A Magyar Detektív – 1928. október 15.

AZ USZÁLYHAJÓ TITKA

/részlet/

írta: SZALAY ÁGOSTON detektívfőfelügyelő

fotó: Hungaricana

Az eltűnt búzaszállítmány

A Weiss D. és Fiai cég egy napon feljelentést tett a főkapitányságon, amelyben elpanaszolta, hogy a gabonauszály hajókról hosszabb idő óta nagymennyiségű búza eltűnik. Teljességgel érthetetlen a cég főnökei előtt, ki és hogyan tudja az ellenőrzés alatt álló uszályokról vagónszámra eltüntetni a gabonát s bár a hatalmas forgalom mellett pontosan megállapítani nem tudták, mennyi a kár, a céget az eltűnt gabonamennyiség érzékenyen sújtotta.
A feljelentés másnapján az akkori detektívfőnök engem küldött ki, hogy beszéljem meg a szállítócég vezetőivel a rejtélyes gabonalopások részleteit és adatait s erről tegyek sürgősen jelentést. Egy óra múlva ott ültem már a vállalat dunaparti irodájában, a cégfőnök puha kényelemmel berendezett szobájában. A cégfőnök elmondotta, hogy hónapok óta észrevették már, hogy amikor a szállított gabonamennyiséget Budapesten zsákokba rakják és kihordják a zsákolók, – harminc-negyven métermázsa hiányzik a 6-10 uszályhajóból álló szállítmányból. Ezt a hiányt természetesen a vállalatnak kell pótolni és ebből kifolyóan érzékeny káruk van.

A rejtélyes noteszlap
– Detektív úr, – mondotta az öreg cégfőnök, – nem könnyű dologra vállalkozik, amikor ezt a rejtélyt meg akarja oldani. A kormányosaim mind fixfizetéses, megbízható, régi hajósemberek, azokra a legkisebb gyanú sem esik. Az uszályok állandóan a Dunán vannak, a kikötőkből nyomban jelentést kapnék, ha útközben valahol kirakodnának.
– Mégis, nincs valami halavány gyanú vagy feltevés? – faggattam tovább a cégfőnököt.
– Semmi, hacsaknem ez, – felelte az öregúr s tárcájából egy összegyűrt, rongyoltszélű papírszeletet halászott elő. – Ezt az egyik kormányosom veszítette el. Mindenféle számok és jelek vannak rajta, amelyek azonban egyetlen szállítmány adatai sem lehetnek.
Ezzel a cégfőnök átnyújtotta a papírszeletet, amely valami kockáslapú noteszkönyv egy kitépett oldala lehetett s amelyen kezdetleges írással mindenféle számjegyek sorakoztak. Alaposan megnéztem a papírdarabkát, amelynek egyik oldalán radírgumitörlés nyomait fedeztem fel. Lámpafénynél azután kibetűztem, mi volt a kigumizott feljegyzés: Deutsch, Dunapentele 348 K.
– Kérem, – fordultam sietve az öreg cégfőnökhöz, – ismer tán Dunapentelén egy Deutsch nevű urat?
– Hogyne, hogyne ismerném, – válaszolta élénken a cégfőnök. – Az egy jónevű gabonabizományos, akivel régóta összeköttetésben állunk s akitől nemrégiben is tizennégy vagón búzát hoztunk el. De miért érdeklődik?
– Csak úgy mellékesen kérdeztem, – feleltem kitérően. – Most csak annyi a kérésem, hogy közöljék velem idejében, mikor indulnak legközelebb az uszályhajók, mert azzal a hajóval, amelyiket az a kormányos vezet, aki a cédulát elvesztette, én is el akarok hajózni, mint vendég. Természetesen senkinek sem szabad tudni, hogy detektív vagyok és a feljelentésről sem szabad értesülniök.

A folyamszabályozó mérnök
Az öreg cégfőnök megígért mindent és másnap – a detektívfőnök utasításaival és nyílt rendeletével ellátva – már jelentkeztem is a vállalat irodájában. Még aznap este elindultunk a hajókkal. Én a kormányos kabinjában kaptam szállást és mindenki úgy tudta rólam, hogy folyamszabályozó mérnök vagyok s különböző mérnöki műszerekkel felszerelve hivatalos úton vagyok Dunapentelére. Hivatalos okmányaim is voltak a földmívelésügyi minisztériumtól.
Lieszle Pál, a kormányos, nagyon szívesen fogadott az uszályhajón és a maga kis fülkéjét engedte át nekem és műszeres ládáimnak. Amikor magamra maradtam a kis kabinban, első dolgom volt átkutatni azt. Az egyik gerenda mellett elrejtve megtaláltam azt a kis noteszt, amelyből a kitépett lap való volt. Benne volt természetesen Deutsch pentelei címe és sok más szám között a 348 K is, de bővebben nem tudtam kiigazodni a mindenféle kúsza feljegyzés között.
Az utazás alatt alkalmam volt többször és hosszasan elbeszélgetni a kormányossal, akivel rövidesen szoros barátságot kötöttünk. Kiöntötte a szívét előttem, elmondotta, milyen nehéz és felelősségteljes hivatás az övé s milyen rosszul fizetik meg a munkáját. Hattagú családját alig látja néhány hétre egész esztendőben, máskor mindig úton van és még hozzá az a megnyugvása sincsen, hogy családja gondtalan jólétben él.
Másnap este megérkeztünk Dunapentelére és én elbúcsúztam a vendéglátó kormányostól. Az uszályok tovább haladtak a Dunán, én pedig szabályszerűen jelentkeztem a községházán, hogy a minisztérium megbízásából a Dunaparton folyamszabályozási munkálatokat kell végezni, úgyhogy huzamosabb ideig ott kell maradnom. Mellémadták a kisbírót, hogy a műszereimet cipelje utánam, én pedig szállást béreltem a Deutsch-féle magtár közvetlen közelében.

A titkos kikötő
Az első napon szállásom ablakából a magtár körül folyó munkát figyeltem, másnap pedig megkezdtem a kutatómunkát a Dunaparton. Szorgalmasan méregettem és jegyezgettem, sarkamban az unatkozó kisbíróval s közben igyekeztem megismerkedni és összebarátkozni a partmenti halászemberekkel. A halászok meg is vendégeltek nem egyszer jóféle halpaprikással, én meg egy kis italra láttam őket vendégül. A barátkozás nem volt céltalan, mert csakhamar megtudtam, hogy a község határában, az úgynevezett Füzesrétnél, – ahol pedig nincsen is kikötő, – gyakran megállapodnak a gabonaszállító uszályok és a matrózok megforgatják a búzát, hogy “szeleljen kissé a gabona”. Ilyenkor jó szívvel van a kormányos a szegény halászemberekhez, nem sajnál tőlük egy kis búzát, – azt azonban nem szereti, ha sokat bámulják őket. Ilyenkor mindig elküldi őket a községbe valamiért.
Megtudtam azt is, hogy másnap alkonyattájban ismét arra fog elhaladni az az uszálysor, amelyiknek kormányosával én utaztam. Másnap délután tehát elküldtem a kisbírót, magam pedig estefelé elrejtőztem a Füzesrét bokrai között. Meleg augusztusi éjszaka volt s a szúnyoglégiók, ahogy felfedezték rejtekhelyemet, bizony alaposan megnehezítették ezt a figyelőmunkát.

Az éjszakai figyelés
A faluban régen elcsendesedett már minden, amikor egyszerre az országút felől kocsizörgést hallottam. A holdvilág fényénél megállapíthattam azt is, hogy négy kétlovas, üres szekér halad az úton, egyenesen a Duna partja felé. Itt aztán megállapodtak, bár hajónak híre-hamva sem volt. A kocsisok csendesen beszélgettek es pipáztak.
Körülbelül félórai várakozás után egy ismeretlen férfi tűnt fel az úton, akinek utasítására lassan megindultak a szekerek a Dunaparton. Én a parti füzesek árnyékában óvatosan követtem őket. Jó negyedórai út után megláttam végre a hajókat. Tizenhat uszály volt ott kikötve. Láttam, ahogy a teli zsákokat fürgén dobálják a kocsikra. Közelebb férkőztem az utolsó uszályokhoz és megállapítottam, hogy Weiszék uszályai. Amikor a kocsikat megrakták, el akartam rohanni, hogy a csendőrség segítségével leleplezzem a tolvajbandát, de aztán megnyugtatott, hogy az uszályokból tovább hordták a zsákokat. A kocsikat is megfigyeltem, s valóban Deutschék magtárába vitték a négy szekér búzát. Amíg a négy kocsi a magtárba hordta a gabonát, a helybeli csendőrségtől egy járőrt kértem segítségül. A felszerelt járőrt a magtár közelében bérelt lakásomba rejtettem és kértem, hogy adott jelre, ha én a magtárnál gyufát gyújtok, jöjjenek azonnal oda. A négy kocsi közben visszament az uszályokhoz.
Amikor a második négy kocsi is megrakodott, hallottam, hogy a hajósok egyike mondta, hogy nem lehet húsz mázsánál többet rakni egy kocsira, mert a rossz úton nem bírják a lovak. Így tudtam meg, hogy nyolcvan mázsa búzát visz egyszer a négy kocsi. Elment a négy kocsi másodszor is, harmadszor is. Negyedszer, amikor a kocsi megrakodott, két hajós is ment velük. Egyik Lieszle Pál kormányos volt, – amelyiknek uszályán én utaztam – és egy másik magas, marcona alak. Amikor a magtárhoz értek, láttam, hogy egy kövéres férfi a kezében tartott kocsilámpa fénye mellett pénzt olvas a kormányos kezébe. Meggyujtottam a gyufát s az oda érkezett csendőrjárőrökkel lefoglaltam a háromszázhúsz métermázsa búzát és az érte kapott és már a kormányosnál levő kettőezernyolcszáz koronát.

A leleplezés
A többi gyorsan ment már. A kormányosok beismerték, hogy négy hónap óta lopkodják a gabonát s minden alkalommal Deutsch vette meg a búzát. A kormányosoknál megtartott házkutatás alkalmával megtaláltam a jegyzetkönyveket s azok alapján megállapítottam, hogy összesen tizenhét vagón búzát loptak el a kormányosok Weiszék uszályáról. A bűnös úton szerzett pénzből a házkutatásnál mintegy ötezerhétszáz korona került meg a ládafiából.
A detektívfőnök igen megdicsért a gyors eredményért, amikor jelentést tettem neki a nyomozásról. A hajósokat, mint egy szervezett tolvaj szövetség tagjait vonta felelősségre a bíróság és fejenként egy-egy évi börtönbüntetést kaptak. Az orgazda, akiről kiderült, hogy visszaeső bűnös, másfélévi börtönt kapott.
Erre a távoli emlékre vet visszatükröző, halavány fényt a gabonaszállító uszályok feketebordás sora.