Magyar Hírek – 1975. március 15.
Steve Torok Dunapentelét kéri
A hármunk nevére címezve, de címenként csak annyit közölve: Budapest, Magyar Hírek szerkesztősége, légipostalevelet kaptunk Kanadából.
Az egylapos, vonalazott levélpapíron nagy és nehezen betűzhető írással ez állt:
“A Magyar Híreket én már régóta olvasom. Igen szeretem a Szülőföldem szép határa elbeszéléseket.
Én tudniillik dunapentelei születésű vagyok.
Szüleim laknak ott. Dunaújváros, Vöröshadsereg út 88. 2400.
TÖRÖK ISTVÁN.
Édesanyám most volt itt nálam hat hétre látogatóba.
Én a Magyar Hírekben szeretnék olvasni Dunapenteléről.
Minden jót 1975. évre.
István Steve Torok.”
Elindultunk, hogy Steve Torok kanadai olvasónk édesapját, Török Istvánt megkeressük Dunapentelén.
Dunapentelét már nem kereshettük meg, mert ilyen nevű falunk nincs – csak volt. Megvan ugyan a négyezer lakosú község, de nem önállóan, hanem Dunaújváros részeként, mint Dunaújváros óvárosa.
Mikor az elágazáshoz értünk, ahol az út jobbra kanyarodó szára Pécs, a balra kanyarodó pedig Dunaújváros felé vezet, nem leltünk olyan falutáblát, hogy Dunapentele, csak ilyen helységnevet: Dunaújváros.
A Vörös Hadsereg útja
“Kis lak áll a nagy Duna mentében”
A helységnek pedig nem négyezer, hanem ötvenezer lakója van, ez a Dunai Vasmű városa, amelynek ott voltam az alapításánál és láttam a kertészeket, amint a város alapkőletételénél zsenge fákat ültettek a sík és sáros területre, ahol majd fölépül az ország első szocialista városa. Ez a növendékfa-erdőcske, ez a kis fakoszorú, ezek a vékonyka törzsek kezdték hirdetni, hogy itt erdő lesz, itt város lesz, itt gyár lesz, itt valami új lesz, valami sohasem volt, valami lenyűgöző.
A városalapítás és a gyáralapítás hite, lendülete, sodró ereje mindenkit elkapott – tele voltunk lobogással és újfajta romantikával.
Dunapentele Dunaújvárossá nőtt, de a pentelei falurész, a pentelei óváros azért ma is könnyen felismerhető.
Pentelei családi házak
Amint megyünk, már a városban, a dombokra kapaszkodó kis hajlékok mögött gyárkémények magaslanak; a falusi házak udvarairól egy városrengetegre látni; alacsony szemöldökfájú ablakokból emeletes negyedekre. A falu hozzásimult ugyan a városhoz, együtt is lélegzik vele, de még őrzi földszintes házait, falusi jellegét, haloványuló régi egyéniségét Még egyszer megnézem a levélíró furcsa nagy betűit, kiböngészem a megadott címet, s a Vöröshadsereg útja házai közé befordulva azt kérdezem: ki is vagy, Steve Torok? Milyen lehetett a sorsod? Mikor kerültél el? Milyen az édesapád? Milyen otthont lelek nála? Milyen környezetet?
A Szülőföldem szép határa nyomában járva, megállok a Dunával párhuzamos utcában, a 88-as számú földszintes épület előtt, s egy költői sort idézek, ezúttal Petőfiét:
“Kis lak áll a nagy Duna mentében.”
Kis lak áll… hogyan írjam le láttatóan, élethűen ezt a kis lakot?
A dunaújvárosi városközpontba vezető Vöröshadsereg útja 88. szám előtt nehéz parkolni. A műútról kis földútra kell letérni, a földút – a műúttal párhuzamosan – közvetlenül a nyolcvannyolcas számú ház előtt vezet.
A régi Pentele
A családi ház
Ahogyan szembenézek a családi házzal, baloldalt áll a takarosan helyreállított épület, a lakóház, amelynek egyetlen ablaka szolgál az utcára. A lakóház mellett az épülettől jobbra zöld színű vaskapu, s jó néhány méteren át zöldre festett vaskerítés.
Az ajtó zárva van. Benézek az alacsony vaskerítés fölött. Balról, a tornác fala is zöldre festett, s az udvar felől három ablakot látni.
Bekiáltok, csend. Jobb felől, a kerti részben zöldségeskert alussza téli álmait bár már szép tavaszidő van. A tavasz afféle jó előlege. Süt a nap, nyitott kék az ég, s olyan füst száll felém, amelynek nem szaga, hanem illata van.
Étvágykeltő illata. Ez a füst nem karcol, nem csíp, olyan ez, mintha a szolgafán függő bogrács alatt lobogna a tűz, s a láng az étel illatát is felénk sodorná.
A füst meg-megszakad, szétnyíló függönyén keresztül azt látom, hogy a kert hátsó részében nők, férfiak szorgoskodnak a derékra kötött kötényekben, kezükben nagy késekkel, előttük üstök, konyhaedények, s a lócán keresztbefektetett féldisznó-darab.
Erős testű, még fürge mozgású, szemüveges, fejkendős asszony válik ki a csoportból és a megzörgetett vasajtóhoz siet kaput nyitni.
A család
– Igen bizony, jókor jöttek, disznóölésre érkeztek – mondja és nevet, mikor elolvassa a fia levelét, amelyből megtudja, mi járatban vagyunk.
A kétszáz kilós a földre terítve
Uborka, kenyér, kis komatál kerül elő, rajta frissen sütött húsdarabok, s azt mondja a mama:
– Ilyen friss húst Pesten soha nem esznek. Úgy váljék egészségükre, hogy ez a kétszáz kilós disznó másfél órával ezelőtt még élt.
Hívatlanul ugyan, de a levélíró kérésének a nyomában járva, az esztendő nagy családi ünnepére, a disznóölésre étkeztünk.
A mama, a hatvannégy esztendős Török Istvánné – született Ujbányi Anna – megismertet az egybesereglett családdal. A hetvenéves Török István termelőszövetkezeti nyugdíjas, sűrű-inas, kevés szavú férfi, késsel a kezében a levágott disznót darabolja. Böllér ide nem kell; mindent elintéz a család. Fia, a huszonhárom esztendős Török Zoltán segít neki, aki fiatal gépszerelő, s a helyi Vörös Csillag Termelőszövetkezetben dolgozik. Rendes katonaidejét letöltve éppen aznap reggel érkezett haza.
Nagy volt az öröm; a fiú kétszeres szorgalommal dolgozik.
A mama egy kerti helyiség mélyéből és a hátsó udvarról előhívja két lányát is, akik nagy teknők előtt állva, részben a disznósajt töltéséhez szükséges és a kolbászkészítéshez való disznóbeleket mosták, részben pedig a sütnivaló húst készítették elő.
A negyvenéves elvált asszony, Kiss Gáspárné – született Török Ilona, a budapesti közlekedés egyik forgalomirányítója -, a fővárosból érkezett a nagy családi ünnepre. Közelében a fiatalabb lány, Török Mária Veronika, huszonnégy éves dunaújvárosi tisztviselőnő.
A negyedik gyerek a távoli Kanadában él. Ő a mi levélírónk, Steve Torok – a valamikori pentelei ifjabb Török István. A levélíró harmincnyolc éves.
A kis lak… és a Török-szülők
A mama leveti kötényét, harapnivalót készít elő, beinvitál a díszes nagyszobába, leülteti váratlan vendégeit a patyolattiszta karosszékekbe. Beszélgetni kezdünk az élet dolgairól, hogy megismerjem, s valamennyire leírhassam őt.
A mama
Sok keserű próbán átesett igen kemény ember. Minden bajt legyűrő, mindig bizakodó fajta.
Ami elsőnek föltűnt rajta, az a szava volt, a szavajárása, a tiszta, fordulatos magyar beszéd.
A Török-család is, az Ujbányi-család is régi pentelei família. Törökéknek is, Ujbányiéknak is tanyájuk volt Pentele határában. S mikor elbeszélésében odáig ért, hogy azt akarta mondani: az Ujbányi-család őslakos, mindig itt élt, nem ezt mondta. Hanem így beszélt:
– Mindig itt élt az Ujbányi nemzet.
Nem nemzetség, nemzet. S mikor arról beszélt, hogy az ura családjában hat gyerek volt, öt lány és csak egy fiú, ezt így mondta:
– Egyes gyerek volt az uram.
Egyes – tehát egyedüli fiú.
1957-ben Kanadába távozott fia ifjúságáról is mesélt a mama: hogy ez a gyerek hogyan szeretett kertészkedni, s a saját kis tanyai kertjében mennyi sokat dolgozott; ezt így fejezte ki:
– Olyan nagy vizek gurultak le róla…
Nem izzadt, nem verítékezett, nem csupa merő vízben kertészkedett, hanem úgy, hogy nagy vizek gurultak le róla.
A Török-tanyáról való fiú, s az Ujbányi-tanyáról való leány megszerette egymást, összekeltek, a menyecske a Török-tanyára költözött, s volt a sorsukban az ötvenes évek idején néhány sanyarú esztendő, amelynek az elbeszélését kikerülni nem lehet. A tanyájukról kiköltöztetve, kulákoknak minősítve, éveken át Püspökladányban éltek.
A mama
Ezerkilencszázötvenhétben költöztek vissza. Visszakapták a tanyai házukat, nem fiatalon már, de újra és kedvvel dolgozni kezdtek, hatvannégyben megvették ezt a pentelei házat, hatvankilencben be is költöztek ide, s a tanyai házat bérbe adták.
Ma nyugalomban, gondok nélkül és jómódban élnek. Azt kérdi a mama: ugyan még mit meséljek el? Tudja mit, elmondom magának, írja meg azt, hogy milyen a kanadai karácsony.
Kanadai karácsony
Írjam meg a kanadai magyaroknak, milyen a kanadai karácsony? Jobban tudják ők azt nálam. De talán érdekelni fogja őket, milyennek látja egy pentelei magyar asszony a kanadai karácsonyt. Mert a Panni néni ezt másként látta, mint ahogyan a kanadai magyarok nézik és látják a megszokottat.
A fia szénbányász volt itthon, s 1957-es távozása után aranybányászként kezdte Kanadában, Timmins mellett, egy aranybányában. 1963-ban súlyos bányaszerencsétlenség sebesültje lett. Egyik lábát eltörte, a lába egy évig gipszben volt. Már egészséges, de járása hibás maradt; munkavezető lett ugyanabban a bányában.
– Tavaly meghívott, kivitetett Kanadába – beszéli el a mama, Panni néni. – Nem mondom, ilyen hosszú utat még életemben nem tettem. Busszal indultam Penteléről, megérkeztem a budapesti Engels térre. Ez 1974. december 17-én volt. Pestről a ferihegyi busszal mentem ki a repülőtérre, onnan pedig MALÉV-gépen Zürichig, s Zürichtől kanadai óriásgépen Torontóig. Torontóban átszálltam egy helyi gépre, az vitt Timmins városkáig.
– Mit vitt magával a fiának ajándékba?
– Ami neki a legkedvesebb; sült kacsát, mákos és diós beiglit, finom levelű rétest és olyan bort, amely abból a szőlőből készült, amelyet valamikor régen még ő telepített, közösen az édesapjával. Kettesben töltöttük a karácsony estét, mert nőtlen. Mindig azt mondja: ha magyar lányt találnék, holnap megnősülnék. Még nem talált. Timminsben csak négy magyar család él. Karácsony este pulykát ettünk, az ott a hagyományos karácsonyi vacsora. Tizenegykor elmentünk az éjféli misére, ahol a leginkább az lepett meg, hogy minden hívő kezet fogott mindkét szomszédjával, jó karácsonyt kívánva nekik. Akár ismerős volt, akár ismeretlen.
És a kanadai karácsony?
Az más, mondja, mindenben más.
– Azt mondja a fiam Timminsben, látja mama, ezt a várost 1911-ben kezdték építeni, éppen akkor, mikor a mama született. Negyvenezer lakosú kisváros ez, de karácsonykor úgy fénylett, úgy ragyogott, mintha nappal volna. Színes villanykörték füzérével díszítették föl az utcákat minden házat, a házak elejét, az udvaron, a kertben a fákat, ha nem volt ott fenyőfa, azt a fát, amely a legelől állt s ha fa nem volt a kertben, akkor a kaput, az ajtót körbe-körbe. Cukor nem pihent a fák alatt, csak az a sok körte fénylett. S mindenütt a betlehemi jászol, az utcákon, a házak előtt az ajtók benyílójában. Úgy látszik, a karácsonyt együtt ülik meg a Mikulással, mert puttonyos, nagy szakállú, subás, ember nagyságú Mikulásokat láttam mindenfelé.
– Milyen volt a kanadai karácsony?
– Szép. De más.
Az idősebb lány: Kiss Gáspárné Török Ilona
Hogyan készül a kolbász?
A mama itthon rádiót hallgat a televíziót nézi, a folytatásos filmeket igen szereti. Odakint is nézte a televíziót, de nem értette, s azt nagyon nem szerette, hogy a filmvetítést unos-untalan megszakítják a reklámok.
– Most pedig elmondom a kanadai magyaroknak, mert sok magyar él ám a fiam városától ötven mérföldnyire, elmondom nekik, hogyan készül a jó hazai kolbász, meg a disznósajt. Hegedűsék, akik 1932-ben mentek ki Kanadába, megkérdezték tőlem azt is, kell-e sárgarépa a gulyásba vagy nem? Mert elfelejtették. Hogy a kolbászba, disznósajtba mi kell, itt üzenem meg.
A riporter olykor szakácskönyvet is ír. Szóról szóra jegyzem:
– A kolbászt úgy csinálom, hogy minden kiló húshoz két deka sót keverek. Kell hozzá pirospaprika, de nem sok, meg kell találni a helyes arányt, azután magyar borsot teszek hozzá, fokhagymát, köménymagot, de keveset, az egészet összegyúrom és a kimosott disznóbelet megtöltjük kolbásznakvalóval.
No, és a disznósajt?
– A disznó fejét, azt a sok bőrkét jó puhára főzzük, a feje húsát lehántjuk, leesik az néha magától is, a húst meg a sok bőrkét késsel vékony, hosszú szeletekre vágjuk, hozzáadunk sót, borsot, fokhagymát, paprikát, itt már majoránnát is, s az egészet a disznó kimosott gyomrába szépen beletöltjük.
Amatőr disznótoros szakáccsá kiképezve köszönök el Panni nénitől, s emlékbe az asztalra teszek egy példányt a legutóbbi Magyar Hírekből.
– Én ezt az újságot idehaza nem olvasom – az itteni, városi jár nekünk – mondja -, de azt tudom, azt láttam, hogy odakint úgy várják a magyar családok, de úgy, hogy a fiam nagyon bosszankodott, ha idejében nem érkezett meg. Ez az újság összeköti őket a hazaiakkal.
Török István
Dél van, estig végeznek a kétszáz kilós disznó feldolgozásával, s este lesz a nagy családi tor. Csak István-Steve fog hiányzani.
A nagy Duna mentében álló kis lak előtt köszönök el.
– Írni is fogunk, de az újság talán hamarabb ér oda. Azt üzenem neki …
A füst még illatozik, a családtagok könyökig zsírosak.
– … hogy minden falatnál rá gondolok. Minden falatnál és mind, valamennyien.
Penteléről ezt a disznótoros, meleg anyai üzenetet viszem magammal haza.
Az óváros és az az új
Gábor Viktor felvételei
A bejegyzés a Hungaricana Közgyűjteményi portál segítségével készült.
