Egy új város követeként

Utunk – 1956. augusztus 3.

Sándor András

Egy új város követeként

Kolozsvár utcáit járom.
A itt a történelem úgy áramlik a kövekből, mint valami szüntelen rádióaktivitás, mint forró nyári napok es­téin a dél visszasugárzó melege. A kö­veken szigorú rendben sorakoznak az évszázadok, és az emberi viszonyok is ilyenek: itt mindennek helye, előz­ménye van s az új dolgok is, – bár érezni lüktető áramlásukat, – vagy e rendbe illeszkednek, vagy alakítanak rajta, de véle mindenképen számotvetni kénytelenek.
Sajátos érzés ez; pénteken reggel még otthon voltam, a Duna-medence egyik legfiatalabb városában – mind­össze hatéves – és szombat reggel már a Duna-medencének e doyenjével állok szemtől szembe, mint követ, egy történelem kezdetéről.

Este Sztálinvárosban. Jobbra a Tanács Híradó táblája. /1956
fotó: MTI/Fényes Tamás

Mert ott, minálunk, a Duna partján most egy kis történelem indult el, egy társadalom, egy város története.
Fogadj hát, Kolozsvár, mint egy ős­kor küldöttét, te, kit az évszázadok kincsessé tettek, ki ezüstös hajjal sem vesztesz ifjúságodból, te tárháza az emberi kultúra energiáinak, – fogadj hát és küldj bölcs üzenetet az ifjú, a maszületett testvérnek, a holnap váro­sának, melynek jövőjét, elkövetkező évszázadait kutatják most e halandó szemek!

A város, amelyből jöttem, magas, meredek löszfalak fölött magaslik a Duna partján, messzire betekintvén a Kiskunságot, az “aranykalásszal ékes rónaság”-ot, melyen hajdan mintha Pe­tőfi köpönyegének lebbenését látták vol­na a délibábos, reszkető hőségben vagy a láthatár viharfelhőiben. Reggelenként ezernyi ablakban csillan meg a fölkelő nap piros sugára, esténként pedig messzire vöröslik a hajnal mása, a ko­hóból ömlő, szikrázó vasfolyam vissz­fénye. Néha félelmetes versenyre kél ez emberteremtette tűz az égi tűzzel, a köröskörül csapkodó szilaj villámok­kal; máskor vadlúdak húznak el a ma­gasban hangos gágogással, makacsul nem vévén tudomást az emberről, aki betonépítményeivel, tornyaival betört érintetlen birodalmukba.
A város tornyai nem templomtor­nyok, hanem kémények és más ipar­óriások. Vagy tán templomok ezek is, modern isteneknek, az energiáknak templomai.
Itt élünk mi, sztálinvárosiak.
Utcáink egyenesek és kimértek, há­zaink szögletesek, simák. Városunk születésénél a Geometria bábáskodott. Mily rideg volna ez, ha nem volnánk ott, mi, lakói, kik értelmet adunk az egésznek s életet, lelket lehelünk belé! A tudatosan tervező agy és az ősien, megszakítás nélkül patakzó, ösztönös élet küzdelme formálja ki ennek a kü­lönös városnak az arcát, ez adja jel­legét, megfoghatatlan és nyugtalanító varázsát.

Igen, nyugtalanító. Mert Kolozsvár megnyugtat, harmóniát, nyugalmat és belső csendet parancsol. A mi Sztálinvárosunk viszont nyugtalanít, a maga végletességeivel, szédítő magasságai­val és sötétlő mélységeivel, trópikus pálmáival és északi fenyőivel, nagyvá­rosi nagyságával és bárhonnan végelátható kicsinységével, hirtelenségével, amint átmenet nélkül szinte kiugrik a mezőföldi pusztaságból, zöldelő kukori­catábláival, melyek ötemeletes palotáinak tövében hullámzanak. Nyugtalaní­tó és meghökkentő, akár egy csecsemő­nagyságú emberke, cilinderben, szmo­kingban és aktatáskával a hóna alatt. Egy kis nagyváros. Forgalmas, lüktetőipari központ. Fényes és 60 m. széles főútján mégsem győzöl esténként köszöngetni: mindenki ismer mindenkit.
Római villákra emlékeztet a “Bartók Béla kultúrház”, mely­ben a város színházát is megtalál­hatod; az oszlopos csarnokra színes üvegkupola borul. Az Arany Csillag hotel vetekszik bármelyik európai nagyszállodával, a Belváros vala­mennyi lakása fürdőszobás és központi-fűtéses. De a Déliváros és a Radar ba­rakklakásai a múlt század elejének alaszkai aranyásótelepeit idézik s elég kimenni a Technikumi Negyedbe, hogy fölleld az épülő város nyers romanti­káját. Van ebben a mi városunkban olyan polgár, ki útonállóból lett köztiszteletben álló személyiség, nagyte­kintélyű szakember, családapa vagy a városi tanács tagja – és van olyan, aki itt szédült bele a viharosan gyors társadalmi emelkedésbe s lehullott, le a börtön fenekéig.
Nem olyan ennek a mi ifjú városunknak az élete, mint az alatta höm­pölygő széles, mormogó Duna. Nem, nem folyam; örvénylő, szeszélyes zuhatag.

Megrendítő ellesni a történelem mű­helytitkait, látni és tapintani, hogyan születik egy társadalom. Hatesztendős történelem! De már az, már történelem. Van ennek a városnak pionír-korsza­ka, hőskora, barokkszerű-konszolidációja, válsága, újkora. Valamikor három­ezer lakosa volt, most harmincezer. Ma már rétegei vannak. Nem egymásra épülő, inkább mellérendelt rétegei.
Eleinte telep volt csupán s lakói kö­zül egy sem lakott ott igazán. Később – ez volt a hőskor – már kirajzoló­dott az első raj, a városalapítók ra­ja. A közvetlen demokrácia korszaka volt ez, amikor Ovidius szavaival
” … poena metusque aberant, nec verba minacia aere legebantur, nec supplex turba timebat fixo iudicis ora sui…” (nem létezett a büntetés és az at­tól való félelem, és fenyegető szava­kat sem lehetett olvasni az érctábláról, de a könyörgő néptömeg sem rettegett bírájának szájától.)

Társadalmi munka Ópentelén. A képen a párt és a tanács vezetői.

Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója

A tanácselnök együtt hordta a föl­det a többivel s ha kevés volt a kere­set, a tömeg maga tudakolta okát s a legegyszerűbb munkás is Ferinek hív­ta a pártbizottság titkárát. A kemény, viszontagságos élettel együtt járt a durvaság, olykor-olykor vér folyt, de a pártszervezeti taggyűlés nedves pin­cében, sötétben is folytatódott s az új tagjelölt ötven fellobbanó gyufa láng­jánál vette át tagsági könyvét. A tár­sadalom legkisebb sejtje volt a bri­gád, mely igazi és nem egyszer kommunisztikus közösséget alkotott.
Az építés korszaka volt ez.
Azután eljött egy nehezebb korszak. Az életkörülményeket tekintve már családok laktak a kész laká­sokban, minden sokkal könnyebb volt. Már dolgozott a Gépgyár. Ám a lélek, a lélek! Ebben a korszakban lépett fel a központosító bürokrácia, az udvari konvenciók csillo­gása, a hierarchia, a talpnyalás és a protokol. Gyanús karrierek, besúgás, törtetés és hajsza. Elszaporodott a bi­gámia – pesti feleség és sztálinvárosi feleség – nőtt a társadalmi tulajdon megvetése, milliós értékek sorsával ját­szadoztak nagy hazardőrök – s mind­ezt elborította a szavak inflációja.
Tisztultabb, felszabadultabb korszak következett ezután, tisztító szél fújta el a torz neobarokkot, de hirtelen vi­harfelhők gyülekeztek. Az ötvenhárom júniusát követő időszak, mintha az egész várost bűnnek érezte volna s új Sodomaként el akarta volna törölni a föld színéről. Egyik pillanatról a má­sikra megállt az építkezés, minden pénzt megtagadtak a várostól, mely­ben már 25 ezer ember élt. Az épülő házak félben maradtak, tetőtlenül, csonkán meredtek az égnek a tegnap még épülő üzemek falai és traverzei. Egy pillanatra a halál szele csapta meg az ifjú várost, éppen akkor, ami­kor újra élni kezdett volna. S most lé­pett a színre a másik küzdő fél, az élet. Közbeszólt s tenyerére vette a hirtelen fattyúsorba lökött kedvencet. Sztálinváros nemcsak kohászati köz­pont, hanem egészségügyi, kereskedel­mi és kulturális gócpont is. Az új vá­ros lakóival összefogott a környék, a Mezőföld, a puszták népe: nem enged­te pusztulni, nem engedte veszni, hanem makacsul vásárolt boltjaiban, be­feküdt kórházába, ostromolta könyv­tárát, megtöltötte piacát, konokul munkát keresett és talált üzemeiben. S íme, e nehéz időkben vissza-visszaszivárgott a közvetlen demokrácia. Mi­kor visszafogadták a családba s újra bekapcsolták a nemzet vérkeringésé­nek áramába, más Sztálinvárost kap­tak vissza. Kicsit koravén lett, komoly­kodó, de önérzetesebb, felnőttebb, ha­tározottabb jellegű, – bár tagadhatat­lanul még mindig gyermek, füstölgő, dohogó, szikrákat hányó nagy város­gyermek.

Így jutott el mai napjáig az én vá­rosom.
Milyen kicsinyke történelem ez! Kor­szakai legföljebb hónapok. S mégis: ellentmondásai úgy tükrözik jellegzete­sen átmeneti korunk ellentmondásait, mint a kamasz test és lélek belső viha­rait az arc pattanásai.
Mondjam-e, hogy kevés a lakás, hogy megindult a Kokszolómű, de ké­sik az új iskola építése és ez súlyos tanteremgondokat okoz, hogy nagy ne­hézségekbe ütközik a nők elhelyezése, mert a városnak még alig van könnyűipara és hogy nagy a bérkülönbség az egyes üzemek és szakmák kö­zött? … Mondjam-e, hogy már szere­lik a gáztűzhelyeket és a télen egy újabb városnegyedet akarunk bekap­csolni a központi fűtésbe?…

Új város a Duna partján.
A nagy pillanat szülte, az idők tel­jessége, melyről az érzékeny lélek sej­ti, hogy határmesgye, hogy valami új­ba lép be az emberiség, hogy míg tes­tünk végzi a maga biológiai folyama­tait, talán kozmikus változásoknak va­gyunk részesei.
Az Alföldről esténként látják a hall­gatag pásztorok ezt a különös nyugati hajnalpirt, a kohók üzenetét és ők is érzik, hogy egy új kor hajnalpírja ez. Nincs már szűrjük, sem subájuk. Vi­harkabátban vannak és motoron jár­nak.