BÉKEHÁZ
Melyet a sztálinvárosi dolgozók ezrei társadalmi munkával készítettek Rákosi elvtárs 60. születésnapjára. – fotó: Intercisa Múzeum
Sztálin Vasmű Építője – 1952. március 7.
A Béke-ház
Egy ajándék Rákosi elvtársnak
Sztálinvárosban, a B-úton túl. az ötemeletes B-épületek toronydarui és a tíztantermes iskola között, feldíszített kapu és lobogó zászlók mögött ház áll. Külsőre, akár a többi: friss téglaszínű mint a ház-újszülöttek általában, háromemeletes, betonfödémekkel.
És mégis más.
Erre a házra emléktábla kerül majd s a tégláiba vésett nevek cementnél is erősebben kötnek. Ajándék ez a ház, az egykori löszös pusztaságban épült új emlékmű ajándék Annak, aki feltörte a magyar ugart és életet varázsolt a középkori pusztába.
Az építők ajándéka Rákosi Mátyásnak , s neve: Béke-ház.
Krónika
A Ház története a messzi múltba nyúlik és születéséért már a múlt század elején harcolt Szórád Márton pentelei kisházas zsellér, akit deresre húztak az urak s még oly sokan küzdöttek érte, kik elbuktak, hogy felsorolásuk kötetet töltene meg. De története talán mégis ott kezdődik a messze északon, egy világos pétervári éjszakában, amikor eldördült egy hajóágyú s e dörrenésnek egy új kor üdvlövésének hanghullámai csodás visszhangot vertek egy fiatal hadifogoly magyar tiszt lelkében, aki hamarosan népe legjobbja lett és magasra tartotta Dózsa. Rákóczi, Petőfi, Kossuth zászlaját. A történet ott folytatódik a budapesti törvényszék tárgyalótermében, ahol Rákosi Mátyás, a vesztőhelyre szánt vádlott – vádló egy nép ezeréves perének főtárgyalásán és egész világot átfogón mondja ki az ítéletet a rablók, rabtartók és gyilkosok felett. A történetnek fontos állomása az ítéletvégrehajtás 1945-ben, amikor a nagy történelmi ítéletre Sztálin fiainak, ama pétervári éjszaka fiainak vére nyomta rá a pecsétet és megszületett végre a századonként többször elvetélt magyar szabadság. Évek alatt évszázadok peregnek, ki ezer évig férge volt a rögnek, úrrá válik a nép és Rákosi Mátyás szavára új város és tüzes vasat teremtő óriás nő a pusztán…
Sztálinváros!
Ez mind a Ház története. Mert az építők mindenre gondoltak, amikor szívükben életre kelt a vágy, hogy 60. születésnapjára ajándékot adjanak Rákosi Mátyásnak. 1952 január 23-án úgy határoztak, hogy az ajándék ház lesz. Ház, amelyet mindenki ajándékba épít. Ház, amelybe mindenki beépíti izmai erejét, szíve melegét és szeretetét, agysejtjeinek munkáját, egy darabot önmagából; mert hiszen mi is lehelne méltó ajándék Neki? Az Ő élete egy a népével, az Ő neve egy a béke nevével, a jövővel, a véren szerzett, drága szabadsággal, a földdel. otthonnal, munkával – a hazával. A puszta meghódítói az Ő magyarjai, kik városuk kapujára és zászlajukra Sztálin nevét írták, felajánlják két kezüket, szerszámukat, ha kell, kardjukat, de mindenekelőtt s mindenkor: szívüket.
És 1952 január 24-én megkezdődött az építkezés.
Ének a viharban
Esténként átlag 70-90 ember dolgozott a Házon, de nem egyszer felszökött a létszám 120-130-ra is.
A jelenléti íveken szaporodtak a nevek, (Ilyen “falézlistája” még nem volt az építőiparnak!) Kőművesek, ácsok, kubikosok, mérnökök, vasontők és esztergályosok, vasbetonszerelők, tisztviselők, borbélyok, pincérek, nyomdászok, rendőrök, katonák, kommunisták és pártonkívüliek, öregek, fiatalok, férfiak és nők… Valami csodálatos jelképpé lett ez a ház: mintha az egész magyar nép, kicsinytől fogva nagyig a magyar földnek erre a darabjára hozta volna el köszönetét és ajándékát a legkedvesebbnek: az egykori béres, a proletár, a diplomás, a paraszt. A fényszórók világítottak és sohasem hallgatott el a dal a Házon. Egy vasárnap ítéletidő tombolt. Csontig hasított az őrjöngő északi szél a Duna régi hű társa és vízszintesen vágta a havat. Hófelhők kavarogtak a föld színén és minden élőlény, még a legedzettebb is menedéket keresett. Prjevara Ferenc úgy ment ki reggel a Házhoz, hogy úgy sem talál ott senkit. Hiszen a Ház előtt semmi sem áll a vihar útjában: meggémberednek az ujjak, könnyel telnek meg a szemek: az ilyen idő lezavarja a kőművest a falról, S íme: nyolcvanan rakták a falat, dalolva, a zúgó hóviharban!
Mini mondották – melegük volt. Mi fűtötte őket? A munka, a mozgás? Vagy inkább belülről tüzelt valami, ami kimondhatatlan?
Néma hősök
Ennek az építkezésnek minden részlege meg volt, csupán egy nem: a bérelszámolás. Itt senki sem dolgozott pénzért: a munka itt a megtestesült hála és szeretet volt.
Nem kellett toborozni az önkéntes munkásokat. Jöttek, sereglettek, nem csupán Sztálinvárosból, hanem az ország más részeiből is. Nem sokat beszéltek. Jelentkeztek, munkába álltak és szó nélkül nagyszerű hőstetteket hajtottak végre.
Két fiatal legény például saroglyábán hordta a téglát. Egy saraglyára nyolc sort raktak és nyolc órán át némán végezték ezt a megfeszített munkát. Mert nyolc sor tégla nem semmiség!
Eljöttek az Élelmezési Vállalat nődolgozói. Konyhalányok és szakácsnők, akik nem különösen izmos emberek. Árkot ástak és ebben a munkában 130 százalékot teljesítettek.
Buti Gyula, ismert sztahanovistánk, amikor csak tudott kiment a Házhoz. Ilyenkor gyorsan körülnézett és megfigyelte, hol legnehezebb, legküzdelmesebb a munka. S mint a népmese, vagy eposz hőse, belevetette magát a munka, a harc sűrűjébe, magával ragadva a csüggedőket. Keze nyomán újra ontotta a habarcsot a gyár, megindult a tégla, sebesebben dohogott a betonkeverőgép.
A sztahanovisla-iskola kőművesei egyszerre voltak kőművesek, mérnökök, tisztviselők, futárok. Nem volt olyan munka, amelyet el ne végeztek volna, ha elfogyott az anyag, maguk szereztek.
Egy alkalommal beállított négy idegen kőműves. Füzesgyarmatiak voltak, az ottani vasúti építkezésről kaptak nagyszabadságot: Pécsi István, Fekete Péter, Tóth István, Simon Imre. Nappali műszakra jelentkeztek és kilenc napon át mintaszerű, gyönyörű munkát végeztek. Amikor elköszöntek, Prjevara Ferenc megkérdezte tőlük:
– Maguk otthon is ilyen gyönyörűen dolgoznak?
– Hát… otthon nem mindig. De ezen az épületen nagyon szép munkát akartunk végezni!
Varázslatos erőforrás
Egy este öt lány állt meg a Ház előtt és nézte a munkát. A Zója-brigád. Megszólították az építésvezetőt:
– Kellünk-e, elvtárs?
– Éppen kevés a segédmunkás!… Látják azt a transzportőrt? Menjenek oda és adogassák a téglát az első emeletre!
A lányok öt óra hosszat megállás nélkül dolgoztak. Négyesével rakták a téglát a szalagra és annyit küldtek fel, hogy a kőművesek alig tudták tartani az iramot.
Varázslatos épület volt ez. Itt mindenki erős lett, erőt kapott a Háztól, mint a földtől Anteusz. Fiatal lányok és öreg emberek erős férfiakat szégyenítettek meg. Egy borbély egyenesen nehéz munkát kért. Földmunkát kapott. Úgy végezte, mint egy sztahanovista kubikos. Egy szombati napon a Pályaépítők építésvezetőségének tisztviselői érlek el kiváló eredményt.
Pálfi Gyula öreg portás 60 munkaórát ajánlott lel születésnapi ajándékul. Eddig valamennyi szabadnapját itt töltötte.
– Megjött, öreg?
– Meg én. Megint itt akarok dolgozni egész nap.
Dolgozik is. Több mint 180 százalékot teljesít földmunkában.
Egy este a D 30-ról beállított egy család. Férj és feleség a kisgyermekükkel. Kőművesek lévén, a szerszámaikat is magukkal hozták. A gyereket beadták a raktárba, hogy olt vigyázzanak rá, ők maguk meg tíz óráig dolgoztak a Házon. Március harmadikán pedig a gépészei osztályról jött el Dobai Ádám a feleségével. Szabadnapjukat itt töltötték a Házon. Egész nap dolgoztak, félórás ebédidővel.
Nemzetköziség és béke
Ugyanezen a napon, este, a görögök is dolgozlak a Házon. Görögök, akiknek szíve most elvtársaikért és testvérükért, Beloianniszért és halálraítélt társaiért dobog. Ajándékot adtak Annak, aki éppen így dacolt az úri gyilkosok minden dühével s most győzelemről győzelemre vezeti népét. Az áramkört túlságos terhelés nyomta: daruk, transzportőrök, fényszórók feszítették s a terhelés kivágta a légbiztosítékot. Megállt a transzportőrszalag. De a görög harcosok nem. “Zito Zachariadesz! Ja Rákosi!” – kiáltották. “Éljen Zachariadesz! Rákosiért!” Amíg a biztosítékot kicserélték, ölükben, ötösével hordták fel a harmadik emeletre a téglát, hogy az. építés egy percre se álljon meg. Zachariades nevével – Rákosiért…
Ebben a Házban lám ott feszül az egész békéért küzdő emberiség ereje is.
* *
Áll a Ház. Nemcsak a harmadik emeleti falegyen, hanem a terven túl, a födémgerendák is. Ajándék, mely Sztálinváros házai közöli áll majd örökre, mert az utókor őrzi és tisztelettel tekint majd reá. Ház, amely új Magyarország és új világ építőinek ad majd hajlékot.
Negyvennégy nap epikus küzdelme, dolgozó magyarok ezreinek szíve dobbanása, munkája tapad minden téglájához. Drága ajándék s mégis mily csekély viszonzás azért, amit Tőle kaptunk…
Dicsőség a népnek és a pártnak, mely olyan hősöket ad a történelemnek, mint Rákosi Mátyás és ily hatalmas tettekre ihleti az alkotó embert!
Sztálin Vasmű Építője – 1952. március 11.
Egy este a Béke-házon
Már alkonyodott hétfőn este, amikor derűs, hangos nótaszóval megjelentek a Béke-ház építésén a Lakásépítő Pártbizottság alapfokú propagandista szemináriumának hallgatói. A kapu felett Rákosi elvtárs képe mellett vidáman lengette a szél a vörös és nemzeti színű zászlókat. A raktárnál, ahol megálltunk, már áll egy csoport: a görögöké. Férfiak, asszonyok, fiatalok és öregek. Énekeltek, más nyelven, ahogy mi. Szavukat nem értettük, de a dal ereje és hangulata elárulta a kis csoport nagy elhatározását. hogyha hazájuktól távol is, de harcolnak a békéért és a szocializmusért, a mi földünkön az ő hazájukért is.
Mindnyájan megkaptuk feladatunkat. A miénk az volt: biztosítani a téglát a falazáshoz a kőműveseknek. Beosztották a csoportokat is. Nyolcan, köztük az Élelmezési Vállalat propagandistái téglát hordtak a transzportőrhöz. Gedra elvtárs továbbította, mi pedig fent szedtük és hordtuk szét a kőműveseknek.
Már a harmadik emeletnél tartott a falazás. Úgy tetszett, mintha másodpercek alatt nőnének a falak. Izgatott volt mindenki. Már csak hat nap van hátra a nagy naptól, Rákosi elvtárs születésnapjától. Mindenki teljesíteni akarta adott szavát, ígéretét. Azonban bármily serényen is hordták a maltert a görög lányok és adtuk a téglát a. kőművesek keze alá, időnként mégis felharsant tört magyarsággal e két szó: tégla, habarcs. Ilyenkor még jobban megszorítottuk a talicskát, gyorsabban adtuk a téglát a kőműveseknek, hadd menjen a munka, hadd nőjenek a falak. A munka lázas hevében egyszer csak kialudt a villany, kihunytak a reflektorok, megállt a szalag. Csak néhány lámpa pislogott hátul, amely más áramkörbe volt kapcsolva. Mindnyájunkat elfogott az izgalom.
Mi lesz most? Még néhány percig megy a munka, amíg van elegendő tégla és aztán megáll a falazás. Gyorsan kellett dönteni, mit tegyünk. Tétlenül nézzük, hogy tégla hiányában perceken belül megáll a munka, vagy nem engedjük hogy egy percre is félbeszakadjon a munka a Béke-házon, Rákosi elvtárs épületén.
“Kommunisták utánam,” hallatszott valakitől és mindnyájan mintha valami lidércnyomásból ébredtünk volna fel, megindultunk a hang után.
– Elvtársak! – vette át a szót Császár elvtárs – nem foghat ki rajtunk a villany, ha nem megy a szalag, megyünk mi, s ha kell, felhozzuk kezünkben a téglát!
– Esztelenség, lehetetlen annyi téglát hozni emberi erővel, hogy a kőművesek meg ne álljanak!
– Akármennyit hozunk, több mintha, semmit sem csinálnánk! – szólt Leopold elvtársnő.
– Kommunisták előtt nincs lehetetlen – mondották többen is – és megindultunk mindnyájan tégláért. Menetközben azon tanácskoztunk, hogyan lehetne kevesebb fáradsággal több téglát felhozni. Mire az elsők felértek, már több helyen is izgatottan várták a téglát. Ide-ide, hallatszott innen is, onnan is. Most már többen csatlakoztak hozzánk, olyanok is, akik az előbb kételkedtek, vagy éppen le akarták szerelni a munkát. Mire az utolsó tégla, is fölkerült az állványra, kigyulladt a villany és elindult a gép is, Mintha nagy feszültség szűnt volna meg, úgy kiáltott fel mindenki örömében. Felcsendült az ének is: “A béketábor legyőzhetetlen…” A téglát hordók megtörölték izzadt homlokukat és nagyot hörpintettek a citromos teából.
A munka nem áll meg egy percre sem és most még nagyobb erővel, nagyobb lendülettel folyt tovább. A hátsó oldalfalakra már az utolsó téglát helyezték és már kezdték rakni a középső falat is. 10 órakor, amikor befejeztük a munkát, helyüket alig akarták ott hagyni az elvtársak. Aztán nótaszóval mégis elindullak lefelé. Lenn a ház tövében felnéztünk az egyre növő falakra, melyben a mi kezünk munkája is benne volt. A mozi felől hangos szóval áradt az előadásról a nép. A hold és csillagok fénye egybeolvadt a reflektorok és ívlámpák fénypázmáival. Kinn a kapun Rákosi elvtárs képe, mintha mosolygott volna. Jóleső érzés töltött el mindnyájunkat, hogy megtartottuk Rákosi elvtársnak adott szavunkat. Jóérzésünket még fokozta az a tudat, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, hogy ez a munka rnég egységesebbé tette propagandista szemináriumunkat. Nem csupán együtt dolgoztunk, hanem együtt harcoltunk, küzdöttünk adott szavunk teljesítéséért.
Abrudbányai János prop. isk. hallgató
BÉKEHÁZ 2019-ben
