Margóra

Csillag – 1953. december

ÖRKÉNY ISTVÁN

Margóra

Sztálinváros, 1953. november 10-én.

Tóni bácsi igazsága
Dél felé jár, melegen süt a nap. Egy mozdony tolat, hosszú sípszóval édesgeti maga után a vagonokat; a gyári főúton napsütköznek a madzaggal körülkötözött, frissen ültetett fák. Az öntöde előtt kért pesti autóbusz áll, kirándulóikat hozott.
Az Erőmű közelében, a Laboratórium utcában szembetalálkozom Tóni bácsival. Valami baja van, mérgesen szorítja meg s szinte eldobja kezem, s jártában rosszkedvűen rugdalja félre a göröngyöket gumicsizmája orrával.
Hogy mi a baj? A vállalat igazgatója azt akarja beleírni Tóni bácsi munkakönyvébe, hogy “önkényesen távozott”.
– Gyűjjön velem, majd meghallja, miért – feleli érdeklődésemre. Vele tartok. Ballagunk kifelé a gyárból, át a kapun. Jó darab út az, be a városba, s ott végig a Sztálin-úton, egész a szakszervezetig… Ott – mondja Tóni bácsi – majd előadja panaszát. Hallgassam meg én is, hadd okosodjak… Nem szól többet, az út nagyobb felét hallgatva tesszük meg, de aztán Tóni bácsi nem állja tovább, méltatlankodva, néhány “az anyjukistenittel” kicsipkézve mégis csak elmeséli az esetet, melyet a szakszervezet munkaügyi osztályán, tíz perccel később másodszor is végighallgatok.
Tóni bácsi épületács. Fával dolgozik, kemény, szívós, szálkás anyaggal. Velünk, emberekkel is úgy bánik, mintha fából lennénk; minden mondatához nekihelyezkedik, mint egy fejszecsapáshoz. Úgy beszél, hogy mindvégig az ember szeme közé néz, s nem tűri, hogy másfele figyeljen valaki; ilyenkor megfogja a könyökét és visszahúzza. Amikor csöngetni kezd a telefon és E. elvtárs, a munkaügyi előadó, egy pillanatra a csöngetésre figyel, Tóni bácsi rászól:
– Tessék idenézni. Már a végit mondom. Tóni bácsi idestova másfél esztendeje dolgozik Sztálinvárosban. Se szeri, se száma azoknak a tetőácsolaltoknak, melyek az ő fejszesuhintására emlékezhetnek. Ez idáig nem mulasztott egyetlen napot, egyetlen órát sem. Most át akar szegődni Komlóra, az ottani építkezésre. Meg is van a helye, a munkája, a szállása, csütörtökön kell jelentkeznie az ottani építésvezetőnél. Csak a munkakönyve nincs meg, mert abba bele akarja írni az igazgató: “önkényesen távozott.”
Az ő könyvébe, ezt a két szót! Nem mintha meg lenne ijedve. Ismeri őt Komlón az építésvezető, akkor is fölveszi, ha az van beleírva a könyvbe, hogy ő a Lucifer. Azt sem kell hinni, hogy a kedvezményeket sajnálja, melyekről az “önkényes” beírás miatt majd le kell mondania… Tóni bácsi a becsületét sajnálja; csak azt.
– Hiú vagyok, na, az anyjuk istenit.
– Jól van, szaktárs, – mondja az előadó. – Ezt mi elintézzük szépen,, mert a vállalat eljárása törvényellenes.
E. elvtárs fiatal ember. Miközben az igazgatóval telefonoz, Tóni bácsit nézd, aki harciasan rugdalja gumicsizmájával az íróasztalát. – Rendelet van rá – mondja E. a telefonba -, hogy Komlóra igenis át kell adni, aki odakívánkozik, föltéve, hogy igazolni tudja, hogy fölveszik. Márpedig Tóni bácsi, amikor hat nappal ezelőtt beadta a szabályszerű fölmondást, mellékelte a komlóiak levelét…
– Az már más, – mondja E. elvtárs a telefonba. – Tudtam én, hogy ebből nem lesz vita…
Majd, mikor letette a kagylót, jelentette Tóni bácsinak:
– Minden rendben van, szaktárs. Maga innen hozzájárulással elmehet.
– El? – néz le Tóni bácsi a kalimpálásban megállított csizmaorrára.
– El. Csak igazolja a falujából, a tanácstól, hogy a családja ott lakik.
– Akkor semmi sincs rendben, az anyjuk istenit. Ezt a litániát fújják nekem is.
– Hát mi baj?
– Az, hogy nekem csütörtökön munkába kell állnom. Vagy, vagy. Tóni bácsi ugyanis Pécs mellől való. Nem azért akar ő elmenni Sztálinvárosból, mintha megunta volna az itteni munkát. Viszont innen hazautazni azt jelenti, hogy egy teljes éjszakát rázódhat a vonaton; Komlóról hazalátogatni egy ugrás. És ha már kínálták azt a komlói munkát, akkor ő csütörtöktől fogva minden másnap, vagy legföljebb minden hétvégén hazajárhat a családhoz… Ámde ő csütörtökön vagy ott lesz, vagy nem lesz ott, mert ha még be kell szerezni azt az iratot, akkor most levelet kell írni a családnak, az asszonyt elmeneszteni a tanácshoz, kikérni az igazolást, postára adni, s bevinni az igazgatónak, abba két csütörtök is beletelik, nem egy. Ezért hát akármit ígérget az igazgató, csak az van mögötte, hogy Tóni bácsi el ne mehessen a vállalattól.
– Ide akarnak kötni, – magyarázza, dühösen bámulva a telefont. – Márpedig, szaktársam, meg lett mondva, hogy megkötni senkit ne szabadjon… Vagy nem?
– De igen. Magát se akarja senki megkötni. Tóni bácsi sandán néz az előadóra, mintha egy fát lapolna, s nézné, hogy esik legjobban a hasadás.
– Nem? – Nem bizony.
– Akkor nem is kéri, ugye, azt a levelet.
– De kéri. Mert már százszor becsapták.
– És engem hazúg embernek ismer valaki?
E. elvtárs töpreng, újra felhívja az igazgatót. Nehéz itt igazságot tenni; nemcsak Tóni bácsinak, hanem az igazgatónak is igaza van. Van egypár jó kőművese, állványozója, ácsa… Épp azt adja oda? S amellett él benne a gyanú, hogy megint leválaszik, mint már annyiszor azelőtt. Elibeáll valaki azzal a mesével, hogy nősülni akar, vagy a családjához költözni, vagy mit tudom én, miféle szívhezszóló célja van – s erre kiadja a munkakönyvét, mert ő is ember, családos, ő is munkás volt, kőműves, ő is tudja, mi az élet. S mi az eredmény? Az, hogy a kérelmező megkapja a könyvet s abban a szempillantásban leszerződik itt helyben, a szomszéd Vállalathoz, ahol húsz krajcárral többet ígértek neki. Egy hét múlva szembetalálkoznak az utcán, az igazgató rábámul, amaz a szemébe röhög s megy tovább… Hát ez az igazgató igazsága, s ez is valami.
– Egyszóval, aláírja az elvtárs hozzájárulással? – kérdi a telefontól az előadó. Egy kis szünet következik, oly rövid szünet, hogy abba csak ennyi fért el: “Nem”.
– És ha utólagosan küldené be a tanácstól az igazolást?
Megint szünet. Egy “akkor sem” hangzik benne el. E. elvtárs leteszi a kagylót, felénk fordul, azt mondja:
– Akkor sem. Tóni bácsi fúj egyet. Fejébe nyomja a sapkát.
– Na, gratulálok. Akikor én másfél év után úgy fogok innen elmenni, önkényesen.
– Ne csinálja, Tóni bácsi.
– Miért ne? Kié lesz a szégyen? Az enyém, vagy a maguké? A maguké, azt mondja. Mintha ez két akarat volna, két ellenséges világ… Még odamorog egy anyjuk istenit kettőnknek, amin osztozhatunk, ha akarunk, aztán elmegy, bevágja az üvegtáblás ajtót. Kezet szorítunk E. elvtárssal, én is elmegyek. Nincs erről mit beszélni tovább. Átmegyek a Sztálin-úton, az autóbusz-megállóhoz. Várok. Nézek körül a nagy forgalomba, hátam mögött a kisvasút fütyülget, az úttesten nagy londinákat hurcol egy vontató. Nem áll meg a világ, gondolom magamban.
Aztán eszembe jut Tóni bácsi, ahogy csütörtökön beállít Komlóra, s egy irodai ablakon beadja a munkakönyvét. Ismerik őt ott. Tudják, milyen gondos a munkájára, milyen becsületes, milyen arany keze van neki. Ezért – úgy érzem – nem szólnak neki egy szót sem. Legföljebb, amikor odaér a tisztviselő, hogy “önkényesen távozott” – kinéz az ablakon egy pillanatig. Nem éppen gúnyosan, nem is lenézően. De kinéz, mint amikor elvonul egy felhő a nap előtt s az ember kikukkant az égre, hogy hogy kerül ez az árnyék ide, így néznek majd őrá, Tóni bácsira. Egy kicsit, egy nagyon kicsit, mégiscsak megáll a világ, – gondolom.
Holott igaza van az igazgatónak is. Csakhogy másféleképpen van igaza neki, és másféleképpen Tóni bácsinak. Az igazgató azt hiszi, csak egy út vezet a kommunizmusba. De Tóni bácsi úgy tudja, hogy nem egy.
Én is azt hiszem, hogy nem egy. A kommunizmusba millió út visz, annyi út, ahány ember odatart. S ezeket az embereket nem lenne szabad összeterelni, katonás sorban meneteltetni, uniformisba öltöztetni s kurta vezényszókkal dirigálni nekik. Az egyenruha és a szolgálati szabályzat: szükségállapot, de a kommunizmus építése: békemű.
Mi békében élünk. Ne adjunk Tóni bácsira egyenruhát: ezt viseld. Ne adjunk a szájára szavakat, ezt mondd. Járjon a maga módján, szóljon a saját esze után. Nem parancsot, hanem tanácsot, kell neki adni. Mi ezt a jobb világot, ezt az egyetlen igazságos világot neki szánjuk és vele csináljuk. Nekünk ő ne mondja azt soha, hogy a maguké. Nekünk az ember nem ellenfelünk, hanem társunk, barátunk, szövetségesünk.