Együtt nőttek

Népszabadság – 1958. november 7.

Együtt nőttek

– Az élet? Szép! – vála­szolja első kérdésünkre a család­fő és a párja rábólint. Anna, a lányuk legszívesebben világgá kiáltaná, amit apja csendesen, megfontoltan mondott. Anna húszéves és decemberben lesz az es­küvője.
Jankovics lmrééknél vagyunk Sztálinvárosban, a technikumi negyedben, még pontosabban az Esze Tamás utca 12. számú ház III. emeletén.
Sok nyugati jóakarónk tamás­kodva kérdezi majd e sorok ol­vasása közben: Ki ez a Jankovics Imre, aki ilyen szépeket mond az életről?

Így épül a technikumi negyed

Jankovics Imre Somsich gróf egykori summása, ma feleségével és lányával együtt szakmunkás Sztálinvárosban. Nem csináltak különösebb karriert. Ilyen pályát manapság százezrek megfutnak nálunk. Csak éppen együtt nőttek a szocializmussal. S a szocializ­mus itt különösen gyors ütemben formálja a várost és az embere­ket. Bevalljuk, nehéz helyzetben vagyunk. Hiszen sötét színeket kellene belehazudnunk Jankovicsék hétköznapjaiba, hogy életüket a tamáskodók számára is hihetőb­bé tegyük. Még szerencse, hogy a technikumi negyedben lak­nak. S ez a városrész határozottan bosszantja a türelmetlen sztálinvárosiakat. Azt mondják, hogy ez egy proletárnegyed, s az itt lakók a város mostohagyermekei. Bár meglehet, hogy a legtárgyilagosabb bírálóink is elcsodálkozná­nak ezen a megállapításon, hiszen komfortos lakásokban, jó körül­mények között laknak az itteniek. S amint körülnézünk, látjuk, hogy harminckét tantermes modern is­kola, szép óvoda épül a városrész­ben és körös-körül parkíroznak. Chicago, London vagy Párizs munkásnegyedének lakói nem hinnének a szemüknek, ha értük fele annyit tennének uraik. Igen-ám, mondják az igényes sztálinvárosiak, csakhogy itt még nin­csenek bevakolva a házak, s mi­kor vezetik be a gázt? Mikor lesz központi fűtés, mint a belváros­ban? Itt, ahol hat év alatt terem­tődött a világ, nagyon hozzászok­tak az emberek a szocializmus­hoz, s meg is sértődnek, ha egy­-két hónapot várniuk kell a gázra és a központi fűtésre.
– Bizony, kezdetben nem volt itt, csak földtúrás, tégla- és ce­mentkupacok, meg meszesgödrök. – mondja Jankovics Imre. – Vá­rosnak még nyoma sem volt, ami­kor ő negyven éves fejjel felesé­gével útrakelt a Somogy megyei Bolhóról, hogy az új város építő­je legyen.

Húsz esztendeig volt cseléd és summás. S 1945-től három hold juttatott földön a maga ura. Egy nadrág őrajta, egy szál szok­nya az asszonyon és Annus el­nyűtt kis holmijai. Ezt produkál­ta Jankovics Imre negyven esz­tendő alatt. S amikor az első kö­vet letették a kokszolómű alapza­tába, nagyot dobbant a szívük; ta­lán most nekik is megvirrad. Akkoriban még szárnyas képzelő­erő és sok-sok hit kellett ahhoz, hogy a lüktető nagyvárost, a gyár­kéményeket meglássa az ember a pusztaságban. S az embereknek is milyen kavargó összevisszasága találkozott a Duna-parti építke­zésen. Kommunisták, erőtől duz­zadó fiatalok vállán nyugodott a növekvő város terhe. De a prímet a hangulatkeltésben sokszor ci­nikus kételkedők, szerencselova­gok, bicskát fenő huligánok, könnyelmű nőcskék vitték. Ára­dó folyó volt ez az építő nép. S a folyó is hátán hordja a szennyes tajtékot. De ahogy nőttek a falak, úgy nőttek emberségben az építők. A java gyökeret vert, mint az erdei talajban a tölgy. A selejtet meg elsöpörték a szelek.
Mikor idáig érünk az emléke­zésben, Jankovics Imre a felesé­géhez fordul. Neki tesz vallomást. Neki mondja el, hogy gyakran az ő szívéből is kihalt a remény, s ilyenkor unszolta az asszonyt: gyerünk vissza Bolhóra, a három holdhoz. De a hajdani summásasszony képzeletét már felgyúj­totta ez az építkezés.
– Itt száz holdakon épül a jö­vendő. Többet lelünk itt mi is, mint az otthoni három holdon.
Ezt mondogatta a csüggedés per­ceiben, s győzött.

Pedig eleinte nagyon nehéz volt. Szükségszálláson laktak a Délivárosban. Egy kis szobácska, ágy, asztal – ennyi volt egész vagyonuk. De elsején pénz csör­gött a zsebükben. Jankovics 1000-1100 forintot, az asszony 800-900 forintot vitt haza. Ebből már ruhára is tellett. Megható hallani az első vasárnap történetét, ami­kor először öltöztek ünneplőbe. Kicsit félszegen lépkedtek az akkor még rendezetlen főútvona­lon. Félszemmel egymást figyel­ték. A férfi, aki negyvenedik esz­tendejében bújt először élesre vasalt városi pantallóba, néz­te asszonyát, aki summás-munkától, tég­larakodástól reszelős kezét bőrkesztyűbe dugta és retikült vitt. A söntésnél nem kel­lett számolni a krajcárt. A megrendelt li­ter borért Som­sich gróf haj­dani summása 100 forintossal fizetett és bor­ravalót hagyott a pincérnek.
Milyen ke­serves levele­ket írt a ma­ma Bolhóról. Minden sor fá­jó panasz, mert az ő okos, nagyfiát elvette tő­le az az isten­telen építkezés. Idegenben lótfut a szerencse után, téglát hord, habarcsot kever, ahelyett, hogy itthon maradt volna a biztos nyugalomban. De, amikor először hazamentek látogatóba, a mama is nagyot nézett.
– Mi lettél te ott, fiam?
Ő egyszerűen válaszolta:
– Építő, mama, Sztálinváros építője.
Nőtt a város. Utcák rajzolódtak, házsorok sokasodtak a kukoricaföldek helyén. Neonfény, parkok, fényes üzletek formálták a nagyváros arcát. Így terebélyesedett Jankovicsék igénye is. Amikor a kokszoló felépült, Jankovics feleségestül tanfolyamra iratkozott be. S ma mindketten gépkezelő szakmunkások, a kokszolómű finomtörőjében. Ma már csak rossz álom az egykori kenyértelenség, az inaszakajtó aratás-kapálós hajnaltól napestig. Sztálinváros csak szakértelmet követel Jankovicséktól, erőkifejtést jóformán semmit. A hajdani summás házaspár bonyolult műszerfal elé került, amelyen villamos fényjelek vibrálnak, s ők gombnyomással indítják a felmorajló gépeket, elevátorokat. A családfő ma 1900 forintot keres, felesége 1450-et, Annus, aki varrónő lett a Ruhagyárban, 1100 forintot visz haza a hónap végén. Maguk is azt mondják, együtt nőttek a szocialista várossal és milyen nagyot nőttek. Ma már elválaszthatatlan társak a város és építői. A finomtörő gépkezelője, a felesége és Anna lányuk, aki már a sztálinvárosi iskolából került ki az életbe.

A Jankovícs-család

De mostanában a technikumi negyedben, az Esze Tamás utcai otthonban mégis csak az esküvőről esik a legtöbb szó. Meg is invitálnak, jöjjünk el december 13-án. S a házigazda sorolja, mi mindent tálalnak majd a vendégeknek. Kicsit sokalljuk is a bőségesnek ígérkező traktát. De Jankovics a gondtalan emberek nyugalmával válaszol: 
– Egy lányom van. Legyen a menyegzője mindannyiunk számára örökké emlékezetes.

Kékesdi Gyula