Magyar Nemzet – 1956. október 18.
Beszélgetés Sztálinváros jövőjéről
Weíner Tibor építészmérnökkel beszélgetni Sztálinvárosról érdekesebb, mintha egy okos “bennszülöttel”, vagy akár külföldivel társalognék. Weiner Tibor tervezte Sztálinvárost. Ő ennek a “problematikus gyermeknek” egyik atyja.
– Igaz. Problematikus gyermek. Pedig nem kellene, hogy az legyen, mert… Egy dolgot kell tisztázni mindenekelőtt. Úgy tekintjük-e Sztálinvárost, mint a gyár lakótelepét, vagy úgy, mint önálló várost, életet és polgárjogot nyert települést?
– Nyilvánvaló, hogy mint létjogosult organizmus…
– Helyes. Ha mint Magyarország térképén jelentkezett városról beszélünk róla, akkor meg kell állapítani, hogy létrehozása feltétlenül indokolt volt. Sőt: ezen a helyen volt indokolt. Félszáz kilométernyire Székesfehérvártól, Szekszárdtól, a hozzá két legközelebb eső várostól. Olyan helyen, ahol a nagybirtokok évszázadokon keresztül csak jobbágyfalukat teremtettek. Intercisa (a Dunapentele helyén volt régi római tábor neve), azt jelenti, hogy emberi letelepülés számára alkalmas hely. A rómaiak nem építettek várost ott, ahol nem találkoztak a legkedvezőbb földrajzi, gazdasági, közlekedési tényezők. Hogy létrehozását az ipari üzem indokolta – ez a születés szempontjából döntő, ma már nem fontos. Az, hogy vonzza a környéket, hogy természetes gócponttá vált, bizonyítja: már elvált a gyártól. Feladata ugyanaz, mint bármely más magyar városé.
Munka a Sztálin Vasmû kokszolómûvében /1956
fotó: MTI/Fényes Tamás
Lakótelep vagy város
– Tudták-e ezt a tervezéskor?
– Sejtettük. De az az építkezési forma, amelyet kezdetben elhatároztunk, ma már nem felel meg. A teljes értékű városnak más a képe, más a berendezkedése. Lakótelepnek jobban megfelelne Sztálinváros, mint bármely más nagy gyár lakótelepe az országban. Csakhogy ezen már régen túlnőtt. Ahhoz, hogy valóságos rendeltetésének megfeleljen, teljesen új szempontok szerint kellene továbbfejleszteni.
A második ötéves terv célkitűzései rövidlátóbbak, nem veszik figyelembe ezt a követelményt. (Ezért vagyok hajlandó a nyilvánosság füle hallatára beszélgetni erről. Most még segíthetünk.) A lakótelepen főként csak laknak és néhány fontos középületet használnak. A városban laknak – és mellérendelt arányban használják a középületeket, közintézményeket, nemcsak a városiak, hanem az egész környék.
Weiner Tibor – A városépítés módszere
– Értem. Budapestre gondolok – és nem a lakóházak jutnak az eszembe, hanem az Opera, a Vár, a Nemzeti Színház, a Margithíd. Pécsre gondolok – és nem a lakóházak jutnak az eszembe, hanem a Hunyadi-szobor, a Dömölkapu, a Mecsek Szálló, a Nádor. Almásfüzitőre gondolok – és azt a nagy csoport fehér házat látom, amelyben a gyár munkásai laknak;
Üzlethálózat, út, közlekedés
– Ez az. A különbség nem esztétikai – azaz nem csak esztétikai, hanem funkcionális. Mit vár a környék a várostól? Iskolát, kultúrházat (szívesebben. nevezném színháznak), kórházat és rendelőintézetet, piacot és üzlethálózatot. Mit talál Sztálinvárosban e helyett? Lakásokban, szűkös körülmények között működő kórházat, parányi piacot, raktárhelyiségek nélkül kínlódó üzlethálózatot. Sorolhatnám tovább, de nincs értelme, mindnyájan tudjuk. Közigazgatási szerepet ugyan szántak a városnak, de ma sem tekintik másnak, mint a gyár lakótelepének. Erre vallanak a beruházásra fordított összegek, a városfejlesztés aránya. Ez ellen harcolunk – nem az elkoptatott, frázisos értelemben. Valóban harc ez, amelyben eddig még kevés sikert értünk el. Óriási lehetőségek vannak. Olyan üzemeket kellene építeni még, amelyek megoldják a környék rejtett munkanélküliségét. Húsfeldolgozó-üzemre gondolok, egyéb hasonló közellátási; szociális intézményre.
Ezeknek működését hallatlanul megkönnyítené a Vasmű jelenléte. Energiája, közlekedési hálózata sokkal nagyobb hatásfokkal dolgozna. Állítom, hogy ezeknek az adottságoknak a fele sincs ma kihasználva. Nem is lehet így kihasználni őket. Felül kellene vizsgálni az úthálózatot, megnézni, érdemes lenne-e kisvasúti pályát építeni a községekbe. Meg kellene vizsgálni a Dunának és a meglevő – ugyancsak több terhelést elbíró – kikötőnek a lehetőségeit. Kiderülne, hogy ebből nagyforgalmú és olcsón működő átrakodási helyet lehetne csinálni a mezőgazdaság számára. Ha már megvan a város (és jó, hogy megvan), akkor úgy kell gondolkodni, hogy ne sorvadjon, hanem gyarapodjék.
– Mindaddig tehát, amíg nem tekintjük másnak Sztálinvárost, mint ipari települést, amely csupán a gyár miatt van, nem használódik ki maga a gyár sem. Ez a szemlélet a város jövőjére nézve igen veszélyes. El kellene érni azt, hogy a Minisztertanács, a Tervhivatal, a minisztériumok vezetőinek elmondhassuk ezeket a dolgokat – természetesen nemcsak újságcikk, memorandum, felterjesztés vagy véletlen találkozás útján. Olyan probléma ez, amely nem halasztható, mert minden késedelmes perc értékes éveket kockáztat.
Óvodások játszanak a víztorony előtti parkban /1956
fotó: MTI/Fényes Tamás
A fejlődés iránya
– Persze, hatalmas közgazdasági, közigazgatási, tervezési feladatot jelent. Szinte újra kell szülni az egészet. De csak ez vezethet eredményre. Fel kell ismerni a fejlődés törvényszerűségét. Sztálinváros törvényszerű fejlődésének iránya, természetes jövendője az, hogy elszakad a gyártól és önálló városként él tovább a gyár mellett. Amíg ezt nem ismerik fel, addig nem sikerül belőle azt a népgazdasági hasznot elnyerni, amelyet lehetőségei magukban rejtenek.
Ennek felismerése azt jelenti, hogy Magyarországnak ez a szöglete új várossal gazdagodik és kultúrált környéket emel maga mellé.
Tamás István
