Kisalföld – 1971. augusztus 8.
Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2022
BERTHA BULCSU
Két állomás között
A VONAT ROBOG velünk. Alkonyodik. Homlokom néha megérinti a hideg ablaküveget. Borzongásom széttörik a vastestek rángása közben. Ködfátylak ereszkednek a dombok közé. A csalitos földszegélyeken fácánok kakattolnak. Némelyik magasba röppen, mint a kő, aztán ügyetlenül visszazuhan a bokrok közé. A falvak gőzölögnek. Aprócska fények parázslanak a kertek alatt. Mindenütt égetik már a tavalyi gazt, a száraz ágakat, hernyófészkeket, s a megbámult fanyar illatú levelet. A vonat ringat, imbolyog. Becsukódik a szemem, elalszom. A vonat nyargal velünk az alkonyatban. Néha megáll, néha fütytyent egyet, aztán vágtat tovább a város felé.
Beszélgetésre ébredek. A vonat áll valahol a mezőn, két állomás között. A fülkében ég a villany. Az ablaküveg feketén csillog. Nekifeszül a nyirkosan puha, tavaszi éjszaka. Nem tudom, mikor állt meg a vonat. Észre sem vettem. Csaknem elalszom újra, amikor pillantásom a szemközti ülésre esik. Új utasok. Egy férfi meg egy nő. Beszélgetnek.
– Jövőre inkább Franciaországba menjünk – mondja a nő.
– Bitang árak vannak ott… – vélekedik a férfi.
– És itt?… És az ajándékok a testvéreidnek…?
– Az anyádnak is hoztunk ruhaanyagot …
– Olyan toprongyosak mind, s ahogy hazudoznak… Különösen a Stefi nővéred… Nahát, ilyen egy maskarát… Miért pösze ez a nő, Feri?
– Pösze? Észre sem vettem. – Pösze. Kiállhatatlanul pösze. S ahogy vizslatott engem! Azt hiszi, hogy én a menekülttáborban akaszkodtam a nyakadba…
– Mondtam nekik, hogy a cégemnél ismerkedtünk meg annak idején…
– Nem hitték el. Főleg a pösze húzogatta a száját.
– Nem pösze.
– Teljesen pösze. Pösze és irigy.
Azt mondja nekem: “Csinos ez a kis ruhád… Biztosan hoztál néhány kosztümöt még…” Azt hitte, majd lerántom magamról és neki adom… Kedvem lett volna megmondani, hogy hány órát dolgozom én naponta… Ezek azt gondolják, hogy Los Angelesben nem kell dolgozni…
– Nem gondolnak semmit…
– Lerángatta volna rólam a ruhámat. Ha én egyszer újra otthon lehetnék Los Angelesben!
– Még két nap Pesten Lajos atyánál. Lajos atya egészen normálisnak látszik. Mikor szedte fel az anyád?
– Nem tudom, Lajos atyát én most látom először.
– Lajos atyával majd megiszunk néhány üveg whiskit, aztán jatt a jattban és végeztünk.
HIRTELEN a férfira nézek. Fekete, sima hajú úriember. Pontosan olyannak látszik, mint aki ad a külsejére, s arra, hogy mit gondolnak róla az emberek. A nyakkendőjét persze már megoldotta, s a fehér ingnyak, melyhez úgy látszik, még utazások alkalmával is ragaszkodik, a hajtásoknál elég szürke. S a nő? Szőke, nagy arcú teremtés. Kihúzott szemöldök, s az arc kezdődő ráncaiban sok keserűség. A száját nem tudja, vagy nem akarta egészen összecsukni. Kis rés mindig tátong az ajkai között.
“Jatt a jattban és végeztünk.” De ismerős ez a mondat, s a hangszín. Ki ez az ember? Találkozhattam én ezzel Magyarországon? Mikor vajon? Budapesten? Vidéken? Csak 1956 előtt találkozhattam vele, nyilván 56-ban disszidáltak. Ki ez az ember?
– Elővehetnél valamit – szólal meg újra a férfi.
– Együk meg a bonbonokat… – Szegény Stefi azt hiszi, elviszszük a bonbonokat Los Angelesbe. Ott tartjuk majd a vitrinben, és ha látogatónk érkezik, megmutatjuk az üvegen át. Úgy adta, mintha egy vármegyét adna…
– Utálatos egy nőszemély, annyi biztos – mondja a szőke nő, s a bonbonos dobozról lefejti a celofánt. Amint felszakad a doboz, bekap egyet a csokoládégolyók közül. Szétnyomja a szájában, csámcsog.
– Ehető? – kérdezi a férfi.
– Rumos.
– Rumos? Az egyetlen bonbon, amit szeretek… Nahát, ez a Stefi, tudta, hogy a rum az istenem…
A férfi kinyitja a kezét és belemarkol a dobozba. Három bonbont erőltet egyszerre a szájába. Rágja a csokoládét, szürcsög. A nyála aztán kifröccsen, rá a fehér ingre. Kis barna folt keletkezik a fehér mezőben, jobbra a nyakkendőtől.
EKKOR MEGJELENIK előttem egy félig kész város. Ahogy a nyálas csokoládéfolt szétterül az ingen, már a vakolatlan házakra is emlékszem, s a vasműre is, ahol szolgálatot teljesítettünk. Legfőképpen azonban a szobára, ahol laktunk. Négy vaságy állt a szobában, s egy bádogszekrény három rekesszel. A szekrényt közösen használtuk. Seffernek már akkor is volt egy fehér inge, két nyakkendővel. Az inget hetenként egyszer kimosta, kivasalta. Munka után vagy a szabadnapokon alvás után mindig magára húzta az inget. Ennek ellenére idegenkedtek tőle a nők. Seffer ugyanis büdös volt. Nem mosakodott. Illetve az arcát naponta megmosta, de a hónalját már nem. Az ingen aztán napról napra zsírfoltok, sörfoltok, főzeléknyomok keletkeztek. Seffer mégis azt hitte, hogy fehér ingében felettünk áll, más anyagból van, mindenben különbözik a munkásszállás lakóitól. Aztán letartóztatták egy gumicsizma miatt, amit ellopott és eladott. A gumicsizma sajnálatos módon éppen az enyém volt.
Húsvét táján történt a dolog, éppen kitavaszodott. Az ünnepekre, úgy emlékszem, hazautaztam. A szobánkból Seffer kivételével mindenki hazautazott. Amikor visszaérkeztem Sztálinvárosba, Seffer részegen feküdt az ágya tetején. Ebben nem találtam semmi különöset. Kinyitottam az ablakot, s a bádogszekrényben elhelyeztem a hazulról hozott tiszta ruhákat. Ahogy ott matattam, hirtelen észrevettem, hogy a szekrényből eltűnt a gumicsizmám. Benéztem az ágyam alá, aztán újra a szekrényt vizsgálgattam. A csizma eltűnt.
Seffer megérezte, hogy nézem. Felébredt, ásított, felült. A fehér ing gyűrötten, foltosan ragadt a testéhez.
– Megjöttél egy komám…? – kérdezte.
– A szekrényben hagytam a gumicsizmámat. És most nincs ott – mondtam.
– Egy komám, mit jelent nálunk egy gumicsizma?
– Szeretném tudni, hová lett a csizmám.
Seffer felült, jó alaposan megnézett magának, aztán a szekrényhez lépett, és kiemelt onnan egy nagy üveg rumot. Zöldes üveget tartott elém, és időnként megingott:
– Igyál, egy komám, rumot. Ez a rum jót tesz…
– Szeretném tudni, mi lett a gumicsizmámmal.
– Előbb egy kis rumot javallanék…
Ittam egy kortyot az üvegből, aztán újra megszólaltam:
– Hol van a csizmám?
– Egy komám, jatt a jattba és végeztünk. Tied lehet ez az egész üveg rum… Én már csak egy kortyot iszom…
– Hol a csizmám?
– Na egy komám, ne borzolódj! Jatt a jattba és végeztünk …
– A csizmámat szeretném látni.
– A csizmádról semmit sem tudok. Igyál még rumot…
– Az baj… Egyedül maradtál itt a szálláson…
– Egy komám, jatt a jattban és végeztünk… Ne hidd, hogy én … Én az egész rumot neked vettem.
– Nem tudom mit csinálok csizma nélkül. Holnap, azt hiszem, feljelentést teszek a rendőrségen.
– Ellenem, egykomám…?
– Nem ellened. Ismeretlen tettes ellen.
– Egykomám, nem javallom ezt.
– Miért nem javallod?
– Jatt a jattban. Itt a rum. Neked vettem.
– A rum az itt van, csak a csizmám nincs itt.
– Egykomám gondold meg ezt a dolgot, én most lemegyek vacsorázni.
VIGYOROGVA ÉRKEZETT HAZA. Már ágyban voltam. Megállt mellettem, nézegette az arcomat:
– Na egykomám, meggondoltad?
– Vissza akarom kapni a csizmámat.
– Ne akard, komám… Jatt a jattban, és akkor nem bántalak…
Várt, leült az ágya szélére. Hallgattam és figyeltem, mit csinál. Amikor a zsebébe nyúlt, hirtelen kinyújtottam a kezemet, s a kabátom zsebéből óvatosan a paplan alá húztam a bicskámat. A kabátom a szék hátán lógott, közvetlenül az ágyam mellett. Mindegyikünk székre vetkőzött a szálláson. A paplan alatt kinyitottam a bicskát és vártam.
– Mocorogsz? – kérdezte.
Hallgattam. Seffer az arcomat nézte, aztán lassan előhúzott egy kést. Megpróbálta az élét a körmén, vigyorgott.
– Na, egy komám, jatt a jattban és végeztünk… – szólalt meg halkan.
– A csizmámat vissza akarom kapni – mondtam.
Felállt, lassan közeledett. Feltérdeltem az ágyban, s a bicskát magam elé tartottam. Meghökkent, aztán hosszú csend után elnevette magát.
– Tedd el a kést, egykomám. Én csak vicceltem… Minden viccnek bedőlsz?… Egykomám, itt a rum, igyunk egyet inkább. Iszunk, aztán jatt a jattban.
– Nem iszom – mondtam.
Seffer sem ivott. Sokáig üldögélt az ágya szélén és nézte az arcomat. Kellemetlen, kegyetlen nézése volt. Tudtam, mire gondol. Eszem ágában sem volt elaludni, csak színleltem, hogy hunyorgok már, s nehezen bírok a szempillámmal. – Éjfélig várt, aztán Seffer is lefeküdt. A villanyt égve hagyta, és az ágyból figyelt. Egyikünk sem aludt. Éberek voltunk és idegesek. Ha Seffer alatt megnyikordult a sodrony, azonnal felültem, s a bicskát marokra fogtam a pokróc alatt. Ha én mozdultam, Seffer pattant fel az ágyában. Éjjel kettőkor megszólalt:
– Egykomám, így mi soha többet nem alhatjuk ki magunkat… Bízzunk egymásban egykomám… Jatt a jattban és kész…
Nem válaszoltam. Néztem a száját, s az arcát, hogyan mozognak a ráncai, izmai. Reggelig virrasztottuk egymást. Akkor aztán elmentem a rendőrségre és bejelentettem, hogy ellopták a csizmámat. Megkérdezték, hogy kire gyanakodok. Azt mondtam, hogy senkire. Délután a szoba lakói mind visszaérkeztek a falujukból. Nem szóltam nekik semmit, csak arra vigyáztam, hogy Sefferrel soha ne maradjak egyedül. Öt nap múlva Seffert letartóztatták. Kiderült, hogy a szomszédos szobákat is fosztogatta, s a munkások közül volt, aki kabát, volt, aki ünneplő nélkül maradt.
MEREDTEN NÉZEM. Rág és nyel. Markát újra és újra kinyújtja a csokoládégömbök után. Amikor az utolsó falatot is lenyeli, bánatosan csettintget a nyelvével, aztán megszólal:
– Mondja, jóember,, nem látott még idáig csokoládét?
– Nehezen viselem el, ha férfiak pralinét zabálnak …
– Ne mondja…? És miért…? – Mert lezabálják az ingjüket A fehér ingjüket, Seffer…
Megráng az arca. A szőke nő először a férjét, aztán engem vesz szemügyre.
– Seffert mondott? – kérdi a férfi.
– Seffert.
– Hol találkoztunk…?
– A vasműben…
– Nem emlékszem.
– Az enyém volt az a csizma…
– Nem emlékszem… Mi nagyon régóta kint élünk. Los Angelesben. Feltaláló vagyok.
– Mit talált fel?
– Legutóbb egy tejesüvegtartót. Műanyagból készül, és nem csúszik ki az asszonyok kezéből a tejesüveg.
– Gratulálok, remélem, jól jövedelmezett.
– Jól, nem panaszkodhatunk… Odakint mi valakik vagyunk…
– Én ismertem egyszer egy Seffert, aki…
– Régi dolgok… Odakint, tudja…
– Tudom.
ELFORDULOK. Az ablaknak nyomom a homlokomat. Kibámulok a sötét, áthatolhatatlan éjszakába. A vonat még mindig áll. Eszembe jut a szállás, a vaságyak, a bádogszekrény s a bicskám… Mi is lett vele? Elkopott? Elveszett? Mi lett azzal a késsel? Nem emlékszem. Az üveg hűsíti a homlokomat. Az éjszaka, mint egy nagy fekete tömb, mindent eltakar.
