Az első magyar fényképező turista


Erdély – 1913. június

Az első magyar fényképező túrista

Irta: dr. Gaál István.

Szerencsés véletlen juttatta újra kezembe Rosti Pál “Uti emlékezetek Amerikából” című könyvét. Album alakú díszki­adása, ennek gyönyörű rajzai és fényképei gyermekkorom legkedvesebb szórakoztatói és tanítói voltak. S szinte különös, hogy az azóta eltelt számos esztendőn keresztül sohasem jutott kezeim közé, megmaradt tehát az én legkedvesebb és speciális gyermekkori emlékemnek. Bizonyosan innen van, hogy látására úgy zsonganak gyermekkori emlékeim, vágyakozásaim, mint egy népes méheraj! Hogy irigyeltem az utazót, aki ott járha­tott a pálmás trópusi növényzet közt, a verőfényes napsütés örök honában s a Füstokádó hegy (Popocatepetl) örök hó­val borított ormán. Mily lelkes elhatározással terveztem ma­gam is ilyen útazást!
Hiszen ez általános vonása a gyermeki léleknek, – mond­ják bizonnyal olvasóim. Ez mindenesetre így van, csak az a baj, hogy rendesen a valóságtól eltérő, kalandos útleírások kedvencei a gyermekeknek s ritkább eset az, amikor a teljesen tárgyilagos, minden szertelenséget kerülő útleíró munkája tetszik. Rosti Pál pedig, mint előszavában maga is írja, nem bocsátkozott hajmeresztő kalandok leírásába. “Óvakodtam úgymond – az elbeszélő útazót regényhőssé alakítani. Minden törekvésem abban összpontosúlt, hogy azon benyomásokat, melyeket rám vidékek, növényzetek, emberek s ezek társas viszonyai stb. gyakoroltak, minél elevenebb s természethívebb színekkel lefesthessem s ily úton honfitársaimnak a tapaszta­latokról legtisztább fogalmakat, a valóságnak híven megfelelő képeket s tudósításokat nyújthassak.”
Újból hangsúlyozom tehát, hogy a szorosan tudományos értékű s ma már jórészt elavúlt adatok megfelelő átdolgozá­sával Rosti könyve mint ifjúsági olvasókönyv is kitűnően megállaná helyét. S ilyen irányú eredeti munkánk amúgy is ke­vés van; különben pedig jó könyvből sohasem lehet túlságo­san sok.
De ez csak egyik s eddigelé figyelemre egyáltalán nem mél­tatott jelentős oldala ennek a munkának, amiről most magam sem írok bővebben.
S ha most azt kérdik, micsoda alkalomból emlegetem itt Rosti tanúlságos útleírását, bizony kedvem volna egyszerűen azt felelni hogy ilyen könyvnek fölemlegetéséhez, ösmetetésé­hez semmi különösebb alkalomszerűség nem szükséges. Ilyen­ről beszélni, írni, mindig aktuális dolog. De azok számára, akik nem osztják nézetemet, talán elfogadható aktualitást nyújt az a körülmény, hogy az “Úti emlékezetek” 1861-ben, tehát kis híjján pontosan fél század előtt hagyta el a sajtót.

Ez a gyönyörű könyv egyfelől mint magyar útázó eredeti munkája, másrészt mint sok érdekes tudományos adatot tar­talmazó mű nemcsak korának, hanem napjainknak teljes elösmerésére is méltó. S miután Rosti páratlanul éles szemű megfigyelő, s a lehetőségig tárgyilagos leíró, természettudo­mányi adatai valódi becsüket el nem veszthetik.
Az “Erdély” lapjain azonban nem lehet célom Rostit mint természetbúvárt ösmertetni. Elég anyagot nyújt ő különben a mi szempontunkból is.
Életrajzi adataiból csak néhányat jegyzek itt föl röviden.
Barkóczi Rosti Pál 1830. nov. 29-én, Pesten született. Családja révén (atyja Békésvármegye alispánja volt, Eötvös József báró és Trefort sógorai voltak) bejáratos volt a legfel­sőbb körökbe s ezen a réven is magas műveltségre tett szert. Mint id. Szinnyei J. írja: “Kora ifjúságától fogva szép és ne­mes hajlamai voltak; barátja s mívelője mindenféle sportnak, szerette a virágokat s rajongott a zenéért”. Szabadságharcun­kat a Károlyi huszárezredben küzdötte végig s amikor mene­külni; kellett, Münchenbe, majd Párisba ment. Münchenben nagy buzgalommal hallgatta a természettudományi tárgyakat, – leginkább vegytant, – míg Párisban főként földrajzzal, ethnografiával és fényképészettel foglalkozott. Innen Ame­rikába útázott (1856) majd visszatérve (1859) Birly barátjá­val “Ellida” nevű csónakján Rotterdamtól a Rajnán s majd a Dunán egész Pestig lecsónakáztak (1862). Nemsokára azon­ban kínos betegség vett erőt rajta, amely magábavonúlásra kényszerítette. Duna-Pentelei lakását valóságos, rózsaligetté va­rázsolta s itt is érte a halál, java férfikorában, 1874. dec. 7-én.
Amerikai útázásait Rosti 1856 augusztus elején kezdte meg. Fél esztendőt az Egyesült Államok és Canada egyes vidékei­nek beútazására fordított, míg 1857. jan. 12-én Habanába érkezett. Útleírásának fonalát itt veszi föl. S mindjárt az első fejezet: “Habana leírása általában” nyilvánvalóvá teszi, hogy szerzőnk mily kitűnő megfigyelő s mennyire mestere a tollnak. Megkapóan közvetlen, színes képet fest Cuba fővárosáról s ennek életéről; s mindezt oly formában, hogy az olvasó egy pillanatig sem kételkedhetik abban, hogy teljesen hű képet rajzolt.
Szinte az aprólékosságig részletező, – amikor pl. a házak építési modorát, külső és belső berendezését írja le – s még sem úntató. Érdekes az a megjegyzése, hogy minden habanai háziúr azt állítja, hogy az ő házának lapos tetejéről nyílik a legszebb kilátás a városra és környékére.* Szintúgy érdekesen és pontosan írja le a cubai kreolok vasárnapját, templomjárásukat, valamint nemzeti mulatságukat, a bika és kakasviadalokat. Ez utóbbiról megjegyzi, hogy nemcsak Habaná­ban, hanem mindenütt ahol spanyol faj él, divatos. Kivált a falusi legénység kedveli. “Sokszor láttam, – írja Rosti, – fő­kép Dél-Amerikában a Llanosokon, legényeket kakasokkal a hónuk alatt egyik tanyáról a másikra lovagolni, hogy “kakast próbáljanak”, mert minden háznak megvan a vívó kakasa.”
Érdekes fejezetek szólnak az éghajlatról, közegészségügyi viszonyokról (sárgaláz) valamint a rabszolgaságról s általában a szociális viszonyokról is.
Cubáról Szent-Tamás szigetére, innen pedig Venezuelában utazott Rosti.
Venezuelát is alaposan megösmerteti az olvasóval. Külö­nös érdekességet nyújt leírásának még az a körülmény is, hogy a Caracast elpusztított földrengés nyomai szerzőnk ott jártakor még láthatók voltak; (ámbár a katasztrófa leírását csak Hum­boldt nyomán adja.) A város, lakosság, stb. ismertetése oly ér­dekes és alapos, miként azt Habanánál megjegyeztem. A köz­társaságot magát három fő fejezetben tárgyalja. Első sorban a tengerpart vidékét, amelyre szorítkozik a venezuelai kultura is; azután a Llanosokat írja le, amelyen a mi Alföldünké­hez sok hasonló vonást találhatunk s végül az Orinoco vízkörnyékén elterülő ősrengetegekről szól, amelyeken csak a fo­lyam s egyes mellékfolyók mentén lehet áthaladni.
A tengerparti övben hegyesebb a vidék s itt Rosti több esetben bebizonyította, mily szenvedélyes túrista. Így rendkí­vül vonzóan írja le egy kirándulását a San Juan de los Mar­tos melletti sziklákra, melyeknek szépségét többen dicsérték. Színes, eleven leírásából hadd álljon itt néhány részlet:
“Délfelé értem San Juan helységbe, melynek sziklái már messziről láthatók, mint óriás falak. Vidéke nagyszerű ugyan, de várakozásomat ki nem elégítette egészen; rendesen így va­gyunk vele, ha már jó előre sokat hallunk valaminek nagy­szerű voltáról s aztán túlságosan megeresztjük képzeletünk fé­két. A morrosi két szikla fekete tömör mészkő s két alacsony, széles zöld domb tetejéről nyúlakodik ki mintegy 8-900 lábnyira a helység fölé; az egyik óriás cukorsüveg, a másik me­redek, függélyes fal módjára… Két barlang is van a Morros szikláiban: egyik, a szélesebb, a fal alakú sziklában s alantabb a másik a csúcsos sziklában igen magosán. Az odavalók sze­rint az első csepegőkőből áll és tágas, az utóbbi hegyi jegőcből s inkább csak üreg. Kellőleg kipuhatolva, tudományosan leírva egyike sincs; szerfölött sajnáltam tehát, hogy az idő rövidsége meglátogatnom nem engedte. Mégis, hacsak nagy­jából is, meg akartam vizsgálni a kisebbiket, a “kristályüreget”, mert ilyesmit még nem láttam s szemtanuk teündériesnek ír­ták le. Sok kérésbe, rábeszélésbe került, míg néhány helybeli urat rábírhattam, hogy másnap velem a barlangot meglátogas­sák. Útnak indúltunk, természetesen lóháton, mert gyalog járni ott oly hallatlan dolog, mint a pesti városligetben szamáron s ha én a hegyeket másztam s gyalog sétáltam, megbámultak, mint mi olyant, ki cigánykereket hányna.”
A kirándúlás egyébként nem sikerült, mert az idő esős volt, sőt egy megáradt patakban Rosti majdnem életét vesztette.
Venezueláiból Trinidad szigetére s innen Mexicoba hajó­zott ál szerzőnk.
A Mexicot ismertető fejezetek közűl leginkább az indusok életmódjáról, a kreolokról és mesztizzákról szólók, a “Mexico völgye, égalja egészségi állapota” című s a mi szempontunk­ból legkivált az Orizaba völgye és vulkánjának, a Popocatepetl megmászásának, a Puente de Diós melletti barlangnak, va­lamint a Cautla és Cuerna-vacca völgyeinek leírása számíthat­nak különösebb érdeklődésünkre.
A Popocatepetl megmászásának érdekes és élvezetes leírá­sából helyén valónak gondolom néhány részlet közlését, hi­szen föltehetem, hogy túrista-véreimet érdekli az ennek a vul­kánnak 5452. m. magasságig nyúló kráterét megmászó első magyar túrista* útja.
“A Popocatepetl a különben is oly bájos mexicoi völgy­nek főékét képezi. Kitűnő magosságánál fogva a völgyből mindennünen látható és pedig különböző helyekről tekintve oly különböző alakban, hogy alig hinnők, hogy egyazon hegyet szemléljük… A mexicoi vulkánok ezen óriását megmászni, még folyton tevékeny töbörének mélyét megvizsgálni, a Sierra Mailre ezen legmagasabb ormáról a nagyszerű kilátást élvezni legforróbb kívánságaim közzé tartozott. Sok bajomba került, míg lóra s vezetőre szert tehettem. Végre akadtam egy haszon­talan legényre, ki két hitvány lovával engem elvezetni ajánl­kozott. Délutáni 1 óra tájban elindúltunk… Imitt-amott meg­ritkult az erdő s gyönyörű kilátást engedett az alattunk elte­rülő völgyre. Leginkább föltűnt nekem itt a vadon termő me­zei virágok hiánya a réteken, melyek a mi hegyi vidékeink­nek annyi bájt kölcsönöznek… itt kopár, félig kiégett mezőre akadtunk, melyen szanaszét néhány marha legelészett, sovány, mint a Fáraó álmabeli hét tehén… Az alkonyat Mexicoban csak rövid lévén, hamar ránk esteledett. Ekkor vezetőm, ki eddig folyvást biztatott, hogy mindjárt megérkezünk, egy­szerre kijelenté, hogy bizony útat vesztett s nem tudja, hol vagyunk! Éjjeli 10 óra tájban ritkás fenyvesre akadtunk… Nem maradt egyéb hátra, mint hogy magunkat egy kis barrankában (hasadék) meghúzzuk, hol legalább a szél dühe elől találhattunk némi oltalmat… Itt mellesleg megjegyzem, hogy mint később megtudtam – vezetőm, ki majdnem naponkint följár a “rancho”-ba, (csárdaféle), szándékosan tévesztette el az utat, alkalmasint, hogy megöljön s kiraboljon. De erre nem volt alkalma… A fölkelő nap sugarainál ismét útnak indúl­tunk. 9 óra tájban értük el a tegnap oly annyira sóvárgott “rancho”-t… A “norte” még másnap reggel is dühöngött s le­hetetlen volt a vulkánt megmászni… A norte végre lecsillapo­dott s hétfőn, (dec. 24-én) gyönyörű; csendes, tiszta reggelre virradtam. A Popocatepetl havas csúcsa különös fényben ragyogott s méltóságteljesen s meghívókig emelkedett a felhőtlen kék ég felé! El is fogadtam meghívását. A Popocatepetl nem jeges bérc, mint az Iztaccihuatl, hanem valóságos havas: kúpját néhány lábnyi, sőt némely helyt néhány ölnyi vastag­ságú hólepel födi egyarántosan. Nincs ott – legalább az északi oldalon, ahol én másztam föl – a legcsekélyebb egyenetlenség, repedés, szakadás sem. Ottjártamkor télnek idején a hó felső rétege már több hetes, sőt hónapos volt; délben fölszí­nén kissé megolvad, d.u. 2 -3 óra tájban ismét fagyni kezd, úgy, hogy az egész orom ilyenkor nem többé hó, hanem fölötte síkos, meredek jégkúpot képez.


A POPOCATEPETL DK. FELŐL – ROSTI PÁL FÖLVÉTELE

Az indusok, mint macskák másznak föl rajta, de nekem ez nem kis bajomba került… Hágóvas nem volt lábamon s vezetőm minden lépést kény­telen volt baltácskájával a jégbe vésni, így haladhattunk csak nagy lassan. Vezetőm nyugtalankodott s egyre óbéjgatott, hogy már későn lesz, a hó még keményebbre fagy s aztán nem mozdúlhatunk sem előre, sem hátra… 5 óra volt, midőn a töbör szélére értünk. Ez első pillanatra meglepően nagyszerű, szinte borzalmat gerjesztő látvány. (Szerző itt részletesen leírja és több rajzban be is mutatja a krátert.) Egymásra dűlő, részint a töbör falazatjából kinyúló, hólepett, vagy kopár, de jéghi­deg porfir sziklákon a töbör belsejébe másztunk. Itt egy hatal­mas, előre nyúló szikla néhány deszka darabbal van körül­véve s így a gyakori szél dühöngése ellen oltalmat nyújt… egyenest e tanyához siettem. Mellém gubaszkodott vezetőm­mel… betakaróztunk s 7 órakor már aludtunk… Álmom csak rövid volt; fejem, mely fölértemkor csak el volt fogúlva, mind­inkább kezdeti fájni s a szakgatás szinle tűrhetetlenné váll… Nem tudtam nyugalmat találni s már szinte megbántam, hogy a Popocatepetl ormára jöttem éjszakára, mit még egy útas sem tett s mire, mint később megtudtam, az indusok közül is csak a hozzá törődöttek mernek vállalkozni.
Soha éj oly hosszúnak nem rémlett. Ha néhány percre el is szunyadtam, a szédülés, a rémes álmok újra fölriasztottak. De másrészt a lég páratlan tisztasága, az eddig nem láttam lényben s nagyságban ragyogó csillagok tündöklése, elszige­teltségem itt, oly messze a földtől, a felhők felett, a mély csend, melyei csak olykor-olykor szakított félbe a leomló s a töbör mélyébe zuhanó szikladarabok robaja, vagy a nagy erővel ki­tódúló füst zúgása: mindez szinte elfeledtette velem éji szállá­som kellemetlenségeit s veszélyeit s egész életemre eltörűlhetetlen emléket hagyott hátra lelkemben… Végre-valahára ke­leten a Venus és a pompás “déli kereszt” ragyogása a hajnal közeledtét hirdette. Fölmásztam a töbör szélére, hogy a nap fölkeltét lássam. De nem merek belefogni e nagyszerű látvány leírásába, melyet a legmesteribb ecset sem volna képes lefesteni.
Kinos főfájásom csillapodván, összeszedtem minden erő­met, hogy mielőtt a Papocatepetltől végkép elbúcsúznám, fölkapaszkodhassam még a töbör legmagosabb pontjára. Ez az ormok meredeksége miatt még sokkal több bajba és fárad­ságba került, mint eddigi útam; de végre sikerűlt ez is. A ki­látás, mely onnan nyílik, leírhatatlanúl nagyszerű.”
A csúcsról való lejövetelt csak röviden írja le, de megem­líti, hogy igen nagy fáradságába került s nagyon jó hasznát vette hosszú túrista botjának.
A Popocatepetl megmászása után hasonlóan érdekes vál­lalkozása volt Rostinak a Puente de Diós melletti barlang megvizsgálása is, amelyről az a hír járta, hogy valami tűzhá­nyó tört ki a belsejében. Szerzőnk rájött, hogy a barlangban fölhalmozódott denevér guánó ég, (esetleg villámcsapás gyúj­totta meg), s ennek a füstjétől ijedtek meg a lakosok.
Mexikóból Peruba akart menni útazónk, de a körülmények meghiúsították ezt a szándékát s így 1858 nyár végével New-Yorkon át Angliába érkezett.
Hanem térjünk vissza Rosti könyvére!
Azt hiszem tagtársaim a föntebb közölt részletek alapján is oszthatják azt a nézetemet, hogy Rosti Pálnak Popocatepetl-túra leírása valóságos gyöngye túrista irodalmunknak. Sőt minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ez a cikk a túrista vi­lágirodalomban is igen előkelő helyet foglal el, annál is inkább, miután ennek a túrának csak egy korábbi leírását ismerjük, Gerold tollából.
De nem csupán a Popocatepetl megmászásáról szóló túrista leírások, hanem egyáltalán a megmászás kivitelére vál­lalkozó túristák is nagyon kevés számmal voltak Rosti előtt. Mint ő maga is írja, a XIX. századból származó adatok szerint neki névleg csak Glennie testvérekről (1827) és az előbb említett Geroldról (1834) volt tudomása.
Akkori viszonyainkat szem előtt tartva igazán nem cso­dálhatjuk, hogy az Uti emlékezetek megjelenése valóságos ese­mény számba ment s a rendkívül díszes kiállítású s korában igen drága (20 frt.) könyvet rövid idő alatt elkapkodták.
A könyv értékét, mint már többször érintettem nagy­ban emelik a benne közölt s részben művészi kivitelű illusztrá­ciók. Már a reprodukcióból is megítélhető, hogy Rosti fény­képei beállítás tekintetében valódi művészi érzékről tanúskod­nak. Kíváncsiságomat kielégítendő, nem is mulasztottam el az eredeti fényképgyűjtemény megtekintéséi. A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött, 45 lapot tartalmazó igen díszes kiállítású album minden egyes lapja igazán becses. Mindegyikü k ki dolgozásán meglátszik az alapos hozzáértés és nagy gyakorlottság; nem is említve azt, hogy témái komolyan megválogatottak.
A képnagyság 33×40, ami hirtelenéhen (mai észjárással arra a gondolatra vezetett, hogy nagyításokkal van dolgom. De egyébként is tudni óhajtottam, milyen géppel dolgozott útazónk s ez irányban megkérdeztem báró Eötvös Lóránd úr ő nagy méltóságát, akinek készséges fölvilágosításait ezúton is hálásan köszönöm.
Szives levelében ezeket írja:
“Nagybátyám Rosti Pál mexikói felvételei 1856 és 1859 között a régi collodium eljárással készült eredeti felvételek. Nem nagyítások, aminthogy akkoriban ilyenek még nem is készüllek. Az expositió ideje akkor még félóráig is eltartott. Jóformán ő volt az első, aki kedvtelésből, tehát mint amatőr végezte ezt az akkoriban fáradságos műveletet. Eszköze egy nagy kamara volt, lencséje egy 8 cm, majd egy még nagyobb méretű lencsecombinatio, melyek Parisban készültek. E len­cséket vetítésekre ma is használom.”
Íme tehát nemcsak hogy Rosti Pál volt az első magyar fényképező túrista, hanem minden valószínűség szerint az első magyar amatőrfényképész is. Sőt nagyon valószínű, hogy eb­ből a két szempontból ilyenformán egy-két európai nagy kultur-nemzetet is megelőztünk.
De ha esetleg volt is már ő előtte fényképező túrista, bi­zonnyal akkor is vitathatlan lesz, hogy annyi művészi érzékkel, a természet oly benső megértésével s egyáltalán annyira tuda­tosan az ő koráig egyetlen egy sem gyakorolta a fényképezés, vagy mint ő mondja: “fényrajzolás” mesterségét. Hiszen ő maga is írja: “A földismeret terjesztésére alig van hathatósabb eszköz, mintha jellemző hű rajzok (Fényrajzok) által a külön­böző éghajlatok egyes tájairól, városairól, építményekről, nö­vényekről stb. világos képeket nyújtunk”.
Rosti könyvében sajnos nem közölhette összes amerikai fölvételeit, még tájfölvételeit sem. Sőt még csak azt sem mondhatjuk hogy a legsikerültebbeket reprodukáltatta.
A gyűjteményből bennünket bizonnyal a tájfölvételek ér­dekelhetnek leginkább. (Ezek száma 21.) A technika akkori fejlettségi állapota szerint ezek sikerülhettek is a legjobban. De valóban olyanok is, hogy pl. a “Mexikói székesegyház”, “Cuernavaccai vízesés”, “Bambusz erdő Trinidad szigetén”, s általában az azték és régi spanyol műemlékek fényképei a szemléltető oktatás céljaira ma is kitűnően alkalmasak lenné­nek. Igazán élhetetlenség, sőt vélek, hogy iskoláink folyosón még ma is német anyag, német földolgozásban sőt német fölíratokkal ellátott fali képek díszítik (?), jóllehet pompás magyar eredetű és feldolgozású ily képeink is lehetnének.
A fényképeknek a kötetben látható reprodukciói (kőrajz után) ámbár a maguk nemében megfelelők s a maguk ide­jében a legkényesebb izlést is kielégíthették, mai szemmel nézve sok esetben nem tükrözik vissza elég híven az eredetit. A kö­zölt 10 fénykép közűi a Popocatepetl képének reprodukciója mondható legsikerültebbnek. A caracasi, trinidadi (bambuszerdő) s talán a reglai zuhatagi részlet is eléggé sikerültek, mig a San Juan de los Morcos melletti sziklák, Pachuca bányaváros látképe, valamint az araguai völgyi részlet reprodukciói gyöngék.
A szemléltetésnek napjainkban szinte túlzásba menő gya­korlása mellett a mai nemzedéknek bizonnyal nem föltűnő az “Uti emlékezetek” gazdag illusztráltsága. Ez az egyik oka annak, hogy különösebben kiemelem. Másfelől pedig bizonnyal helyén való megemlítenem, hogy a múlt század derekán ha­sonlíthatatlanul nagyobb fizikai fáradságba került a fotográfozás s emellett nagyon körülményes és költséges is volt az ak­kori nehézkes fényképező gép szállítása.
Ha egyik-másik olvasóm netalán túlzottnak s Rosti Pál érdemein fölül valónak vélné szerény megemlékezésem méltányló és elismerő néhány sorát, arra kérem, olvassa el az “Uti emlékezetek”-et. S ha már régebben olvasta, olvassa el még egyszer. Erős a meggyőződésem, hogy igazat ad nekem. Mert azt hiszem, abszolút értékek azok, amelyek reám hatoltak.
De ha nem így lenne s engem valóban csak a munkából kiáradó természet- és honszeretet, vagy a testvéri szeretet, mellyel művét Ágnes nővérének ajánlja, hangolt volna, vagy éppenséggel az én gyermekkori napsugaras napjaim fluoresz­káló emlékei íratták volna velem ezt a néhány sort, úgy érzem akkor is igazságom lenne.
Csak az nem igazságos dolog, hogy Rosti Pál “Uti emlé­kezetek Amerikából” című könyvéről félszázad múltán már úgy beszélhetünk, mint egy jórészt elfeledett s értéke szerint meg nem becsűlt reliquiáról.

Uti emlékezetek Amerikából

A “művészi fényképezés” hazai úttörője

Rosti Pál: Képi emlékezetek Latin Amerikából – Kaszab Zsuzsanna dokumentumfilmje

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings