Jelenkor – 1984. február
Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2019
KALÁSZ MARTON
Téli bárány
4.
Probst úgy gondolta, ha visszaviszi a tehenet Kincses ügyvédhez, kerül egyben a hegy felé, Mess komáékhoz. A komaasszony állítólag olvasta a levelet, amit szépszájú Félix írt Németországból. A levélben Franz is meg van említve, Probstnak ezt mondták. De vasárnap nem ért rá levinni a tehenet a városba. Arra meg nem volt türelme, hogy még egy hetet várjon. Egy alkonyodóban levő nap elment az Ignácz-malomba. Vroni vállalta, hogy helyettesíti az esti etetésben a gyerekekkel. Probst félt Ignácznétől, nem volt bizonyos, ha van is, megmutatják neki a levelet. Félix múlt ősszel tűnt el egyik napról a másikra. Ignáczné visszavárta egy darabig. Aztán rájött, hogy ittmaradt őrlőlegény nélkül. Télire nem lesz, aki Félix helyébe álljon. Haragudott nagyon, Ilonon kárpálta le egész nap a dühét. De kimutatta csúf száját bárkinek, aki csak érdeklődött Félixről. Szegény eszetlenje, mondta akkor Probst is, ezen töprengett most, ahogy haladt a rétek közt kígyózó ösvényen – nekivágni mindenszentekkor a világnak, a legrosszabbkor esőnek, sárnak, hidegnek, azt se tudja, merre, hova. Mondták, Franztól kapott előtte levelet, amit Félix dugdosott is. Nyilván ő hívta benne maga után. De hát Franz is gondol egyet, s meg se ismeri, aki távolból még kedves volt neki. Ezt Probst maga előtt se mondta volna ki hangosan, lelke legmélyén azonban gondolta. Ők nemigen kaptak Franztól hírt. Tavaly egy képes levelezőlapot, mindössze annyi rajta: “Szívélyes üdvözlet a Teutoburgi erdőből, Franz” – alatta még: “Ismeretlenül, Arno W.” Nézegették a lapot. – Ki ez az Arno? – kérdezte a temetés óta egyre reszketegebbé váló hangján az öreg Probst. – Honnan tudhatnánk – vonta a vállát Rézi, aki a posta hírére azért fölszaladt. – Talán megnősült – tűnődött a lapot forgatva Vroni. – Ezt én férfinévnek gondolom – mondta Probst -, akkor is, ha sohase hallottam. – Olyan nyugodtan, szinte közömbösen beszélték mindezt, Probst beleborzongott, ahogy most eszébe jutott. Ilyen hamar válnék idegenné valaki az embernek? De hát nem, hiszen amióta erről a Félix-féle levélről tud, egyéb sincs benne, csak nyugtalanság. Nyújtotta lépését a szürkületet lombjukkal hizlaló nyárfák alatt, a patak medre mentén. A malomban csak Ilont találta. Ignáczné a tejet talyigázta föl a pusztára, ahol a svájci ház újabban átvette tőle. Így könnyebb volt neki, nem kellett a faluig tolnia. A puszta feleúton volt, elfáradt, mire a dombra fölkapaszkodott. Probst hallotta is a talyiganyikorgást távolodni a szurdikban.
– Azért jöttem, Ilon, igaz-e, hogy kaptatok levelet – kezdte Probst. Ilon a malom ajtajában állt, épp vacsorázott. Kezében szilke, abból ette a tejbe aprított kenyeret. Mögüle kihallatszott a malom működése, a ház mellől a malomkerék lapátjáról a víz suhogása. – Gyűjjön bentebb – mondta Ilona. Lámpást gyújtott a malomban, letette az ajtó mellett levő asztalra. – Sötétben ettél – szólalt meg körültekintve Probst. Amint a fény köre tágult a malomban, Probst észrevette, hogy az asztal közvetlen közelében vékony, puha vízipatkány két mellső lábával a gabonás melence peremébe fogódzva csöndesen szemelgetett. A patkány csak kelletlenül tűnt el a malom homályában. – Nem félsz tőlük lány létedre? – kérdezte Probst. Ilon közben lement a malom alsó részébe s valamit a markában összefogva tért vissza. – Anyám iszonyodik – mondta -, én nem félek. Megszoktam őket. – Letette az asztalra, amit odalentről hozott. – Csak így, darabjai vannak meg. Anyám mérgében összetépte a levelet. – A malom zakatolt, a szíjak surrogtak, a sziták csapódtak. A lisztpor láthatatlanul gomolygott. – Menjünk át a szobába – fogta meg Ilon a lámpát. Tessékelte Probstot a malomból közvetlenül a szobába nyíló ajtón.
A szobai asztalnál megpróbálták egymáshoz illeszteni Félix levelének meglevő részeit. Ilon az alsómalomban dugdosta őket, anyja oda nem szeretett lemenni. Csak titokban merte rakosgatni s betűzgetni, ha maga volt a malomban. Egyik-másik szeletkéje hiányzott, Ilon ejtegethette el a lenti sötétben, s vagy nem találta vagy észre se vette, hogy elejtette. De azért még ki lehetett következtetni a mondatok értelmét. Félix azt írta, napokig nem találta Franzot, amikor megérkezett. A levelet nem merte magával vinni, abban volt pedig a cím, amit ő mégsem tudott fejben megjegyezni. Járkált az irdatlan városban, Berlin akkora, sokkal nagyobb valamennyi városnál, amikből Félix, igaz, ugyancsak keveset látott. Mert iparkodott mindenünnen továbbjutni, minél előbb kimenni onnan, ahol épp volt. Nappal meg-megszólított embereket, de azok furcsán néztek rá. Habár Félix igyekezett legalább úgy beszélni németül, ahogyan otthon inasiskolai tanárai beszéltek, s ahogyan az apatini értelmiség ifjúságától, főképpen az iparos kislányoktól hallotta.
Probst csodálkozott, hogyan tudott Félix napokon át őgyelegni, éjszaka a pályaudvaron aludni. Igaz, aztán előkerült Franz, s szerzett rendes lakást neki. Franz úgy gondolta, be kell mennie Félixnek az SS-be. Ott vár rá igazi jövő. Franz jó szabású fekete egyenruhában járt, mellén kitüntetés, sapkáján ezüst halálfej. Megférfiasodott, nyurga volt, magas, szőke haját egészben hátrafésülte, nyugtalan, erős tekintet a kék szemében. Félix nem merte neki megmondani, hogy már nincsen annyira kedve egyenruhás állományba kerülni. Nem is vették be. Haja színétől, szlávos szemétől eltekintettek volna, de a testméretében volt végül kicsi hiány. Franz azt ajánlotta, próbálkozzanak a tengeralattjáróknál, oda könnyebb bejutni. Félixnek akkor már színt kellett vallania. Franz nagyon megharagudott. Annyit azonban még segített, hogy Félix bekerüljön egy gyárba s legyen állandó munkája. Félix nem szeretett ebben a gyárban lenni, nem szerette a város örökké füstös, ködpermetes téli napjait sem. “Most hálistennek – írta levele végén, ez egészben maradt – hamarosan elutazhatok vidékre. Itt egy idősebb kamerád, igazi német szakmunkás, írt haza a hozzátartozóinak, nem tudnának-e ott valamit nekem. Mivel a molnárkodás a szakmám s itt legföljebb segédmunkát végzek. Megjött a válasz, hogy az ő falujuk egyik malmában bármikor kezdhetek. Úgyhogy elsejével be is állok. Igaz, egy darabig csak próbaidőre, ezt kötötte ki közben a tulajdonos, de maguk tudják, hogy nem félek a malomtól s értem a szakmámat. Azt mondja ez az illető itt, az ismerősöm, gyönyörű völgyek vannak azon a vidéken, sokat süt a nap, szellők fújnak, s ő emlékszik, a malom, ahova belépek, közvetlenül egy erdő aljában van. A lejtőkön sok a szőlő, gyümölcsös, vidám népek, egyszóval akár odahaza maguknál. Csak a Duna hiányzik, de lesz ott is folyó, az a neve, hogy Neckar vagy hasonló.”
Probst inkább beleélte magát Félix sorsába, mint öccséébe. Ezt vette észre. Végig azon töprengett, akkor mire volt jó Félixnek ez az egész elmenés, ha most az boldogítja, hogy hasonló vidéken, mint az itteni egy malomban rángathatja ide-oda a zsákokat, ütögetheti a szuvas fakanalizációt, ha úgy érzi, valahol nagyon gyülemlik a liszt s gombóc keletkezik. Itt ez az Ilon, vékony csontú, de kemény testű, igazán szép, sudár lány, szorgalmas, kezes, csöndes. Most ő végez mindent a malomban, csoda, hogy győzi erővel s hozzáértéssel. Hol akad manapság még ilyen fehércseléd? Egyedüli lány, tizenhét éves ha múlt, özvegy Ignáczné, ha akarná, se hagyhatná másra a malmát. S hogy Félix a maga szemérmes bóklászásával tette a szépet Ilonnak, azt az egész környék tudta. Ignáczné is kedvelte Félixet, ha nem mutatta is ki soha neki. Legutóbb ennek az őrlőembernek, meséli Ilon, ennek a sokacnak, folyton Félix takarosságával példálódzott. Míg a sokac egy szép nap odébb nem állt, s fölszegődött a Dunára, az egyik famalomra.
Hazafelé sajdult bele igazán Probstba öccse, Franz képe. Fájt neki, hogy a fiú a sikerei után, dicsekvésből se ad életjelet. Probst, ahogy átjött a malomudvaron, hallotta Ignácznét pörölni a jószágaival a sötét istállóban. Nem köszönt be neki. Az asszony bizonyosan csodálkozott volna, mit keres ilyen este itt. Probst sose őrletett nála, ő két malommal följebb járt. Az Ignácz-malom az öreg Ignácz életében sem volt valami forgalmas. Ha megszerezték is időről időre a gazdákat, valamiképp nem tudták megtartani őket. Pedig mindenki mondogatta, Ignácz nem végez rossz munkát. Ignácz Márton jövevény volt, de hát annyi jövevény volt a környéken, magyar volt, de hát annyi volt a magyar. Ignácz úgy beszélt svábul, mint akárki más. Barátságos ember volt, ahogy ezzel az altkor gyereklány Ilonnal be-bejött a faluba, beült a Scheurer-kocsmába, ki az udvarra, szembe a kuglipályával, s nézte, hogy döntögetik a falubeliek a bábukat, csöndesen mosolygott, s fél karjával átölelte a térdéhez támaszkodó kislányt, mindenkinek volt egy-egy derűsen odavetett szava. A munkáig, úgy látszott, mégse terjed a bizalom. S Ilonnal is, ahogy nőtt, ugyanígy volt. Az iskolában még szerették, de onnan kikerülve a fiúk már nem úgy bántak vele. Ilon később nem is igen járt be a faluba. Amikor egyik télen Ignácz alatt beszakadt a Duna jege, amint gyalogszerrel jött volna vissza rajta a szigetről, s még látták is, hogyan kapálódzik s ott-marad, Ignáczék mégjobban visszahúzódtak elhanyagolt, öreg malmukba. A falu akkor megrendült, kivált, hogy olvadáskor széjjelfutott a hír, Ignáczot lentebb ki tudták szedni a jégkása alól, valamin fönnakadhatott a télen. Tisztességgel el is temették. A fél falu kint állt a temetőben, senki nem tudta elképzelni, hogyan nézhet ki egy heteken át Duna-vízben lebegő Ignácz malmos a koporsójában, honnan lehet tudni, egyáltalán ő az a megmaradt valami, s hogy-hogy nem ették meg ennyi idő alatt a halak. De Ignáczné annyira siratta, olyan keservesen jajveszékelt, hogy nem lehetett kételkedni, Ignácz Mártont kaparják be a halottvivők a sírba.
Probst az anyja tetemének virrasztása óta nem forgolódott olyan álmatlanul a fekhelyén, mint ezen az éjszakán. Úgy érezte, az ablakon át, az éjszaka egyre világosabb lesz. Neszeket hallott, egyszer ki is ment. Bizonyos volt, valamelyik jószág elszabadult s most tapossa a többit. Már este a malomból hazafelé jövet a bujkáló tavaszi hold erős fényében haladt. Akkor minduntalan úgy tetszett neki, valaki szembejön vele. De senkivel se találkozott a faluig. A Scheurer-kocsma ajtaja előtt megállt, megpróbálta a kiverődő hangokból kitalálni, kik ülnek odabent. Bemenne, gondolta, egy-két szót mégis beszéljen Rézivel meg a sógorával, elmondja nekik, mit írt a szépszájú Félix Németországból. Mióta a sógoráék föliratkoztak a Volksbundba, mindinkább vonakodott belépni a kocsmájukba. Sógora kötözködését még csak viselte volna, arra meg is voltak a válaszai. A sógor egyébként sose gondolta komolyan, amit mondott. A maga kedvtelésére bántott bárkit, akár a kármentőn belül állt, akár fehér vendéglőskötényét ledobva a kuglizók közé vegyült. Nem volt ebben igazán politika. Probst hetekig nem mutatkozott, s olyankor a sógor aggódó tekintettel érdeklődött: – Csak nem sértődtél meg a múltkor? – Probst rendszerint legyintett vagy mosolyogva azt mondta, még mit nem, a sógor pedig kuncogva odatolta elé a hosszúlépést. Probst aztán megint viszolygott sógorának ettől a kelekótyaságától. Rézire dühös volt, mert észrevette, milyen sugárzó arccal néz közben az urára. Célzatosak s alattomosak az öreg Scheurer szurkáló megjegyzései voltak újabban, Probst ha kerülte a kocsmát, őt kerülte.
A Scheurer-kocsma volt a templomon kívül az egyetlen nyilvános hely a faluban. Vagy oda járt valaki vagy sehova. Scheureréknél tűnt föl halottak napja utáni vasárnap az a két városi férfi, akik alighogy leültek, Rézi kislányával Vadkertiért üzentek. Aztán Vadkerti odainvitálta Probstot az asztalukhoz. Probst az egyik városit ismerte, Schulter Vilmos sírköves volt, a másikról nem tudta, kicsoda. A két idegen nem volt épp beszédes, inkább Vadkerti jártatta a száját. Érdeklődött Franz után. Probst nem sokat tudott mondani. – Látom, tartózkodó vagy megint – mondta Vadkerti -, hozzánk bizalommal lehetnél. A barátaink is tudják, kicsoda az öcséd. Hogy a falunk büszkesége. – Probstnak is lassan az volt az érzése, ezek többet tudnak Franzról, mint ő. De hallgatagok maradtak. Probst kezdte kényelmetlenül érezni magát. A kocsma benépesült, s ő az iszogatók tekintetét a hátában érezte. Magában fogalmazgatta a válaszokat, amiket majd elmond, ha arra kerülne a sor. De nem került. Probst a közeledő etetési idő örvén fölállt. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy senki nem tartóztatja. Másnap hallotta, hogy a városiak vacsora tájt még átmentek Vadkertiékhez, s csak késő éjszaka hagyták el a falut. A föliratkozás a Volksbundba tél elejével kezdődött. Vadkerti járta a házakat, s vele a segítsége, egy Waldmann nevű zsellérember. Nem olyan soká tartott az egész. Közben innen is, onnan is hallatszott a pletyka, ki lépett be s ki mutatta meg Vadkertinek, hol hagyta a pallér azt a bizonyos lyukat. Probst várta, hogy nála is megjelenjenek. De Vadkerti nem jött. Probst tudta, mindenfelé az ő öccsével példálódzik, mint aki elsőnek értette meg az idők szavát s nevét máris beírta nemcsak a falu, hanem az egész német nép dicsőségkönyvébe. Az alakuló gyűlés is megvolt az új esztendőben Scheurerék hátsó helyiségében. Az öreg Scheurer, hogy hangulat legyen, ingyen sört osztogatott. Ott is Franz nevétől volt hangos az elöljáró beszéd. A téli idő hol enyhült, hol zordult. Probst egy enyhe levegőjű nap ebéd után megtisztogatta a ház előtt a kis lefolyót, hogy helyet csináljon a meginduló hólének, ne árassza el a járdát, hanem csurogjon el szépen az árokig. Gondolatai megintcsak Vadkertin jártak, s jól jött neki a föntről lefelé érkező ismerős gazda. Óvatosan, de a lényegébe vágott. – Mit tartasz minderről? – kérdezte. – Hallom, nem léptél be. – A gazda csak egy percre állt meg. – Mit tartsak? Akinek a segge ebben a koszos faluban csak kivan, Pauli, mind ott tülekszik. Ezekkel közösködjünk? Ezekkel nem közösködök. – Probst kicsit elcsodálkozott a hirtelen válaszon. – Én azért ezt nem tartom ennyire egyszerűnek – mondta. A gazda a vállát vonta. – Hát tartod, ahogy tartod – szólt, elmosolyodott s továbbment.
Vadkerti, aki már egy ideje fűhöz-fához futkosott, hogy nevét Wiegandra visszanémetesítse, sűrűn járt be a városba. Aki odabent látta, csak Bittstock ügyvéd házába láthatta bemenni vagy onnan kijönni. Bittstock volt a Volksbund környékbeli vezetője. A fiskálisságot is félig-meddig föladta, s mindenki úgy tudta, német egyenruhában járkál ki a falvakba. A Volksbund a nagyobb faluban is megalakult, ott még előbb kezdődött a listával járás, mint másutt. Néhány a tehetős gazdák közül is belépett, akiket Probst ismert. A nagyobb rész azonban nem. A Volksbund a felső olvasókört, ahova Probst is elvetődött néhanap vasárnap, nézte ki helyiségül magának. Uray, aki időközben plébános, az elhalt apátplébános utóda lett, fölháborodva próbált a kör érdekében eljárni. Vass főjegyző is járt, levelezett. Az utolsó ilyen hiábavaló panasztevésen a városban váratlanul Bittstock is megjelent s gúnyosan jegyezte meg: – Uray Urbauer meg Vass Eisenreich, nocsak, ez volna a magyar szellem? – Probst mindezt hallomásból tudta. A nagyobb falu szegényei úgy voltak, ki föliratkozott valamiért, ki nem. Ott is azzal beszélték rá őket, eztán majd lesz, aki védje érdeküket. A Volksbund jobb megélhetéshez juttatja őket, senkit nem sújt a magyar földvásárlási elsőbbség, joguk lesz mint nincsteleneknek beleszólni a község dolgaiba. Az ő német gondolkodású képviselőik majd verekszenek értük odafönt, az országházában. Probstnak mindebből ez is, az is rokonszenvesnek tetszett. Úgy gondolta, ha Vadkertit veszi, az ugyan alkalmatlan mindennek beváltására, de hátha följebb hozzáértőbb emberek ülnek. Igaz, ez a följebb eddig csupán Bittstock ügyvéd, más nem látszik. Probst emlékezett, két éve Uray arra figyelmeztette, ez itt Magyarország. Ezt mindig meg kellene gondolni. S akik az itteni népet mindenfélére biztatják, valamiképp valóban épp ezt felejtik ki mondókáikból. Karácsony előtt Vroni azzal jött vissza a szüleitől, hogy apja is belépett. Probst előbb nem szólt, vacsora végén mégiscsak megjegyezte: – Akkor majd csak fölballag most már apád is a fölső körbe. – Vroni ránézett. – Hogy apám kimozdul az alsó körből? Bolondot beszélsz? – Közben meghozta valaki a hírt, hogy Mess komáék is bent vannak. Probst régen került arra a szőlőhegyre feléjük. Messék közül meg, úgy látszik, nemigen járt bent senki a faluban. Csak a gyerekek az iskolába. Azt is mondták. Mess koma most már otthagyta Kincses borászatát s átment a gabonatárház építkezésére. Probst a városban járva meg is állt az építkezéssel szemben. Megszólított egy embert, ismer-e itt egy Mess nevű munkást, szőlőhegyit. Itt ilyen nem dolgozik, mondta kurtán az ember. Probst még kicsit elnézelődött, az építkezés jól haladó állapotban látszott lenni. Kerek formájú épületet ő nemigen tudott elképzelni, ez, úgy tetszett, annak készül. Probst elhatározta, visszafelé majd arra kerül a komáékhoz a hegyen át vivő úton. A legnagyobbik keresztfiú, Pauli, már egy esztendeje az újonnan alakult helyi fúvószenekarban játszik. Uzd tanító protezsálta, s Probst nagyon örült, amikor úgy hallotta, büszke lehet a keresztfiára. Pauli az egyik trombitát fújta. Ő volt a legfiatalabb, s ha a vendéglőudvaron fölálltak, a legkisebb a zenekarban. A zenekar a télen forma szerint hozzácsatlakozott a Volksbund-szervezethez. Probst olyasmit hallott. Vadkerti a tagokat emiatt egységesen beléptette.
Egy téli este Probsték lánya, Anna, sírva jött vissza a boltból, ahova anyja még elszalasztotta. Probst maga kerülte Vadkertiéket, Vroni se szerette már átlépni az üzletük küszöbét. Anna sírt, alig volt képes elmondani, mi baj. Vadkerti azzal küldte el, hogy a boltban eztán csak Volksbund-tagokat szolgálnak ki. Probst belemerítette karját a vizes vödörbe, kapkodva lemosta róla a darát, s úgy, ahogyan volt, föltűrt kabátujjban elrohant. Belökte a boltajtót, a pult mögött álló Vadkertiné megrezzent. – Igaz, Klári, amit a lányom mond – emelte meg mindjárt a hangját Probst -, mi igaz abból, hogy ti most már csak tagokat szolgáltok ki? – Vadkertiné mintha nem értette volna, miről van szó. – Semmi – lépett be a lakás felől Vadkerti -, semmi. Csak eztán hozzá kell szoknotok, hogy egyeseket szívesen kiszolgálunk, másokat meg egyáltalán nem szívesen. – De hát a lányom – Probst hangja reszketett az indulattól. – A lányod nem várta meg, hogy befejezzem. A kisasszony elrohant. A lányod különben… – Probstnak redőkbe szaladt a homloka. – Micsoda különben – vágott közbe. – Tudod – mondta gúnyosan Vadkerti -, nem szeretem, ha valakik mindig a lányukat küldik hozzám a boltomba. Meg a fiukat. Abból én következtetéseket vonok le. Neked meg pláne rég esedékes lett volna, hogy idedugd a képed. – Probst úgy gondolta, érti a célzást.
– Te bezzeg odadugtad hozzám a képed – kiabált most már. – Mondok neked valamit – folytatta Vadkerti -, az olyan embertől, mint te vagy, elvárom, elvárhatjuk – emelte föl az ujját -, hogy magad jelentkezz. Az öcséd… – Probst magánkívül ordított. – Ne keverd bele folyton azt a szélhámos öcsémet. – Vadkerti gúnyosan elmosolyodott. A hangja halk maradt. – Szélhámos, azt mondod, szélhámos. No, majd… – Probst nem hagyta, hogy befejezze. – Idehallgass, te, Vadkerti… – Vadkerti arca elsötétedett. Hirtelen hátradőlt, megkerülte a föléhajló Probstot. Megállt a bolt közepén s megemelt karral a falra mutatott. A falon szemközt a bejárattal, jól láthatóan, fölrajzszögezett papíros volt. A papírosra nagy nyomtatott betűvel ráfestve: MEIN NAME IST WIEGAND! Vadkerti egy lendülettel a papíros fölött függő, bekeretezett, háziáldásforma föliratra mutatott. – Nem ártana – szólalt meg —, ha ezt is mielőbb megszívlelné, aki csak úgy beront más házába.
– Probst meghökkenve nézett a papírra, nézett a föliratra. DEUTSCHER GRUSS, ennyit látott a gótbetűs versikére fonódó színes virágkoszorú fölött. Dermedten bámulta. Szeme visszaszökkent Vadkerti megfeketedett képére, nagyon keskenyre húzódó, fényes szájára. Vadkertiné szótlanul állt a pult mögött, félig árnyékban. Probst sarkon fordult s kiment.
Odahaza csak legyintett, amikor Vroni megkérdezte, mi volt. Aztán még legyintett magának, ide-oda sietett. Bevégezte az etetést, az itatáshoz úgy húzta föl s vitte a vizet, hogy az egész környék hangos volt a csörömpöléstől. Bejött, vacsora nélkül leült a kályha mellé. Onnan lefekvésig el nem mozdult s nem szólt. Csak az öklét rakta egyik térdéről a másikra. Időnként szinte görnyedtté válva előredőlt. Vroni tudta, jobb nem szólni. A gyerekek lefeküdtek.
Probst, mielőtt Moszlovácztól, Kincses ügyvéd mindenesétől megvette volna a városi vásáron a tehenet, valaki ajánlott neki egy jó tejelőt a nagyobb faluban. Az alkuból semmi nem lett. Probst sajnálta, s elgondolkodva tolta biciklijét a főutcán. A plébánia előtt megállt, a kapuhoz támasztotta a járművet s bement. A plébánia kicsit roskatag, hosszú épület volt, egyetlen zsindelyes a községben. Az előtte húzódó keskeny kertben öreg fenyőfák feketedtek. Uray, a fiatal plébános épp készült elmenni. Jött malaclopóban a rózsakerten át. – Ráér kicsit? – kérdezte. – Kísérjen el. A kálváriára megyek. Újrafestetjük nagyhét előtt a stáció képeit. Legalább rajtam kívül is megnézi valaki. – Probst szívesebben beszélt volna bent a parókia irodájában. S most mindjárt. Nem akart azonban ellenkezni a pappal. – A biciklijét hagyja csak itt – mondta Uray -, én is gyalog szándékoztam menni. Nemsokára visszajövünk. – Probst kicsit röstellkedve lépkedett a plébános mellett. Közönséges hétköznap, akár az urak, sétáljon végig a fél falun. Ballagtak lefelé, elhaladtak a szerb templom mellett. A kastély előtt balra fordultak. Végigmentek a park hosszú téglafala mentén, aztán jobbra fordultak. Közben emberekkel találkoztak. Uray plébános úr kedélyesen visszaköszöngetett az elhaladóknak. Probst megintcsak röstellkedett, a köszönések persze neki is szóltak, de hát illik-e őket úgy fogadnia, mint a pap fogadja. Inkább hallgatott. A pap közben beszélt. – Amire már imént ki akartam térni – mondta a kálvárialépcsőn vissza-visszafordulva Probsthoz -, sajnos, a magyarországi németségnek sose volt értelmisége. Nem tudom, érthető-e, ha így mondom. Vannak papjai, tanítói, falusiak. Valamit teszünk az érdekében, ezt is, azt is, de csak a magunk módján. A legalsó lépcsőfokon. Akik a németségből kiválnak, úgy értem, tanulnak, szellemi emberek lesznek, rögtön beolvadnak a magyarságba. Nem tagadják meg származásukat, de muszáj beolvadniuk. Aztán Weissből Véry lesz, belőlem, Urbauerból, Uray. Egyszer csak, észre se vesszük, mégiscsak megtagadtuk őket. Csak annyi marad, hogy akik közvetlen közösségükben élünk, mégsem válaszolunk nekik foghegyről magyarul, ha körülményes németségükkel valamiért hozzánk fordulnak. Persze elegen vannak, akik egyszerűen megtagadják a fajtájukat. – Probst hallgatta mindezt. Fölértek a kálváriára, a stációk közt kitaposott ösvény két oldalán haladtak a füvön. – Hamis föltevés, hogy az itteni németségnek, mióta eljött, kapcsolata lett volna az óhazával. “Die ersten lernten kennen den Tod, die zweiten die Not, und nur die dritten das Brot.” Nemrég olvastam a betelepülőkkel kapcsolatban ezt a mondást. De átvitt értelemben a későbbiekre is vonatkoztathatónak érzem, mindig, újra meg újra. A kapcsolat bármilyen hazához szellemi közvetítőt kíván. Úgy érzem, hiába élünk több mint két évszázada itt, a magyar hazához is. Mi, akik közülük jövünk, ugyan értelmiséggé válunk, e tekintetben mégsem igazán az ő értelmiségükké. S mivel fölfelé nem tudunk vagy csak nehezen közvetíthetnénk, lefelé talán igazán nem is akarunk. Ez a tanulság mindebből. Nézze a szerbeket. Az ő papjaik Belgrádban tanulnak, mi legföljebb itt valamelyik püspöki székhelyen. Világi értelmiségük szintén, Belgrádban, Zágrábban, vagy tudom is én, Karlovácon. Utána visszajönnek, nem szégyellik, hogy visszajönnek. Nem tudom, érthető-e, mi így a különbség az ő helyzetük meg a mienk közt. Bármilyen mozgalomnak valóban értelme lehetne, hogy kapcsolatot teremtsen köztünk s az eredeti haza közt. Talán. Persze tisztességes módon. Mert ennek a mostaninak a céljaival…
A fiatalember, aki a stációkat festette, már jócskán fönt a három keresztnél tartott. Uray stációról stációra nézegette a képeket. – Szép munkát végez ez a fiú, ugye? Örvendetesen szép munkát. Még szerencsénk, hogy süt a nap. Csak ez a szél idegesít, rá ne hordja a friss festésre a koszt. – Probstnak is tetszettek az újrafestett képek. Amíg a pap háta mögött lépkedett oszloptól oszlopig, vissza-visszapillantott s a falut nézegette. A falun túl jó darab határt lehetett belátni a kisebb falu irányában. Gondosan megművelt földeket, porhanyó szántót, zöldellő vetést. Idefönt hűvös volt, a pap összehúzta magán a malaclopót. Probst látta, a maga faluja fölött világos felhők gyűlnek össze. Az öreg cserfa a hegytetőn úgy sötétedett előttük, akár egy elhárító testmozdulat. Uray a festővel beszélgetett. A fiatalember vékony ruhában volt, igen¬csak fázott, keze reszketett.
Indultak lefelé. Beszélgetésük visszakanyarodhatott oda, ahol fölfelé menet tartott. – Tudom, magának sem egyszerűen a belépek vagy kívülmaradok a gondja – folytatta a plébános. – Különben nem jönne hozzám. Maga is gondolkodik, ezért beszélek ilyen nyíltan magával. Én bizony néha azzal is vívódom, hogy igazam van-e, ha ennyire tartom ezt a mi magyarságunkat. Ne lepődjék meg, hogy mint pap meg vitéz fia ezt mondom. S olyankor azt gondolom, nem jobb-e azoknak, akik elmennek innen, ki Németországba. Ők legalább nyíltan élhetik németségüket. Csakhát tudom, ez nem igaz. S akik elmennek, elmennének innen: a maga öccse ugye elment s nem volt sietősebb dolga, mint hogy bejusson az SS-be, akik innen így elmennének, úgy érzem, épp úgy megtagadnák fajtájukat, mint azok, akik egyszerűen belebújnak a magyarok seggébe. Egyik se, másik se jár nagy szolgálattal sorsosainknak.
Probst megütközött azon, amit Uray most mondott. Érezte, bele is pirult. Pap szájából ezt a szót, hogy “seggébe” el nem tudta volna képzelni. Uray elnevette magát.
– De azért magának eszébe ne jusson belépni – mondta. – Pláne odaát maguknál. Huzakodni egy kerge boltossal, aki azt hiszi, mert egyszer megjárt másfél gimnáziumot, már művelt ember s mindent a legjobban tud. Itt nálunk mégiscsak jóravaló gazdaember vállalta a dicstelen szerepet. Bár mostanában, azt látom, őt is megbolondítják.
Probst túlságosan sok ismerős hangot vélt kihallani a Scheurer-kocsmából. Visszalépett az ajtó fényéből a sötétségbe s hazament. Odahaza a házban csönd volt. Vroni félálmában mondogatott még egy-két összefüggéstelen mondatot. Probst hajnalfelé aludt el, nagy nehezen, Vroninak kellett fölébresztenie. Mire kilépett az udvarra, erősen virradt, szinte meleg volt. Mozdulatlan idő, s borult. A szomszédból mindkétfelől neszek hallatszottak. Vroni az istállóajtóban állt a zsajtárral. – Hát ez a tehén a végén még meggondolja magát. Hiába szidtuk. Az este úgy tűrte a fejést, állt, mint egy kislány. Apánk szinte sajnálta, hogy nem vághat az oldalához a vasvillával. – Probst feje kábult volt. Megkönnyebülten hallgatta felesége szavait. Legalább valami, ami jó. Egy kényelmetlen föladat talán elhárul a feje fölül. Közben arra gondolt, Vroni még csak meg sem kérdezi, mit tudott meg Ilonnál a malomban. Bement a takarmányos kamrába. Látta a félhomályban, elegendő a szecska. Nyilván az öreg vágott ennyit este a gyerekekkel. Az istálló felől Vroni sikolya hallatszott, csörrenés, dübbenés. Probst futott. Az istállóajtó küszöbén a zsajtár hevert, a tej végigfolyt a kövön. Vroni görnyedt, a mellét meg a bal vállát nyomkodta. – Mi jutott eszedbe? – kiabált rá Probst. De mindjárt lejjebb fogta a hangját. – Hogyan tudtál megbízni ebben a dögben? – A tehén nyugtalanul hátra-hátra fordította fejét s a jászol felé húzódott. – Az este olyan jámbor volt – nyögte Vroni úgy gondoltam, egyszer már ki kellene próbálni.
Hirtelen Rézi állt meg az istállóajtóban. – Ti mit műveltek itt? – sápítozott. Probstot annyira meglepte nővére jövetele, leengedte a vasvillát. – Téged is csak hívni kell, máris megjelensz. – Rézi ostoba képet vágott. – Miért, hívtatok? – Probst odatámasztotta a falhoz a vasvillát. – Nahát – mondta Rézi lélegzetvételnyi szünet után engemet az uram, a Scheurer küldött, hogyha tudsz, gyere le. Az este ott volt a Vadkerti a kocsmánkban. Megint ivott, igaz, mert összevissza beszélt. De azt mondta az én Scheureremnek, hogy levelet kapott Franztól. Úgyhogy azt mondja a Scheurer… – Probst megfogta Vroni kezét. – Eredj be a házba, nézd meg, nem lett-e baja a mellednek vagy a karodnak. Nem látszik-e rajta folt. – Elengedte Vroni kezét. – Neked pedig, Rézi, mást mondok. S mindkettőtöknek, mindenkinek. Aki ebben a házban még egyszer kiejti a Probst Franz vagy a Vadkerti vagy bárki zsidó fiskális nevét, azzal, nem tudom, mit teszek.
A két asszony hallgatott. Az öreg a lármára kijött, ott topogott ingben, gatyában a tornácon. Probst kiöntötte a maradék piszkos tejet, kimosta a zsajtárt, előhozta a sarokból a kisszéket. – Na most, Vroni, már tágulj innen – mondta. – Te meg – szólt rá Rézire -, ülj le ide e mellé a tehén mellé, ha van hozzá merszed, s fejezzük be a fejést. – Rézi mondta volna, hogy a Scheurer várja. De hozzáigazította a kisszéket a tehén hasa aljához s leült. Probst mögéállt, erősen hozzászorította a tehén combjához a vasvillát.
Folytatás hamarosan!
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).
Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal
