Hány centi magas volt Csöpi, azaz Várnai János? – kérdeztem volna nem csak magamtól a márciusi kvízkérdések összeállítása során. Persze mint tudjuk, minden, és mindenki tévedhet…. De lássuk milyen adatokat, válaszokat találtam a kérdés megválaszolására:
Magyar Filmhíradó – 1963: 238 cm
Népszava cikk – 1983: 230 cm
Magyar Ifjúság cikk, (óriások versenye) – 1967: 208 cm
Dunaújvárosi Hírlap cikk – 1981: 205 cm
Becsapta volna az emlékezete, vagy egy versenyben elmérték volna, ahol minden centi számít? Mert a Népszava újságírója, vagy a híradó szerkesztője tévedhet, felírhat rossz adatokat a noteszába…. a válasz talán mindegy is, egy kicsit így is úgy is büszkék lehetünk Csöpire, azaz Várnai Jánosra, ahogy a Népszava fogalmaz: ” a 230 centi magas kidobófiú, aki rendszeresen szétválasztotta a verekedőket”
Dunaújvárosi Hírlap – 1981. január 9.
Várnai János és Mészáros Mihály az 1963-as filmhíradóban
A CSÖPI
Minek ide homokóra? – kérdezem magamtól. Egyáltalán, minek kell óra ebbe a lakásba, ahol az időnek nincsen már szava. Itt nem kell ébreszteni senkit, ebből a házból nem indulnak útnak, itt ha lassan, ha gyorsan telnek a percek – oly mindegy.
És minek ide két ágy? – Elég lenne egy is, hiszen nem várnak idelátogató rokont, az ajtó, ha nyílik is, csak ismerőst köszönt, s nem ittalvó barátot.
Csöpi egyedül él. Zajos, pezsgő élet után a legendás hírű Csöpi egyedül maradt. Mert fura ez az élet. Megy minden a maga útján, aztán történik valami, olykor valami egészen jelentéktelen dolog, miként a gellert kapott golyó, úgy csapódik más irányba az életünk. Várnai Jánosnak sem ilyen jövőt jósoltak. Élete éppoly ígéretes volt, mint másé, ám hét éve, negyvennyolc évesen elvesztette bal lábát s ezzel élete beteljesülését, álmait, vágyait. Most egyedül él a szőnyegnélküli, egyszobás, földszinti lakásban, a tolószék kényszerítette rend barátságtalánná teszi a szobát, a könyvek, a szupermodern televízió és a telefon köti össze a lakást a világgal, a világgal, amely innen nézve kicsit hideg, kicsit idegen.
Az ajtó örökké nyitva van. Bármikor beléphetnek, akik megmaradtak Csöpi számára: az emberek.
– Akkor hát a Csöpi-legenda oda?
– Legenda? Talán hazugság! Valamikor jól szórakoztam rajtuk de ma már bosszantanak. Megértheti, nem tetszik, ha emlékeztetnek rá, milyen volt, hogyan volt régen.
– És a nagyság?
– Kétszázöt centi magas voltam. Az utolsó összeíráskor, úgy a hatvanas években, volt egy nálam tizenhárom centivel magasabb ember, a magamfajtából meg egy tucat is. Méghogy a legmagasabb! A városban talán…
– És a csontváza? Azt beszélik kétszer is eladta.
– Tudom, hallottam én is. Beszéli, aki abból él, hogy legendákat találjon ki. Egy szó sem igaz az egészből.
– Az eset… hogy történt?
– Látogatni voltam a kórházban, ott ért utol az infarktus. Aztán, volt-e ennek köze hozzá, nem tudom, a lábam egyre jobban fájt. Megváltás volt a műtét.
– Mondja, nem jellemző, hogy épp a kórházban kapott infarktust?
– Talán inkább mázli. Ami meg utána jött, az pech.
– Egyébként hogy érzi magát?
– Jól. Borzasztó, hogy úgy vagyok egészséges, hogy közben mégsem vagyok.
– Mit csinál napközben?
– Takarítok, olvasok, olykor főzök.
– Mi a kedvenc étele?
– A húsleves, a rántottleves, a rizsleves, a grízgaluskaleves. Merthogy a tésztákat nem szeretem.
– Miket szokott olvasni?
– Jár a Rakéta, a Hírlap, a Magyarország, a Magyar Nemzet, az Ország Világ. Most fejeztem be a Földi paradicsomot. Legjobban a fantasztikus történeteket kedvelem. Talán azért, mert abban minden lehetséges.
– Vannak szenvedélyei?
– Voltak. A nők, meg az ital. A Hóvirág volt a törzshelyem, de őszintén szólva nem válogattam meg, hogy hol iszok. Aztán… minden ember vágyik arra, hogy család vegye körül, hát megnősültem. Amióta pedig egyszer annyi konyakot ittam, hogy úgy éreztem, megvakulok, többé egy korty nem ment le a torkomon.
– A feleségével mi van?
– Melyikkel? Öt asszonnyal éltem együtt. Akinek a fényképe itt lóg a falon ő volt a legeslegutolsó. Öt évet éltünk együtt de az utolsó két év nem olyan volt ahogy a nagy könyvben meg van írva. Elvált tőlem, de nem mondhatok rá egy rossz szót sem, mert felborította miattam az életét.
– Gyerekei vannak?
– Kettő után fizetek gyerektartást. A lányom most tizennégy éves, de nem engedik hozzám, mert féltik… a látványtól.
– Vágyik valamire?
– Ugyan mire vágyhatna egy ilyen ember? Vágyhat-e egyáltalán?
– Az emlékeinek él?
– Annak. A jó emlékeknek.
– Mire gondol legszívesebben?
– A gyermekkoromra. Magam sem tudom, miért.
– Magányos?
– Ördögöt! Van, akinek lába is van, család veszi körül, mégis magányosabb, mint én. Az erő, meg ami ez ember lelkében van, természet dolga.
– Vannak rokonai?
– A testvéreim élnek. De hát nem erőltethetem rá magam rájuk. Van nekik más gondjuk, külön életük.
– Szokott sétálni?
– Szoktam. Végiggurulok a kiskocsival az utca elejétől az utca végéig.
– Másfelé? Messzebbre?
– Nem, nem szoktam.
– Nem mer talán?
– Nem akarok. Rajtam ne szánakozzon senki. Szánni azt kell, akinek nincs esze. Tudom magamról, belőlem is idegenkedést váltott ki. Aztán meg én a Csöpi vagyok, aki verekedőket választott szét, még az el nem csattant pofonjaim is híresek. Szóval, az ember hiú még a múltjára is.
– Nem kiváncsi az új városrészekre?
– Hát hogy a fenébe ne lennék? A szemem láttára nőtt az egész város! No, majd a nyáron elvitetem magam arra a vasút felé. Feltéve ha egyáltalán beférek valamelyik autóba. Mert gyanítom, nekem csak a mentő jó.
– Mi lett a barátaival?
– Voltak. Akik voltak, azokból jó ismerősök lettek. És néhány, azelőtt vadidegen ember most számomra a minden, mert gondjuk, gondolatuk van rám.
– Kik azok?
– A házbeliek, akik nem csak akkor kukkantanak be, ha telefonálni akarnak, de eljárnak nekem a boltba is, meg a hivatalokba, a hengerműtők, a Potyó, a Molnár Ágoston, aki elintéz nekem mindent, meg a vezérigazgató, aki tévét, hűtőszekrényt adott, pizsamát, ruhát varrat a vasmű szabóságán. Most még munkát is szereztek. És a fiúcska persze, aki az ebédet hordja.
– Ő ki?
– A kis Molnár Jóska. Itt lakik a negyediken. A castrumi iskolában hatodikos. Minden nap elhozza az ebédet a Vigadóból.
– És miért hozza?
– Csak úgy. Mert a barátom. Mert úttörő. Mert, mit tudom én. Magam is csodáltam a kitartását, azt hittem, nem bírja sokáig.
– És milyen ez a gyerek?
– Milyen, milyen? Mint minden tizenkétéves gyerek. Virgonc, jókedélyű, talpraesett. És rendes, ez a legfontosabb.
Csöpi szomorú: a kávé, a kis termoszban érintetlenül maradt, a meggylikőr sem fogyott. Micsoda vendég vagyok!
Maradnék még, várom, hátha bekukkant még valaki, miként az előbb Bakai Károly tette (halért ment, kérdezte hozzon-e, sütve persze), de mert akit legjobban várnék, – a kis Molnár Jóskát – disznóvágáson van, biztosan nem jön, hát szedelőzködöm. Ma már úgysem találkozhatunk.
De miért is akartam volna találkozni vele? Ugyan mit is mondhatnék neki? Legfeljebb ennyit: Örülök, hogy vagy.
Jakab Klára
