Magyar Ifjúság – 1958. december 20.
Jól megtermett, vállas legény. Hetykén fejebúbjára tolt sildes sapka, mely alól szemébe lóg gondozatlan, napszítta haja. Arca sovány, beesett, valósággal kiugrik a szemgödre alól pofacsontja. A legtöbbet mond tekintete: gyanakvón fürkészi a vele beszélő arcát, keresi, kutatja, mi lehet a kimondott szavak mögött, a hátsó gondolat, a ravaszság, a buktató.
Fazekas Pál építkezést vezető mérnök is észreveszi a fiú szemében a kutató tekintetet, mégis megtetszik neki a fiú.
– Milyen munkán dolgozott eddig? – kérdi tőle.
– Kubikoltam. Legutoljára vasútépítkezésen dolgoztam.
– Akar itt is kubikos lenni?
– Az attól függ… Mennyi lesz a fizetés? És ami a lényeg: meddig lesz itt munka?
– Fizetést annyit kap, amennyit dolgozik, és hogy meddig lesz munka? Pontosan addig fiam, amíg maga él.
A fiú bizalmatlanul nézi a mérnököt. Még egy darabig töpreng, aztán megszólal:
– Hát azt nem hiszem. Szívós fajta a miénk. Azért csak írjon fel a listára.
Így került L. Szász Antal a nagy építkezésre. Egyszerű parasztfiú volt, aki mint kubikos kölyökkora óta egyik helyről a másikra vándorolt, és nem érdekelte semmi a világon, csak hogy mindig legyen munkája, jó fizetése.
Így, hosszú évek múltán visszaemlékezve nagyon nehéz választ adni, hogyan változott meg, hogyan vált tudatlan paraszfiúból öntudatos, egész emberré L. Szász Antal. Ha őszinték akarunk lenni, azt kell mondanunk, hogy semmi rendkívüli nem történt vele, ha csak nem nevezhetjük rendkívülinek az építkezés akkori egész légkörét.
Városalapítók hétköznapi története
Beszéltek Budapesten és más városokban is munkaversenyről, gyárak, üzemek egymás közti vetélkedéséről. A sztálinvárosi verseny azonban nem volt hasonlítható egyik versengéséhez sem. Itt az adott rangot, nevet ,az embernek, hogy hogyan állt helyt a munkában, mennyivel adott többet a városnak önmagából, mint a másik. S mindez nem frázisok, hanem egyszerű, hétköznapi munka közben történt, sokszor nem kevés vidámsággal. Emlékszem például, hogy az építkezés hősi korszakában az első időszakban két brigád nevét kapta fel Sztálinvárosban a hír.. Az egyik volt Matola, a Partizán-brigád vezetője, a másik pedig L. Szász és brigádja. Ők versengtek egymással az első helyért. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy Matola vagy L. Szász a verseny közben arra gondolt, hogy melyikük építi jobban a szocializmust, inkább a férfibüszkeség volt a hajtóerő, a “mutassuk meg, ki a legény a gáton” volt az ok. Ne kutassuk azonban a dolgok hátterét, a tény, hogy 48 órán át dolgoztak egyfolytában, s közben jöttek a hírek a másik munkahelyről :
– Matoláék még nem hagyták abba.
– L. Szászék már több mint 250 köbmétert ástak ki.
Ilyen történeteken keresztül alakult át közösségekké a város építőinek népes tábora. Így ismerték meg egymást, és közben, anélkül, hogy észrevették volna, megváltoztak az emberek. Mert ahogy alakult, formálódott, született újjá a régi Dunapentele vidéke, úgy formálódtak az emberek is az épülő Sztálinvárosban.
Igaz, a későbbi időszakban történt, de jól bizonyítja az emberek gondolkodásmódjának megváltozását: a Matola-brigád a tűzálló téglagyár építkezéséhez került. Bármennyire igyekezett a huszonnégy tagú brigád, valahogy mégis lemaradtak, már-már úgy nézett ki, hogy nem tudnak elkészülni a kitűzött határidőre feladatukkal. Az építésvezetőségen meghallotta ezt L. Szász Antal, és a műszak végén összehívta a brigádját.
– A tűzálló téglagyárnál baj van. Segíteni kellene Matoláéknak. Ráhúzunk most este egy műszakot, fiúk?
És nem egész egy óra múlva L. Szász brigádjának mind a tizennyolc tagja ott dolgozott Matoláék munkahelyén, a tűzálló téglagyár építkezésén. Aki ismeri, hogy milyen nehéz a szikes talajban ásni, kubikolni, az tudja csak értékelni, hogy mit jelentett egy teljes műszak után pihenés nélkül új műszakot vállalni, nyolc órán át újra dolgozni. Sztálinvárosban azonban ezt természetesnek tartották: ahol baj van, segíteni kell.
Az épülő a Tûzálló-téglagyár 1956. január 27-én
fotó:/Magyar Fotó-Fényes Tamás
Üzembehelyezték a Tűzállótéglagyárat
Segíteni a másiknak – a városért. Kimondatlanul is megszületett ez a fogalom a fejekben az idő múlásával már nemcsak a pénzért, a varosért is dolgoztak az emberek. Büszkeség töltötte el minden ember szívét, amikor látta, hogy egyre-másra hogyan épülnek fel a régi puszta helyén a házak, hogy alakulnak ki az első utcasorok, a Május 1 utca és a többiek.
Sok összetevője volt ennek a fogalomnak, érzésnek, mely eltöltötte L. Szász Antalt is. Ő maga sem vette észre, hogy a versengés lassan megváltoztatta gondolatait, hogy megtanult közösségben élni, tervezni, bízni a jövőben.
Részese volt a nagy tervnek, alkotó lett, aki célt akar elérni – felépíteni az egész várost. Mert ekkor már L. Szász Antal el sem tudta képzelni, hogy nélküle, az ő munkája nélkül folytatódhat az építkezés, magától értetődőnek, természetesnek tartotta, hogy itt a helye.
Amikor idáig elérkezett érettségben, mikor már ilyen gondolatok forogtak fejében, az út további része könnyebb lett. Értelme, célja volt munkájának. És mégis egy szép napon arra gondolt, hogy tovább kellene állnia. A nagy építkezés lassan a befejezéshez közeledett. A különböző gyáregységek egymás után kezdték el a termelést, egyre rendezettebb, megállapodottabb lett az élet a városban.
– Mihez fogjak, ha nem lesz már itt kubikosra szükség? – töprengett, és látta, hogy a régi építők egymás után költöznek el Inotára, Kazincbarcikára az új építkezésekre, és lassan-lassan az első építők közül magára marad. Maga sem tudta, mitévő legyen, amikor behívatták a pártbizottságra.
– Tóni, akarsz itt maradni a városban?
– Szívesen maradnék… de mihez fogjak?
– Elküldünk kitanulni az olvasztármesterséget. Visszajössz, és itt dolgozol majd a Vasműnél.
Így lett a kubikos fiúból sztálinvárosi olvasztár. Nem volt könnyű elsajátítani az új szakmát, hiszen nemigen forgatott ő azelőtt könyvet a kezében. Éjszakákon át tanult, tízszer, százszor elolvasott egy oldalt, míg végre megértette, felfogta minden sornak, minden szónak értelmét, de kegyetlenül akart. Tudta, hagy ha Sztálinvárosban akar maradni, akikor ki kell tanulnia a szakmát, és L. Szász Antal ebben az időben már ízig-vérig sztálinvárosi volt. S amikor Diósgyőrben kezébe kapta a papírt, mely igazolta, hogy szakképzett olvasztár, s felült a vonatra, indult vissza városába, azt hitte, révbe érkezett, elért mindent, amit csak az életben elérhetett.
L. Szász Antal és felesége otthon
S ekkor jöil az ellenforradalom.
– Mi van itt? Hát ezt is lehet? – döbbent meg a kiáltozó ellenforradalmárok láttán. – Kit szidnak ezek? Minket, akik felépítettük ezt a várost? Én is kommunista vagyok! Az én munkám eredménye is itt minden út, minden ház. De kik ezek a csirkefogók?
– Menj,… menekülj! A városban mindenki ismer, mindenki tudja rólad, hogy kommunista vagy – könyörgött a felesége, de L. Szász Antal így felelt:
– Sehova! Érted. Egy tapodtat sem megyek sohava. Engem ebből a városból senki el nem zavarhat. Ezt mi építettük.
Még javában tombolt az ellenforradalom, az utcákon fegyveres huligánok ordítoztak, amikor L. Szász Antal és a többi kommunista a pártot szervezte. Még az ellenforradalmárok uralkodtak a hivatalokban, amikor 150 Sztálinvárosi kommunista, köztük L. Szász Antal kimondották:
– Ebben a városban volt, és mindig lesz is kommunista párt.
Amikor eljött november 4-e, a sztálinvárosi kommunistákat készen találta, ők alkották meg a város karhatalmi ezredét, mely őrizte, vigyázta a rendet. Köztük volt L. Szász Antal is. És ma? Ma L. Szász Antal a Dunai Vasmű munkaerőgazdálkodási osztályának vezetője. Most a hajdani kubikoslegény, a szakképzett olvasztár veszi fel a Vasműhöz a munkásokat, rajta múlik, kiket alkalmaznak a sztálinvárosi gyárakban.
Ez hát L. Szász Antal karrierjének útja.
Munka után a Vasmű klubjában szórakozik társaival
A város szívében, gyönyörű, kétszobás lakásban lakik az L. Szász-család: a férj, feleség és a három gyerek. Esténként, amikor a két nagyobbik már elkészítette az iskolai feladatot, és a legkisebbet is elhozták már az óvodából, odaülnek a család büszkesége, az akvárium elé, és etetik, nézik a kis aranyhalakat. Majd lefektetik a gyerekeket, s ők felöltöznek, elindulnak a városba.
– A Bartók Béla Kultúrterem, az óriás kultúrpalota csillogó színháztermében ma este a Marosvásárhelyi Állami Székely Színház együttese játszik. A szünetben kiözönlik a fényes előcsarnokba a közönség. Az ismerősök odaköszönnek L. Szászéknak.
– Ki ez? – kérdezi a feleség.
– Hát nem ismered? Takács Jóska. Régen a. Partizán-brigádban volt kubikos, most martinász.., Ez meg Libor Pista. Most ő a főnököm, ő a Vasmű személyzeti osztályvezetője… Látod, az ott a kis Horváth. Valamikor ő is kubikolt, akárcsak én… és ma martinász.
Így magyarázza sorra, hiszen mindenkit ismer, valamikor együtt dolgozott, ásták a földet, velük építette a várost.
Sólyom József
(Gajdár Pál felvételei)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
