Szánkózó gyerekek /1965. november 26.
fotó: MTI/Fehérváry Ferenc

Rózsa András

Három királyok

Nem a mesebeli három királyokról szól ez a történet. Azok régen voltak, ha voltak, bár a gyanúnk egyre nagyobb, hogy csak az emberek jóakarása szerkesztette meg legendás alakjukat, hogy a jóság, a becsület, az önfeláldozás is helyet kapjon ilyen emberséges, szívbeli ünnepen.
Különben is azok a három királyok messze éltek.
Ott a karácsony nem ilyen fehér, havas és hideg…
Az én három királyom valóban él. Együtt Játszott velem még vagy tizenöt nyárral ezelőtt. Az egyiknek bodzapuskája volt, a másiknak parittyája, a harmadiknak igazi kardja…

Az a sok-sok kubikgödör csak azért van a falunk aljában, hogy télen-nyáron búvóhelye legyen az alvégieknek. Ide hívjuk egymást játszani akkor is, ha a hó ellepi az utat, ráül a fák ágaira, s az északi szél szép cifra cirádákat rajzol fel az ablakunkra.
– Gyere már, ne bámészkodj! – ripakodik éppen rám Varga Jóska.
Egy pillanatra úgy érzem, önérzetemben sértettek meg. Még valami hegyeset, sértőt akarok visszafelelni, de a hajlaton túl megjelennek a lányok. Aprók, pirosorrúak, fázósak. A markukban hógolyó.
Kasza Lali felnőttesen zsebre vágja mind a két öklét. Csak a fogai közül sziszeg hátra félénk:
– Mintha észre sem vennénk őket srácok! A mi arcunkra is kiül a férfigőg. Kis Peti sercint is. Róla nem lehet tudni, hogy a kucsmája nőtteti-e őt, vagy ő a kucsmát?
– Mackó-fiak! Mackó-fiak!
A velünk szembetartó négy lány kezdi így a kötekedést. Mind közül kivisít Bató Irén vékony szopránkája.
Mi négyen négyszer tíz, összesen negyvenéves férfi-fenség vagyunk. Lépteink egyszerre csikordulnak a havon, ökleink egyformán feszülnek a zsebekben, arcunk, szánkszéle ugyanaz a lilaszín és egyhangon szipákolunk.
A lányok még tisztes távolban vannak, de mint mindig, most sem tudják kivárni az időt!
Négy hógolyó repül felénk, de fél útig sem jutnak el.
– Keríteni fiúk!
Varga Jóska nagyot nyerít, s mi négyen szétszóródunk a hóban. A lányok most még kuncognak. Hajolnak le a földhöz, markolják a parázs havat, de meggyúrni már nincs idejük. Inkább fröcskölik félénk, majd hátatfordítva futnak.
Illendőségből utánuk dobunk néhányat, de az igazi férfi munka a mosdatás!
– Te, az Irént hagyd nekem! – suttogja felém Kasza Lali.
– Azt már nem! Irént csakis én mosdathatom! – s már iramlok Irén felé eleresztett lábakkal, karokkal. A kucsma is majd leesik fejemről.
A lányok már javában visítoznak.
Én csak Irént látom, csak őt nézem, s fel sem fogom Kasza Lali rettenetes fenyegetőzéseit. Pedig tisztelnem kellene, hiszen eggyel feljebb jár. Ő már ötödikes!
És Irén is észreveszi, hogy felé tartok. Előbb még úgy tesz, mint aki el akar bújni. Később rámhajít egy lágyragyúrt gombócot, majd megáll, szeme nevet… szája nevet… kicsi, öntudatlan apró kacérsággal remeg meg az orrcimpája…
Ami ezután következik, az már macska-egér játék. Egy kis mosdatás nagy hűhóval. A lányokat eleresztjük. Futnak-futnak előre. Már van vagy tíz méter előnyük, s mi… utánuk!
Illendőségből néhány hógolyó, mosdatás, kacagás… újra egérút!
Közben alkonyodik.
A malom kéményéből majdnem egyenesen száll a füst. Tehát holnap szél lesz… Egyébként erősen felhősődik, ami meg havat jelent ilyenkor, december derekában.
Az ujjainkat fújjuk.
– Megfáztak?
– Meg, Irénkém!… Persze nem nagyon…
– Anyám is dörzsölni szokta ilyenkor az apámét. Add ide!
– Már nem is fázik! – de azért odanyújtom a kezem, bár kívülre rettentően titkolom, mennyire jólesik, hogy Irén apró tenyereivel súrolja, simítja gémberedett ujjaimat.
– Nem is szánkózunk? – kérdi pityeregve Simon Jutka. Persze, csak kisasszony-pityergés ez! Hangja van, de könnye nincs.
– Szánkózni? – bittyeszti ajkát Varga Jóska. – Gyereknek való az!
S kihúzza magát egész másfélméteres hosszúságában.
A lányok arcán csöpp csalódás van. Cihelődnek.
Már arra sem méltatjuk őket, hogy utánuk dobjunk néhány keményre dagasztott hógolyót. Most éppen csúszkálni kezdünk. Tanuljuk, hogy kell a patkón. Úgy, hogy ne kopjon a csizmatalp! Csak Kasza Lali áll komoran, sötéten.
– Gyere csak, hé!
Ez nekem szólt.
Különben vészesen sötétedik. A szél is mintha felerősödött volna. Ha szembe fordul velünk, csak szipákolni tudunk, de lélegzeni nem. Sokszor már azt sem látjuk, hogy ki ballag le a szalmával körülfont fúrott-kútra, olyan sűrű az alkony. Csak a telefonpóznák zúgnak egyforma sejtelmesen.
– Gyere csak, hé! – hallom újra Lali hangját.
Áll a keskeny jég-csík mellett. Keze szokás szerint a zsebben! Nagyobbik bátyjától látta ezt a tekintélyes állást A kéz zsebben, a kabát felsó gombjai kigombolva, a kucsma hátratolva a tarkóig és közben sercinteni nagyokat!
Ez valóban kölcsönöz neki valami félelmes, fensöbbséges külsőt.
– Oszt mi dolgod van velem?
– Csak. Beszédem!
Egy szép, patkón való kanyarítás után kelletlenül hagyom abba.
– No, mi kell?
– Pont Irén kell neked, te kis negyedikes?
Azért persze belém is szorult egy kis ravaszság. Veszem viccnek a dolgot s már hajolok is le hóért.
– Nem addig van! Ezt nem lehet így elintézni!
Már lép is előre, már ütne…
– Fejjel neki a hasának!
Varga Jóska és Kis Peti biztatnak bennünket. Már lenn vagyunk a hóban. Gyűrjük, dömöcköljük egymást. Hol ő, hol én falok egy harapást a friss, reggeli hóból.
Lali erősebb, de bennem az ördög. Tapadok hozzá. Megütni nem tud, én meg ráncigálom olykor és gurulunk… gurulunk…
– Vigyázzatok!
A figyelmeztetés kései. A kubikgödörig hentergettük egymást. Most már csúszunk, hengeredünk lefelé. Lali arca egész szederjes a hidegtől, meg az erőlködéstől. Pupillái is kitágulnak. Fúj, mint a veszett macska, s csizmája sarkával most nagyot bök a térdembe.
– Jaj!
El kell engednem. Ez nagyon fájt. Már nem bírom tovább szorítani ködmönét hűlő ujjaimmal.
– Nem bírom! – jaj, ezt kellene felordítani, de valami nagy-nagy makacsság van most bennem. Szorítja torkomat, könnyet csal a szememre.
– Nem! Nem hagyom magam!
És most újra éles fájdalom a térdemben, és én csúszok, nem is csúszok… zuhanok lefelé!
– Vigyázz! – hallom még.
– Ez Varga Jóska volt? Vagy Lali?
Recseg, ropog alattam valami. Orromba kásás, jeges víz tolul. Nem akarok belőle inni, mégis nagyokat kortyolok…. Itt sötét van… mint a januári éjjel… valami zúg… nem is tudtam, hogy éget a hideg víz… ne! a hajamat engedd el! visszajön belőlem ez a leves!… olvasson valamit anyám…. jaj, maga az?,.,  brrr!,,. ezt már ismerem… ez keserű… nem tudom mit akar ez a kerék, anyám… de jön nekem… mikor Poorék bikája megvadult… hová szaladjak… igen, Irén megvárt a sarkon… a te vajaskenyered jobb… fázik az ujjam… ahogy anyád teszi apád kezével… anyám… egy… kis… vizet!…

– Írja kérem. Pleuritis adhesiva…
Toll sercegése hallatszik. A szemem felett fehér a mennyezet. Szokatlan! Ilyen magos teremben tán még sosem voltam! Valaki a csuklómat fogja. Fehér köpeny rajta. Magos és fekete. Vékony aranykeretű szemüveg van feltolva a szemöldöke fölé.
Oldalt fordítom a tekintetem.
Magas, szőke nő ír. Rajta is fehér köpeny. Körülöttem ágyak. Tehát, kórházban vagyok!
– Hol vagyok? – idegen még a saját hangom is.
Jaj, most biztos elpirulok. – Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni, mikor a kórházban vagyok. De olyan jól esne, ha megsimogatnának…
– Na, már normálisan lélegzik. A krízisen túl van… Bejöhetnek a látogatók.
És a nagy fehér ajóban megjelenik előbb Varga Jóska, majd Kis Peti, s leghátul Lali! Jóskánál bodzapuska, Petinél parittya, és Lalinál ott a kardja.
Jönnek, jönnek át a termen.
– Szerbusz. Jobban vagy?
– Nem is vagyok nagyon beteg!
Szipákolnak. Feszengenek. Én sem lennék szívesen itt a helyükben.
– Gyerekhad! Kifelé!
Ezt a szőke nővér mondja.
Már sorjáznak is. Elől Jóska, utána Peti, s leghátul, zsebbe dugott öklökkel Kasza Lali.
De a bodzapuska, a parittya és a kard ott feküsznek mellettem az ágyon…

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1961. december 24.