Fejér Megyei Hírlap – 1984. január 26.
Hasított vonalak, horzsolt foltok
Móder Rezső grafikái
Móder Rezső litográfiákat és rajzokat bemutató kiállításán régi, használattól, kallódástól töredezett nyerget, kengyelt, hámszíjakat is talál a látogató. Ezek a feltehetőleg megroggyant istállóból vagy padlásról kimentett tárgyak minden bizonnyal a művész szándékát jelzik: lapjain veszendőbe indult értékeknek állít emléket, az elmúlás rút könyörtelenségét mutatja fel, a hasznos létből igaztalanul, érthetetlenül száműzött értékek iránt részvétet.
Hasonló téma és érzelemvilág a fiatal művész egy évvel ezelőtt az Uitz-teremben látott festményein is jelen volt, de valamiképp lényegesen hatástalanabbul. Mintha a szimbólumkeresés vagy az olykor túlzott gondosságú szerkesztés, a színek harmóniába rendezése teherként nehezedett volna a művekre, lefékezte volna az indulatot, mely létrehívta őket.
A szakképzettségét tekintve festő Móder Rezső grafikában felszabadultabb, határozottabb, magávalragadóbb. Nem cicomázza a rajzot. Vonalai, mint csorba pengével metszett hasítások, foltjai kíméletlen horzsolások, feketén vérző sebek a papír fehér felületen.
A kiállítás nem szeszélyesen keletkezett képek egymásutánja, hanem lazán szerkesztett, mégis szervesen egymáshoz illeszkedő alkotások ciklusa, három altétellel.
Az egyik variációsor visszatérő motívuma egy női hátakt. Különböző nézőpontokból láthatjuk, különböző környezetben, de mindannyiszor valami viszolygást, szorongást, gyötröttséget kifejező pózban. A környezet elemei alig-alig jutnak el az azonosíthatóság szintjéig, mégis nyugtalanító, fülledt légkört lehelnek, a nem ismert s nem is felderíthető világ félelmetességét.
Öregség
A félelem oka nyilvánvalóbban testet ölt a másik képcsoporton, mely öregeket ábrázol. Ezek az elmúlást keserű nyíltsággal vádoló manifesztumok: egy gyűrt papírból formázott görnyedt alak, egy vak asszony… Rekviem az elnyűtt, kifosztott ember végzete fölött, az emberi művészet egyik legősibb, legelnyűhetetlenebb témája, minden vonásában jelenidejű megfogalmazásában.
A kiállítás harmadik, legterjedelmesebb vonulata csatlakozik a két réteghez komorságban, de egyben föl is oldja azt. Lovak a főszereplők, a modern fejlődés által mindinkább hűtlenül elhagyott társlényeink, hajdani fontosságuktól megfosztva, a létezés egyre szűkülő peremére szorítva. Békésen legelésző, sorsukat valamiképp mégis sejtő vagy vadul nyihogó, veszélyérzettel teli nemes állatok. Pusztulástól bélyegzettek, és mégis az élet természetességének példái. A véletlenül mellettük maradt ember pólyába van csavarva, mint az egyiptomi királyok múmiái, életképesnek csak az látszik, amelyik lóvá változott. Vagy a ló változott emberré?
Kis ló születik
Mindegy. Móder Rezső szép megfogalmazásában az állat eltiporhatatlan életereje és az ember értelme egy alakban találkozik, mert voltaképp lényegük közös, és úgy van rendjén, ha erősítik egymást, mintsem, hogy kiirtsa egyik a másikat.
Á. Szabó János
Szabad Föld – 1984. augusztus 25.
“A munkának mindig van eredménye”
Budapesten született, de Dunaújvárosban töltötte gyerekkorát. Nem a szokványos módon lett festő; erős elszántságának és kitartásának köszönheti, hogy elvégezte a főiskolát. Az általános iskola után villanyszerelőnek tanult, a Dunai Vasműben dolgozott három műszakban, s a munka mellett érettségizett le. Kisgyermekkorától érdekelte a rajz, a festés, önképzőkörbe járt. 1978-ban vették fel a főiskolára, és 1982-ben végzett festészeti szakon.
A most 30 éves Móder Rezső nem szellemi restségünkre építi rnűvészetét, hanem elmélyülést is kereső gondolatiságunkra. Képein, az alaptónusra hangolt árnyalatokon át a kiszabaduló lélek, sokszor örömteli, sokszor drámai hangulatát érezni. Vannak kiemelten szeretett és kedvelt témái, ezek nem leszűkülést jelentenek, hanem csak azt, hogy e jelek révén képes elmondani felháborodását, fájdalmát és örömét.
A Rátkai Márton Munkás-Művész Klubban rendezett kiállításán találkoztam vele, ahová oly nagyon illett személyisége. A termékeny festők közé tartozik. Egy éve önálló alkotóművész, és máris több kiállítást rendezett. Arról kérdeztem, mi ennek a titka?
– Mestereimtől tanultam a munka szeretetét. Főleg Gerzson Pál “erőltette” ránk azt a buzgalmat, amit szívesen fogadtam el tőle: “Dolgozni, dolgozni, mert a munkának mindig van eredménye.” Nem tudok nyugodtan leülni, mindig dolgozni szeretnék. Dunaújvárosban rengeteg a tennivaló. Mivel jellegénél fogva ipari város, nincsenek jelentős kulturális hagyományai. Az értelmiség jelentős növekedése figyelhető meg, azonban különböző kiállítási megnyitókon és egyéb rendezvényeken még csak nagyon szűk réteg vesz részt, többnyire ugyanazok, nagyrészt brigádok tagjai, tehát itt még sok feladatuk van a kultúra közvetítőinek.
– Közéleti embernek tartja magát?
– Azon az úton indultam el, szeretnék még sokat adni a város lakóinak. 1982-ben a városi kórház felkért, hogy fessek valamit a gyermekosztály falára. Ennek a kérésnek örömmel tettem eleget. Ugyanebben az időben találkoztam egy nagyszerű kollektívával, ők a Béke városrészben patronálnak egy óvodát. Nem elégedtek meg azokkal a közhelyszerűségekkel, hogy kerítésfestés, meszelés, ablaktisztítás stb. – valami mást szerettek volna csinálni. Valami olyat, ami kézzelfogható érték. Közösen találtuk ki, hogy jó lenne, ha ezeknek a gyerekeknek is festenék egy sajátos világot. Az ötletből valóság lett, 1983 októberében átadtuk életünk legkedvesebb ajándékát a XXVI-os számú Óvoda gyerekeinek a “PANNÓ I.” nagyméretű alkotást.
– Úgy tudom, már elkészült a PANNÓ II. is, várható-e a sorozat folytatása?
– Ebben a városrészben huszonhat óvoda van, nincs szándékomban mindet telefesteni. Még két-három óvodában szeretnék hasonló munkát készíteni. Azt hiszem ez olyan hely, amely széles rétegeket képes nevelni, hiszen itt megfordulnak a szülők, nagyszülők, testvérek. Mivel elsősorban gyerekeknek festettem, arra törekedtem, hogy derűt és nyugalmat keltsen. A dinamikus természetet próbáltam megragadni. Nagy megbecsülésben van része ennek a munkának.
– Mi ösztönöz egy művészt arra, hogy neveljen?
– Ha az alkotó elég nyitott, létrejöhet egy szerencsés összeforrottság, amelyben a művész és közönsége, együtt, egymásra hatva alkotja meg új, szebb környezetét. Véleményem szerint sok művészkolléga lenne képes hasonló tevékenységre, ha megfelelő társakra, csoportokra találna. Egy alkotó embernek elzárkózni szinte bűnnek számít. Azokat az érzéseket szeretném még jobban feltárni, amelyektől igazán ember az ember.
V. Plásztán Irén
Tanulmány a földművelőhöz
