Rakéta Regényújság – 1978. február 28.
MISKOLCZI MIKLÓS
Szerelemhez nem kell semmi…?
A szerelemnek csekély társadalmi rangja van.
Lehet, hogy egyáltalán nincs is. Nem minősítik, nem illik rá hivatkozni, nem fogadják el enyhítő körülményként. A szerelmet hivatalosan nem ismerik, nem szeretik. Találóan írta egy kolléganőm, hogy a szerelem olyan, mintha csak a táncdalokban létezne. Esetek, helyzetek, szituációk, történetek értékelésekor, megítélésekor nem számolunk vele, úgy teszünk, mintha ezt az állapotot még fel sem fedezték volna. Statisztikák, tendenciák elemzésekor, tudományos következtetések, vélemények kialakításakor meg éppen nem kap szerepet (rangot semmiképpen) a legtermészetesebb természetellenes állapot – a szerelem.
Gondoljunk csak bele!
A szülők két nappal korábban, váratlanul térnek haza az üdülésből. Az éjszakai órán a családi hálószobában tizenhét éves lányukat egy zavartalan alvást színlelő fiatalember karjából feszegetik ki. A történetnek híre kél, és mit mondunk, ha meghalljuk?
– Szegény anyja, hát erre nevelte?!
Egyetemista fiú és lány összetalálkoznak egy nyári építőtáborban. Sok időt töltenek együtt. A lány két hónap múlva észreveszi, hogy mintha nem volna minden rendjén, ír a fiúnak, aki már az ország másik részében magol. Az viszszaír, és úgy döntenek, hogy Ubulnak – már el is nevezték – joga van élni. Összeházasodnak. Mit mondunk?
– Hát meg vannak ezek bolondulva? Mire?
Előfordul, hogy két ember későn találkozik. Mikor már mindketten elkötelezettek és főleg mindketten másnak. Mégsem akarnak lemondani egymásról. Viszonyaikat nem tudják (nem merik) legyőzni, de gyönyörű félórákat, fél napokat töltenek együtt. Kivirulnak, új életkedvük támad – ha csak órákra, napokra is. Nekik ez is, így is megéri. Mit mondunk a nőre?
– Két gyereke van, jól kereső férje. Szegény ember nem ezt érdemelte volna.
A férfira.
– Mit akar ez a vén kecske, már majdnem asszony lánya van.
Ketten úgy döntenek, hogy nem tudnak együtt élni. Új kapcsolataiktól viszont még remélnek valami szépet. A bíróság kimondja a válást. De mit mondunk mi?
– Hülyék ezek? Most válnak, amikor már szépen bebútorozkodtak és a kocsit is befizették?
A szerelem, ez a furcsán kisajátító, zsongító, csodálatos állapot mint bizonyos cselekedetek legtermészetesebb magyarázata elsőre ritkán, másodikra is csak néha-néha jut eszünkbe. Pedig előfordulhat, hogy a látszatra legsötétebb történet és a leglehangolóbb statisztika mögött sincs semmi más, csupán szerelem. Előfordulhat. De hogy ezek a történetek, statisztikák újabban olyanok, amilyenek, hogy a mai szerelem olyan, amilyen, hogy a szerelem néha nem is szerelem, e mögött valóban több van, mint egy tizenhét éves lány vágya vagy egy negyvenéves férfi kalandéhsége.
A szerelem általában nem a hálószobában kezdődik és nem ott múlik el, következésképpen jelenségeit sem szabad csak a hálószobákban vizsgálni. Különösen mióta tudott, hogy az alapvető társadalmi folyamatok két ember legbensőbb kapcsolataiban is megjelennek, tükröződnek. Hiába is tagadnánk, eltagadni úgysem tudjuk, hogy ma – már vagy még – szakadék van az általánosan elfogadott erkölcsi normák és a tényleges nemi (házastársi) viselkedés között. És mindinkább érezhető a szakadékon átívelő, az átfogó, az eligazító új erkölcsi normatívák hiánya. A mindenki számára hozzáférhető és érthető, az ellentmondásokat feloldó, a mértékadó, a mindenki számára eligazító álláspont hiányzik. Igaz, ez a társadalmi adósság a hatalom megvívása, az új rend kialakítása, az egyre bővülő anyagi javakat előteremtő munka sikeres megszervezése mellett csekélynek tűnik. Mégsem az, mert tanúi vagyunk annak, hogy a múlt jó hagyományait őrző, de a jelen és a jövő kérdéseire is választ adó erkölcsi kódex nélkül az egyéni magatartások elbizonytalanodnak, a legszebb érzések is bűntudattal vegyesek, a szabadosság is fölmenti magát, s az ítéletek, a döntések szélsőségekhez közelítenek.
Felebarátod feleségét ne kívánjad
Néha úgy tűnik, mintha a kaland nagyon is kitöltené a szerelem helyét.
Bemegyek egy hivatalba, ahol az ajtón levő névtábla szerint dr. N. K.-né (de lehetne K. N.-né is) előadó ül, és ezúttal éppen telefonál.
– Igen, jöttek … Jó, de most már nem tudom, inkább te… Igen… Igen… Inkább már ma… Előtte azért telefonálj… Persze hogy elutazott, de mégis… Igen… Nagyon. Te is?… Mondd még egyszer… Csak. Hallani akarom… Akkor jó… Jó, jó… Én is… Nagyon.
Katt. Leteszi a kagylót, és végre felém fordul. Harminc körüli, mandulaszemű, boldog asszony. Arca kipirult, pulzusa legalább száztíz, kedve pompás, szeme, haja ragyog, hangja kellemesen simogat, keze kissé reszket. Félve előadom, hogy minő ügyben zavarom. Megértően bólogat, biztat, hellyel kínál. Aktát, pecsétet, tollat, papírt, cigarettát vesz elő, és öt perc múlva kész engedéllyel (javaslattal, hozzájárulással, igazolással) távozom. Miközben a nagy, komor kőépület lépcsőházát keresem, arra gondolok, hogy lám milyen kevés is elegendő a gyors, bürokráciamentes, udvarias, mosolygós ügyintézéshez, a nagyobb teljesítményhez, a termelékenyebb munkához, a minőség és a hatékonyság javításához. Elég, ha valaki elutazik, ha valaki igen, ha valaki nagyon, és ha valaki a telefonvonal túlsó végén szintén igen, szintén nagyon, még ma.
Egyszerű az élet, csak egy kicsit komplikálni kell.
Telefonüzenet vár. Sürgősen hívjam vissza Tamást. (Lehetne Ervin is, meg Lajos is.) Azt kéri a barátom, hogy délután menjek könyvtárba vagy moziba, és lehetőleg vigyem magammal a feleségemet is. Vagy gondoskodjam arról, hogy ő se menjen haza. Lakáskulcsomat pedig fél négyre hagyjam a portán, majd érte jön kocsival. Nekem jó, de azért fel kell hívnom a feleségemet is.
– Ne menj haza délután, csak hat-fél hét felé… Megint. Hát mit csináljak?… Nem mindegy neked?… Ha feltétlenül tudni akarod, akkor most Tominak… Rendben. Majd megmondom neki. Tehát hat előtt semmiképpen.
Még egy telefon: minden oké, Tomikám.
Fél tenyérnyi dobozka. Kiöntöm belőle a rajzszöget, és gondosan becsomagolom, hogy a portás néni ne mosolyogjon olyan cinkosan, mint a múltkor, amikor egy levélborítékban volt a kulcs. Név ráírva, még az is, hogy elvtárs. Így hivatalosabb színezete van. A levélke benne: ha végeztetek, dobd a levélszekrénybe. Este törülközőcsere a fürdőszobában, lecke a feleségemtől, hogy hát és nahát. Kérdés: vajon ez még ugyanaz a nő vagy már másik?
Nem tudjuk, Tomi diszkrét fiú. Meghányjuk-vetjük Tomiék házasságát, felhúzzuk a vállunkat. Nem nagyon ítéljük el Tomit. Ha elítélnénk, nem adnánk neki oda a lakásunk kulcsát.
Két nap múlva, egy hét múlva, két hét múlva délelőtt felhív a feleségem. Halkan beszél.
Ne menjek haza a szokásos időben. Ha lehet, csak hat óra után.
Kérdezgetek, és az asszony suttogva válaszol:
– Persze, megint. Hát mit csináljak?… Nem mindegy neked?… Ha feltétlenül tudni akarod, akkor most Évának… Rendben. Majd megmondom neki. Tehát hat előtt semmiképpen sem.
– Jó, jó. Semmiképpen sem. És jó szórakozást kíván a rendezőség!
Egy perc múlva visszahívom a feleségem, hogy ki menjen el a gyerekért. Már mással beszél. Most telefonoz Évának, oké, nyugodtan, nem fogunk zavarni benneteket.
És megy a kulcs is. Nem tudom, milyen dobozban, milyen borítékban, nem tudom, hogy a portás néni rafinált-e vagy naiv, de a címzés biztosan hivatalos: V. D.-né (de lehet D. V.-né is) elvtársnőnek saját kezéhez. A kulcs mellett levélke: ha végeztetek, dobd a levélszekrénybe. Este törülközőcsere a fürdőszobában és lecke tőlem, hogy hát és nahát. Kérdés: vajon még mindig ugyanazzal a pasassal fut, vagy már másik van? Nem tudjuk, Éva diszkrét nő. Meghányjuk-vetjük Éváék házasságát, felhúzzuk a vállunkat. Nem nagyon ítéljük el Évát.
Ha elítélnénk, nem adnánk neki oda a lakásunk kulcsát.
Másnap vagy egy hét múlva (kettő múlva, fél év múlva) Tomi kap tőlem egy telefonüzenetet, aztán Tomi felesége egyet és végül Tomi hivatalának portása egy kis csomagot. Este ők cserélnek törülközőt, ők beszélik meg a házasságomat, ők kérdezik, hogy még mindig ugyanazzal járok-e, vagy már van másik, ők vonják fel a vállukat, ők nem hoznak ítéletet. Ez a kölcsönösség.
Rágondolni is rossz, de azért csak nézzünk szembe a tényekkel. Bizony lehetséges, hogy néhanapján Éva is kap ilyen telefon üzenetet az én feleségemtől. Ez van.
Aztán itt vannak a variációk. Ezek már csak vallomásból, képzeletből.
Lehet, hogy Tomi és Éva férj-feleség. Akkor mi mindent tudunk róluk, és ők mirólunk. Csak egymásról nem tudunk és egymásról nem tudnak semmit.
Az is lehet, hogy Tomi csak alibi, és helyette én vagyok otthon, saját lakásomban egy idegen nővel, nyugodtan, hatig. De az is lehet, hogy Éva ártatlan. Atyaúristen!
Így élünk mi, Pesten és Budán, hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken délután – mert a hétvége a családé.
Nagy egyetértésben élünk, megértően, segítőkészen, szeretetben élünk. Mással.
Baráti társaság van nálunk, négy házaspár. A fiúknak elmondom, hogy írni szeretnék a kilencedik parancsolatról. Egy pillanatra tanácstalanok, hogy melyik is az. Aztán az egyik lelkesen biztat, a másik egyenesen lebeszél, a harmadik elsápad, a negyedik felélénkül. A feleségem fel sem pillant. Edzett újságíró-feleség, ismeri a szakma ártalmait, és tudja, hogy az ég ezúttal sem fog leszakadni. A többi nő azonban mintha idegesen kacagna. A biztatós fiú felesége határozottan lebeszél, a lebeszélőé elsápad, a sápadóé felélénkül, az élénk fiú felesége pedig derűs szavakkal biztat.
Vajon mik lehetnek az összefüggések?
Nehéz megtalálni az összefüggéseket. Úgysem merem megírni, úgysem tudom megírni, úgysem kell megírni, úgysem lehet megírni azt, amit állítólag mindenki tud. Közhelyszerűen ismételgetik, hogy a házasság válságban van. Ezzel szemben évről évre több házasságot kötnek, és a felnőtt lakosság egyre nagyobb hányada él házassági kötelékben. Ugyanakkor egyre több a válás is. Aztán itt van a hivatalos statisztikákban nem található, úgynevezett hűtlenség. (Mennyire nincs megfelelő szavunk erre a fogalomra! Mert a házasságtörés, a megcsalás, a házasságon kívüli kapcsolat, a félrelépés aligha alkalmas kifejezések.) És a hűtlenségen belül is ott vannak a nem egyképpen megítélendő könnyű kis flörtök, a nagyobb kalandok és a perzselő nagy szerelmek. Hogyan lehetne elrendezni, megkülönböztetni, társadalmi szempontból megítélni ezeket? Melyikről milyen előjellel kell beszélni, és mennyit kell beszélni, és kell-e beszélni? Úgy érzem, hivatalosan, hivatalból, nemcsak hivatalban.
A mai házasságok egyik, mondhatni eldöntő gyakoriságú alaptípusa a monogám, totális funkciórendszerre épülő élettársi viszony, amelyben a gazdasági közösséget, a szerelmet, a szexuális kapcsolatot, a gondot és örömet, a szolidaritást, a barátságot a házastárs minden esetben, minden órában és percben kisajátítja, monopolizálja. Elvileg jottányit sem enged sohasem volt jogaiból.
Bevágtat az Erkel Színház előcsarnokába egy feldúlt feleség, és a Rhoda Scott-hangverseny szünetében esernyővel püfölni kezd egy jól öltözött férfit és egy elegáns nőt. Érdekes, hogy nincs botrány, nincs harsogó derű. Ellenkezőleg, tapintható együttérzés van. De ki tudná már megmondani, hogy ki kivel érez együtt?
A másik házasságtípus korszerűbb. Legalábbis annyiban, hogy inkább figyelembe veszi a valóságot, és készebb az alkalmazkodásra. E kapcsolatokban a házasfelek tudomásul veszik, hogy ők nem “egy test és egy lélek”, ahogyan valamelyik pap vagy nekibuzdult anyakönyvvezető mondta volt. Hajlandóbbak nyíltan, de inkább csendes titokban alkalmazkodni egymás változásaihoz, változó érdekeihez. Sőt ezeket képesek felsorakoztatni a páros érdekek mellé, esetleg elé. Elfogadják, hogy e személyes kapcsolatrendszerben egyes alapfunkciók (legtöbbször a szexualitás vagy a szerelem) rangja, tekintélye, súlya időnként változik, átalakul, áttevődik vagy szünetel. Nem tekintik vízválasztónak ezt a tényt, és így megőrzik a házasság más funkcióit. Talán magát a házasságot is.
Az F.-i bíróság nemrég hozott ítéletet egy különben köztiszteletben álló, nős, családos, diplomás férfi ügyében, aki autójába vett egy hirtelen szükségből stoppoló asszonyt, és bedőlve a sokszor hallott mesének, egy erdőbe vitte, ahol erőszakoskodni kezdett vele, majd sérülten hátrahagyta.
Úgy tudom, nem küldték pszichiáterhez a férfit. Pedig feltehetően kiderítették volna róla, hogy nemcsak vádlott, hanem áldozat is. (Ez persze nem mentő körülmény a bíróság előtt.) Aki ugyanis olyan ostoba, hogy nem tudja mérlegelni: vajon csak illendőségből vagy komolyan tiltakozik-e a nő, az nem lehet elvetemült, megszállott, avatott nőcsábász, szívtipró kékszakáll. Az voltaképpen gátlásos ember, aki végre meg akart szabadulni saját gátlásaitól, jelentéktelenségétől, aki végre maga is szeretett volna elkezdeni egy hétfőn szokásos történetet a hivatalban vagy a baráti körben. Valahogy így:
– Gyerekek! Micsoda jó kis csajt kaptam föl vasárnap a Balcsin! Hát ide figyeljetek…
Mert ezer ilyen történetet hallott már. Mindig mástól. És talán éppen ő volt az, akit kinevettek, és azóta is nevetnek rajta, mert egyszer elárulta, hogy szeret szeretkezni a feleségével.
Végtére is érdekes volna számszerűen megtudni, vajon milyen méreteket ölt manapság a házastársi hűtlenség. Mert teljes a sötétség, noha az aktusok többsége bizonyos időelszámolási kötelezettségek miatt világosban játszódik le. És hol? Kölcsönágyakban, kölcsönszobákban, órára bérelhető sufnikban, hideg víkendházakban, autók hátsó ülésein, elnéptelenedett irodák íróasztalain és foteljaiban, telis-tele megalázó bujkálással, lopakodással, szorongással, kis és nagy hazugsággal.
– Mindenki csinálja – mondja egy fiatalasszony, és mintha belepirulna. Nyilvánvalóan igazolni akarja magát.
– Mindenki csinálja – véli egy másik asszony, akiről nem feltételezem, de aki saját tisztességét hangsúlyozandó alakította ki ezt a sommás véleményét.
A közvélemény (közhit?) mindenesetre az, hogy: mindenki, vagy majdnem mindenki csinálja. Igazolni látszik ezt, hogy egyre emelkedik a válások száma. 1975-ben már huszonhatezer házasságot bontottak fel. Növekszik az illegitim válások, közhasznú nevén a különélések száma is. És mi tagadás, környezetében mindenki szaporodó hűtlenségi eseteket, példákat, sztorikat regisztrálhat.
Egy Amerikában végzett szociológiai vizsgálat szerint a házasságban élő férfiak harminchét százaléka, a házasságban élő nők huszonhat százaléka folytat házassága idején házasságon kívüli nemi kapcsolatot. Minden harmadik nős férfi és minden negyedik férjes aszszony. És ide bátran kalkuláljuk be az életkor tényezőt is.
A hazai kutatások szemérmesebbek. Heleszta Sándor és Rudas János Szexualitás a társadalmi tudatban című tanulmányában többek között a házastársi hűségről is nyilatkoztak nőtlen és hajadon munkás- és egyetemista fiatalok. Tehát olyanok, akiknek személyes tapasztalata még nincs a megszokásról, a lankadó szerelemről, az unalomról. Íme néhány nyilatkozat:
– Elkövethető [mármint a hűtlenség – M. M.], de a másik ne tudjon róla… Elkövethető, de be kell vallani… Előfordulhat, de érzelmi kapcsolatok nélkül… Ha már előfordult, akkor legyen érzelmi alapja… a férfi elkövetheti, de a nő nem…
A boldog házasság feltételeit rangsorolva a házastársi hűséget csaknem lényegtelennek tartották az egyetemista lányok.
Vagyis teljes a káosz, nincs egységes társadalmi norma. Csak bizonyos értékrendet kialakító vagy megváltoztató tendenciák élnek és élednek, hogy a barátnők egymás között nem titkolják, hogy a barátok egymásnak eldicsekszenek, hogy a papa-mama, néha még az após-anyós is hajlandó falazni, hogy a testvér biztos támasz, de a sógor-sógornő is megértő, hogy az ismerősök, a házbeliek legyintenek: mi közöm hozzá, hogy a kollégák hallgatnak, hogy a családi botrányok nem úgynevezett lebukásokból, kényszerhelyzetekből, névtelen levelek nyomán, sokkal inkább heveny érzelmi kitörésekből következnek be.
– Tudja, ez olyan divatféle, mint régebben volt a lódenkabát meg a kardigán vagy mostanában a Bisecurin – hangzik egy vélemény a felszínről.
– Önmagát erősítő folyamat, ami múzeumba küldött egy társadalmi erkölcsi formát, és káoszt hozott. A káosz addig tart, amíg a hivatalos normák majd tudomásul veszik az új valóságot – szól egy mélyebbre tekintő férfi.
– A jólét, uram! A jólét meg a sok lógás, a semmittevés a munkahelyeken. Nézzen csak körül, ki a nagy kan? Nekem senki se mondja, hogy a bányász feljön a siktáról, és sorra veszi a szomszédasszonyokat.
Inkább az elidegenedés – olvasom egy szociológustól. Az ember rájön, hogy társadalmi szerepei csak statisztaszerepek. Egyik-másik alakítása csak külső, távolodó lódobogás egy háromfelvonásos történelmi-társadalmi drámában. És ezt a felfedezését a befelé fordulással akarja feledtetni.
Körülbelül ezt írja I. Sz. Kon szovjet szociológus a kapitalizmus viszonyairól. Na de a szocializmusban?
Azt mondja egy ötven felé járó hivatali főnök fiatal bizalmas beosztottjának:
– Látod, Palikám, azért még van szavam a megyében. Csak elintéztük (leváltattuk, kineveztettük, elrendeztük, kiborítottuk, elsimítottuk, megakadályoztuk), amit akartam.
– Jó, főnök, de van-e szavad a Cola bárban is, hogy kiints onnan valami jó cicát? Mert az sem rossz.
Lett. Fél év múlva onnan nősült újra a főnök, és egyszersmind elvesztette szavát a megyében. Most boldogabb?
Második, történetesen húsz évvel fiatalabb feleségét fogyasztja, ahogy sok ezren harmadik férjüket és ikszazenediken barátjukat vagy barátnőjüket, önfeledten, belefeledkezve fogyasztunk, fogyasztgatunk. Mikor mit. Cserélgetjük munkahelyünket, lakásunkat, véleményünket, a környezetünkben levő arcokat is. Természetesen, ha csak lehet, figyelve a látszatokra, hogy ábrázatunkon és káderlapunkon magánlázadásaink véletlenül se hagyjanak maradandó nyomot.
– Elválunk – újságolta egy ismerős asszony.
– Na?! Hát mi történt?
– Ne is kérdezze, fatális véletlen. Szeretkezés közben azt mondtam a férjemnek, aki Béla, hogy: jaj, István. Kicsúszott a számon. És amikor már kinn volt a “ván” is, még csak ist-enemre sem sikerült változtatnom a sóhajt.
Legfeljebb elválunk, mint a pinty
Minisztériumi engedéllyel a zsebemben felmegyek a bíróságra, hogy áttanulmányozzak néhány aktát. A folyosón húsz év körüli házaspár üldögél, ölükben kisbaba.
– Bocsánat, mit csinálnak itt?
– Válunk – mondják szinte egyszerre -, és nincs kire hagyni a gyereket.
Azt meg sem merem kérdezni, hogy vajon hol lesz a gyerek a válóper után. Csaknem kéz a kézben üldögélnek. Harag, feldúltság nincs az arcukon. Várják a sorukat. A sorsukat. Magyarországon ezer lakosra évente 2,4 válás jut. Budapesten 3,6, Dunaújvárosban – ahol a hazai rekordot tartják – 5,16.
A bíróság elnöke udvariasan eligazít és magamra hagy az irattárban. Lapozgatni kezdem a papírokat, táblázatot csinálok, és közben félrerakom azokat a dossziékat, amelyek visszavont házasságfelbontási kérelmeket tartalmaznak. Csak két hónap aktáit nézem át, és már huszonkilenc visszavont válókereset tornyozódik előttem. Eredetileg a megszűnt házasságok története érdekelt volna, de nem tudok ellenállni, és átlapozom a béküléssel végződő periratokat is, elvégre ezek is a mai házasságok kortörténetéhez tartoznak.
Egyikben: “A felperes szabályszerű idézésre nem jelent meg…” A másikban: “A felperes levelet írt a bíróságnak, amiben közli, hogy időközben megbocsátott az alperesnek…”
Eddig azt hittem, hogy az emberek nem szaladnak üptre-pufra, hogy kígyót-békát mondjanak a bíróságon házastársukra. Úgy tűnik, tévedtem. Az eljárás megszüntetését tartalmazó akták nagyobbik hányada olyan vitákat dokumentál, amelyeket – hogy is mondjam – otthon, négyszemközt kellene elintézni. Egyes házasságokban azonban a megértést kereső szó láthatóan teljesen értékét vesztette, és a családi nézeteltérések rendezésének első lépcsője a válókereset lett.
– Legfeljebb elválunk – mondja egy huszonéves fiatalasszony. – És akkor mi van? Úgy beadom a válókeresetet, mint a pinty.
“Idézés nélkül megjelent a bírósági fogadónapon…” – kezdődik egy jegyzőkönyv. Megjelent egy fiatalasszony, és válókeresetet nyújtott be a férje ellen, mert az nem akarja óvodába vinni a gyereket. Igaz, a gyerek az aszszony első házasságából való. Ugyanez a felperes feleség néhány hét múlva a hivatalos idézésre már nem jelenik meg.
Egy férj, nyilván heccből, azt diktálja jegyzőkönyvbe, hogy azért akar elválni, mert a felesége nem csinál neki palacsintát. A kitűzött tárgyalásra egyikük sem jött el. Vagy a felperes mondott le a palacsintáról, vagy az alperes vállalkozik gyakrabban palacsintasütésre.
A postás pedig hordja-viszi az idézéseket, a zöld színű bírósági nyomtatványba foglalt házastársi fenyegetéseket. Az alperes sápadtan vagy vörösre gyúrva írja alá a lakás ajtajában, hogy átvette a hivatalos iratot. Az ismerősök között, a bérházban pedig elterjed a hír: Kovácsék válnak, már be is adták.
Kovácsék azonban nem válnak. Csak fenyegetik egymást. Most először, századszor vagy utoljára, és aztán megbocsátanak. A megbocsátásnak végeláthatatlan fokozatai vannak.
A felperes asszony arról panaszkodik, hogy férje gyakran kimarad, és ha ő ezt szóvá teszi, a férfi megpofozza, vagy újságpapírt töm a szájába. Az inzultusokat elkerülendő az aszszony arra gondolt, hogy albérlőt fogad. Egy fiatal lány jelenléte talán fékezőleg hat a kikapós és rabiátus férjre. Természetesen az következett, amit mindenki jó előre sejt. A férj viszonyt kezdett az albérlőnővel. Ezt a tényt az első tárgyaláson el is ismerte. A második tárgyalásra viszont már csak levél érkezett, és benne az örömteli hír: a peres felek megbocsátottak egymásnak, az albérlőt pedig kirúgták, hogy a lába sem érte a földet.
– Meg lehet-e bocsátani? – kérdezem az őszülő válóperes bírót.
– Nehéz kérdés. Az ad acta tett periratok szerint igen. Ám az is bizonyos, hogy az egyszer már beadott válókeresetre az első békülés után nem kerül örökre pont. Sokszor veszünk elő és csatolunk az új válókeresethez egy-egy régit.
Saját tapasztalataim is azt bizonyítják, hogy a nyílt összecsapások, a házastársak nyilvánvaló konfrontációja, a nagy megcsalások és becsapások után nem lehet úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, nem lehet visszakeresni a régi érzelmeket.
Szemben ülök egy csinos, komoly asszonnyal, és mi tagadás, tetszünk egymásnak. Valójában még semmi sem történt közöttünk, csak azonos hullámhosszon rezgünk. Szavam ne felejtsem, csuda jó érzés. Az asszony egyszer csak elmondja, hogy a férje bizony néhányszor jól becsapta már. A képlet egyszeriben világos lesz. Megpróbálom követni a gondolatmenetét, és rájövök, hogy ő már döntött a kettőnk ügyében, ehhez kereste meg a maga mentségét. Megszorítom a kezét.
Térjünk azonban vissza az aktákhoz, a megbocsátások természetrajzához.
A válókereset szerint hívás nélkül megjelent a felperes asszony, és elmondta, hogy évek óta rosszul él a férjével. Viszont évek óta szeret valakit, akivel intim kapcsolata van, sőt akit héthónapos magzata apjaként is megjelöl.
El akar válni. A bíróság kitűzi az első tárgyalási napot. A peres felek helyett levél érkezik, amely szerint – tessék figyelni – a felperes feleség megbocsát a férjének. A férjnek nem kell megbocsátani semmit, mert ő természetesen nem ismeri a feleség önkéntes vallomását tartalmazó bírósági jegyzőkönyvet.
Évről évre többen válnak, évről évre fiatalabbak válnak, és évről évre kevesebb időt töltenek házasságban a válófelek. Az 1974-ben elvált asszonyok hét százaléka húszéves vagy húsz évnél fiatalabb volt. Ugyanebben az évben a felbontott házasságok húsz százaléka nem tartott tovább két évnél. A válások rekordját tartó városban a válással végződő házasságok huszonöt százaléka nem volt két évnél idősebb. További meghökkentő adat ugyaninnen: egy esztendőben hatszáz házasságot kötöttek és kétszázötvennyolcat bontottak fel. A szakirodalom szerint minden hat válásra legalább négy, úgynevezett különélés is jut. Eszerint abban az évben, amelyikben hatszáz pár házasodott, összesen négyszázharminc házasság meg is romlott. Tíz házasságból tehát hozzávetőlegesen hét elméletileg válásra vagy különélésre van ítélve.
Szociológus barátom szerint:
– A házasság felbontásának gyakorisága elsősorban az iparosítással, a nők gazdasági függetlenedésének lehetőségével hozható összefüggésbe.
A tudományos megközelítés illusztrálására felkeresek egy országosan ismert, főként nőket foglalkoztató középüzemet. KISZ-titkár barátom szemben jön velem az udvaron.
– Jó, hogy látlak! Szerezz nekem egy beszélgetőpartnert.
– Mire vagy kíváncsi?
– Mai házasságokra, szerelmekre.
Néhány percet várok az irodában. Rokonszenves kismama lép be nemsokára. Elmondom, mit kérek: az élettörténetét. Hajlandó elmesélni.
Huszonnégy éves, érettségizett, szakmunkás. Első gyermekét várja, második férjétől. Először húszéves korában ment férjhez. Bálban ismerkedtek meg, a fiú egy hónap múlva megkérte a kezét, négy hónap múltán megesküdtek. Kezdetben a lány édesanyjánál laktak, aztán a fiú szüleinél. Egyik helyen sem volt jó. Hogy miért nem? Az anyós süket volt, ordíttatta a tévét, és azt mondta: aki álmos, az úgyis tud aludni. Férjével nem veszekedtek, de egy alkalommal a fiú felajánlotta: ha neked nem jó itt, akkor váljunk el. Az ifjú feleség fogta magát és hazapakolt. A szülei nem nagyon örültek neki, nélküle már kényelmesebben éltek. Három hónap múlva kimondták a válást. Közben megismerkedett a mostani férjével. Megszerették egymást, és néhány hónapos viszony után összeházasodtak. A második férj szintén elvált. Az ő története még rövidebb. Udvarolt egy lánynak, aki teherben maradt. Azt mondta, csak akkor veteti el a gyerekét, ha a fiú feleségül veszi. A fiú megígérte, a lány is állta a szavát. Megtartották az esküvőt, két hónap múlva beadták a válókeresetet és elváltak.
Megköszönöm a történetet, ami igazolja, hogy szívesen és szívósan házasodó nép vagyunk. Statisztikák szerint az elválók harminc százaléka a válás kimondásától számított egy éven belül újraházasodik. Többen a férfiak, mindig kevesebben a nők. A rekordokat tartó városban egy év alatt hatszázszor ketten, vagyis ezerkétszázan mondták ki a boldogító igent. Közülük háromszáztizennyolcan már nem először. Száztizenkét esetben mindkét, kilencvennégy friss házasságban pedig legalább az egyik fél már másodszor (többedszer) kezdett páros életet. Tehát az új házasságok egyharmadában már jelen van az ismétlés, egyharmadára már jelet rajzol egy csalódás vagy könnyelműség, árnyékot vet egy már idegen ember emléke, érzelmi labilitást hoz egymásnál hagyott vagy egy mástól hozott gyerek jelenléte. Nem lehet úgy tenni, mintha ez semmit sem jelentene.
Azt mondja az anyakönyvvezető:
– Vigyázni kell. Mást mond az ember útravalóként annak, aki először köt házasságot, és mást annak, aki másodszor vagy sokadszor. Az egyszer már elváltaknak nem kell szívhez szóló beszéd, orgonabúgás meg szavalat. Ha tehetik, hétköznap délelőtt jönnek két tanúval, és passz.
Száz válás adataiból összegeztem a házasságfelbontásokban érintett gyermekek számát. Eszerint száz megromlott és válással végződő házasságban hetvenkét gyerek sorsa is változott. Vigyázat! Nem biztos, hogy romlott. A válást ellenzők mégis legtöbbször a gyerekek érdekeit képviselve háborognak.
– Béla azt hiszi, hogy elküldi a hétszáz forint gyerektartást, és ezzel minden el van intézve – sóhajtja a szomszédasszonyom.
Bélát ismerem, és tudom, hogy valóban azt hiszi. De mi mást hihetne? Higgye, hogy nincs joga a gyerekhez? Vagy hitte volna, hogy a gyerek miatt valóban kötelező elrontania az életét, amiből egyébként Bélának is csak egy van? Adjon háromszáz forinttal többet? Akkor talán több joga lesz a volt feleségénél maradt kislányához? És a másik oldalon, mit higgyen a szomszédasszonyom? Hiheti, hogy hétszáz forinttal meg lehet váltani mindent?
A gyerek nagy kötőerő. A kétgyermekes házaspárok lényegesen ritkábban válnak, mint az egygyermekesek vagy a gyermektelenek. Ez nem jelenti azonban azt, hogy a két gyermeket nevelő házaspárok házassága jobb lenne, mint az átlag. Csupán a nagyobb tűrőképességet, a nagyobb megfontoltságot, a nagyobb anyagi kényszert mutatja. A válási rekordokat tartó városban négy év alatt huszonöt százalékkal nőtt a csak egyik szülővel élő gyermekek száma, és ez annyit jelent, hogy a tizenöt éven aluli népesség tizenkét és fél százaléka csonka családban éli mindennapjait. További tíz-tizenkét százaléka pedig egyik eltartójában nem a vér szerinti szülőjét tisztelheti. Összesen tehát a gyerekek huszonhárom-huszonöt százaléka nem hagyományos családi kötelékben tölti gyermekkorát vagy annak egy részét. Az adatok hallatán a gimnázium igazgatója csodálkozik. Iskolájában ezek a számok felére redukálódnak. Az egyetemi felvételi kérelmekben pedig a már redukált gimnáziumi arányok is tovább csökkennek. Keményen fogalmazva: az elvált szülők gyermekeinek kisebb esélye van a továbbtanulásra.
Bizonyos kutatások szerint azonban rossz házasságban élő szülők gyermekének lenni legalább olyan rossz, mint elvált szülők gyermekének lenni. Önmagából adódik tehát a következtetés, hogy gyermeknek lenni csakis jó házasságban élő szülők jól funkcionáló családjában jó. Tehát véletlenül sem a válások ellen, hanem a rossz házasságok ellen kell és érdemes küzdeni. A jó házasságokért, a jó családokért, amelyek nélkül ma még elképzelhetetlen a társadalom.
Okos ismerősöm bomló házasságának gondjait nyugtatókkal próbálja csökkenteni.
– Nézze, a monogám házassági szokások felbomlása nem idilli állapotot hoz magával. Talán azért nem, mert a társadalom más területein késésben vagyunk. Vagy a házasságfelbontási szokásokkal siettünk előre! Még nem állnak rendelkezésre azok a gazdasági feltételek, amelyek gondtalanná tennék egy hajdan szép házasság végét. Gondtalanná? Különben talán ilyen sohasem lesz. Legfeljebb az várható, hogy a nemek közötti viszonylatokban is csökken a birtoklás igénye, de az elvesztés fájdalma azért bizonyára mindig megmarad emberhez méltó fájdalomnak. Legalábbis akkor, ha az elhidegülés mértéke nem egyforma. Nézze, nem tagadom, én félek a magánytól.
A válásba torkolló, sikertelen házasságok utáni magány reális veszély. Az elváltak és újraházasodók abszolút száma évről évre lassan növekvő differenciát mutat. Egyre több elvált családi állapotú ember él az országban: 1949-ben nyolcvanhétezer, 1960-ban száznegyvenkilencezer, 1970-ben kétszáznegyvenhétezer. Több az egyedül maradó nő, mint a társtalan férfi. Székesfehérvárott például minden huszonhetedik felnőtt nő és minden negyvenharmadik felnőtt férfi elvált családi állapotú. A népszámlálás szerint 1970-ben Magyarországon nyolcvanhétezer elvált férfi és százhatvanezer elvált nő élt. A nők választási, újraházasodási lehetősége ugyanis a férfiakénál lényegesen szűkebb. Még a legtöbbször nekik ítélt lakás sem teszi helyzetüket sokkal reményteljesebbé. A férfiak gyakran választanak és kapnak fiatal, még hajadon nőt, ha újra házasodnak. Az elvált asszonyok harminchoz közelítve, vagy már elhagyva a három ikszet a tradicionális életkorkülönbséghez ragaszkodva jobbára csak elvált vagy még nős férfiak házasságot ígérő kapcsolatát kereshetik.
– Valami jó kis elvált asszony kellene – sunyít barátom, és hangsúlyában benne van az ismert társadalmi előítélet.
Sokszor szánakozom, ha egy-egy munkahelyen, szórakozóhelyen vagy üdülőben rajzani látom az elvált asszonyokat. Láttam csalódni Katit, aki bár saját házasságát felbontotta, hiába várta, hogy szerelme-szeretője nyilatkozzék. Láttam dühödten szakítani, láttam bámúlni a néma telefonkagylóra. Láttam bizakodni, felszabadultan, reménykedőn, és azt is látom, mint kopnak el reményei, mint veszi tudomásul, hogy a függetlenség nem azonos a boldogsággal, mint vonul vissza, mint esik tévedésbe, hibába és ne adj’ isten, kétségbe. A véglegességet hozó új kapcsolat reményét pedig alkalmasint felváltja a rövid szerelmeskedések öröme, máskor az alkalmi szeretkezések szégyene.
Az érzelmileg vesztes férfiak helyzete sem rózsásabb a válás után. Bizonyos életkorban, életfelfogással már nem lehet olyan rugalmas az ember, mint húszévesen. Van egy ismerősöm, aki túl a negyvenen, két felnevelt, jópofa gyerekkel a háta mögött most albérletben lakik, és már reményei sincsenek. Ha a főbérlőék nincsenek otthon, bevonul a fürdőszobába, és régi slágereket fütyül.
– A lakást otthagytam nekik – mondja. – Mégis hárman vannak.
Nem mindenki ilyen úr a válásban.
– Az elváló házastársak mindenben megegyeznek, de a lakást legtöbbször nem tudják elosztani – mondja egy illetékes takarékpénztári tisztviselő. – Általában mindkét fél küzd a lakásért, és ha az történetesen társasházban, szövetkezeti házban van, vagy egyébként terheli nagy összegű OTP-hitel, akkor szinte nincs is megoldás. El kell adni, el kell cserélni. Olyan bonyolult helyzetek vannak, hogy nincs jogász, aki kibogozza.
Különös helyzetek is adódnak.
Az elvált férj postán feladja a tartásdíjat, és másnap a még közösen használt lakás ajtajában maga veszi át a postás bácsitól. Arra is volt már példa, hogy a volt feleség új udvarlójának virágküldeményét az exférj vette át a boytól, és még borravalót is adott, ahogy illik. Avagy a közösen használt lakás abszurdumaként emlegetett szituáció! Az új feleség a régi feleségnek és új férjének szoptatós csecsemőjét dajkálja buzgalommal addig, amíg a régi férj az esti egyetem vizsgáira készülve feltétlen csöndet és nyugalmat kíván.
Hát igen. Negyvenen túli ismerősöm pedig ökölbe szorult “fejjel” mélázik. Magyarázatokat keres, miközben kitartóan fütyüli a régi slágert: “Szerelemhez nem kell semmi, Szerelemhez nem kell – itt mérgesen beleöklöz a levegőbe és kimondja – pénz. Szerelemhez nem kell semmi más Csak szerelem kell, és kész.”
Meg ész.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
