meghatározóiról, a közösségi életről.
Vajon szocialista városaink utcái és terei elmondják-e mindezt? S ha nem, beletörődhetünk e abba, hogy amit megjelenítenek, az volna társadalmunk jellemző vonása? Beletörődnünk menthetetlen ideológiai bűn és politikai baklövés lenne. Nem hihetjük, hogy társadalmunk igazi arca az, ami például Dunaújváros épületraktárából mered ránk.
Tudjuk, jó példák sietnek segítségünkre, hogy megbizonyosodjunk, létezik egészséges tartalmakat hordozó, egészséges építészeti forma. Van, Salgótarjánban bontakozó városközpont az egyik, parányi méretben a Mátra lábánál.
Dunaújvárosban és nagy költséggel megépített lakótelepeink nagy részében a lehetőséget elpuskáztuk. Tudjuk, ismerjük a gátló tényezőket, melyek felsorolása túl hoszszúra nyújtaná a problémák így is hosszas sorát.
Ezeket a problémákat is fel kellene vetni, éspedig a most születő új gazdasági mechanizmus szempontjából. Azonban a cikk kereteiben nem vállalkozhatunk arra, hisz oly területekre kellene behatolnunk, mint a Tervező Intézetek alkotó atmoszférát bénító szervezete, az építőipar elmaradottsága, vagy monopol helyzetből irányított tervezés és kivitelezés kapcsolatai.
Meg kell elégednünk azzal, hogy számonkérjük önmagunkat az elkövetett hibákért, az elmulasztott lehetőségekért.
És itt ismét meg kell torpannunk. Vajon számonkérhetők e azok is, akik bár helyesen tudják felismerni a “mit”, de nem képesek megfogalmazni, transzponálni mesterségük nyelvére, és nem boldogulnak a “hogyannal”? Nem! A képesség hiánya nem mentesít a felelősség alól, csak más természetű felelősséget vet fel. Szíj Rezső Dunaújváros relációjában a felelősség természetét is feszegeti. Az általa érintett kontraszelekció fenyegető gyakorlata ellen mindnyájunknak össze kell fogni. Minden jószándékú embernek, építésznek, íróknak, olvasóknak, értőknek, politikusoknak, ha szívükön viselik társadalmunk eszméit.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
