LEGENDA A VONATON
Friss, életrevaló ötletből született film. Hogy legenda-e csakugyan? A szó kicsit tréfálkozó, idézőjeles értelmében mondhatjuk annak is. Inkább afféle anekdotafüzér, amely a legmélyén rokonságot tart a költészettel. Nem túlzás. Aki fogékony rá, megérzi a filmből, hogy a mi köznapi munkás életünk csaknem magától, keresgélés nélkül is megtermi a költészet igazát, szépségét és örömét. Jó, hogy Rényi Tamás, a fiatal rendező első filmjével így rátalált erre az érzésre, erre a hangra. Jó és ígéretes.
A mű érzékeltetésére sem kell mindenáron az irodalomhoz fordulnunk. Mert film ez elsősorban. Film a maga természetes módján. Ami pedig természetes, az ismerős is. A miénk.
Öt ember szalad a pályaudvarról éppen kigördült vonat után, egy országjáró szerelőbrigád tagjai. Nagynehezen még felkapaszkodnak. De már minden ülőhely foglalt, pedig fáradtak, nagyon leülnének. Trükkhöz kell folyamodni. S ebből kerekedik a film. Mesélni kezdenek, és sorra mindegyik mesélőnek egy kis ülőhelyet szorít a hallgatóság. Igazat mondanak? Lódítanak? A fontos az, hogy az alkalmi legendák mélyéről előtárulkozik az igazság, a nem éppen merőben új, nem is korszakos felismerés, de olyasmi, ami nélkül a ma emberének élete elképzelhetetlen. Az emberi összetartozás új formái vannak kialakulóban a mi társadalmunkban, s a filmen ebből a kialakulásból szemmel követhetünk valamit. Lehet, hogy a turpisságokban akad némi túlzás, ám egy belsőbb vallomás őszintén és minden hamiskodás nélkül tör elő: nem legendák hősei vagyunk mi, de emberek. Olykor a megnemértés furakszik közénk, máskor vétkek és hibák keresztezik az utunkat, de mi ezeknek az összeütközéseknek a tüzében is növünk és emelkedünk. Mi úgy erősödünk, hogy némelykor észre sem vesszük, amint szorosabbá fűződnek bennünk és körülöttünk a közösségi szálak.
Pécsi Ildikó és Suka Sándor
Nagy mondanivalóval nem lep meg bennünket a “Legenda a vonaton”, igazzal és helyénvalóval annál inkább. Eszünkbe sem jut eszmei igazságokat latolgatni, olyannyira önmagától értetődően a jobb erkölcs, a tisztább gondolkodás irányába hangol mindegyik kis történet. Tanmeséket látnánk? Ugyan. Egyszerű epizódokat életünk sodrából. Az élet sodra nálunk pedig előrehalad a jobb és tisztább felé. Nagyon nehéz művészi feladat erről egyszerűen, póz nélkül, agitációs nyomósitás nélkül tanúskodni. Rényi Tamás megpróbálta, és a siker nem is szegődött el mellőle. Rendezői stílusát nem aggatta fel jövevény-elemekkel, ahogyan az nálunk gyakorta megtörténik. Ellenkezőleg, hagyja hatni a maga stílusára a tartalom, a mondanivaló belső formáló erőit.
Nem volna helyes túlbecsülni Rényi Tamás érdemét. Sok még a tanulmány jellege annak, amit vászonra visz. De máris feltűnő, hogy egyáltalán nem bizonytalan kezekkel dolgozik. Határozott elképzelések és célkitűzések jegyében keres és kísérletezik, – s ez a merészebb előrehaladáshoz is nélkülözhetetlen. Rényinek ez az első filmje is széles kaput nyit a nagyobb művészi tettek és vállalkozások előtt. Aki szeret egy kicsit a művészet jövőjébe pillantani, az minden bizonnyal érdeklődéssel nézi meg az ilyen minden meghökkentés nélküli útkeresést és kísérletezést is. Mindezt el kell mondani azoknak, akik az újat csak a forma elszabadulásában látják. Minden nagy művész Keleten és Nyugaton, a sokat emlegetett Antonioni, Bergman, vagy Wajda olyan képi formákkal tudják körülölelni mondanivalójukat, hogy anélkül teljesen idegenül és értelmetlenül hangzana, amit mondanak. Rényi semmiben sem hasonlít a nagy külföldi példaképekre, csak abban az egyben, s már most fiatalon is, hogy a látványt teljesen a mondanivaló szellemének részévé teszi. S mintahogy a sajátja a mondanivaló, ugyanúgy sajátja a képi látásmód is.
Miért mozog Rényi olyan otthonosan a mi mai korunk munkáséletében? Mert képes megteremteni tulajdon képeivel is ezt a korszerű otthonosságot. Ismerősek a film alakjai, ismerősek a tulajdonságok is, amelyekkel jellemzi őket, de amitől leginkább ismerőseinkké válnak, azok éppen az új vonások, amelyekkel kiegészíti a portréikat. Arcukra rávetődik az újonnan épülő környezet visszfénye is. Ismerősünkké avatja a rendező a mai munkásélet még kevéssé ismert környezeti képét. Beleépíti a történetek hangulatába és levegőjébe az új gyárak szerkezeti és architekturális vonalait. Ettől a képtől valamelyest megújul a benneélő ember is. S ezzel Rényi egyszersmind továbbépíti ezt a képet, s benne a munkás új művészi megjelenítési módját. Bizonyítja ezáltal is, hogy a munkásember, mint a művészi ábrázolás alanya, a munkának és a munka szinterének művészi ábrázolásával szerves kölcsönhatásban, izgalmas és színes drámai hőssé teljesedhet, s a legáltalánosabb emberi, erkölcsi mondanivaló kifejezését is bátran magára vállalhatja, aminthogy a való életben vállalja is.
Lőte Attila és Pécsi Ildikó
Nem mondtunk el még mindent, amit Rényi munkájáról elmondani érdemes. Azt például, hogy nála a kísérletezés egyáltalán nem független attól a törekvéstől, hogy a nézőnek eleven szórakozást nyújtson. Bensőséges és rokonszenves szórakozást. Három történetet az anekdótázó, tréfálkozó játszásmódnak szentel. Az első Doktorról szól, a brigádvezetőről, aki begőzölt tisztségétől és nagy garral hajtja munkára társait. A visszavágás nem is marad el. Egy kis bohózatos íz is vegyül ehhez az anekdótához: a női zuhanyozó ablakánál a maguk kis “Tv-adására” leselkedő férfiak. Nagyon találó az elméleti tudását fennen fitogtató kis pozőr brigádvezető megcsúfoltatása a “konkrét” hegesztéssel. S nem kevésbé mulattató a részegségi história a kohó belsejében. Egy szépen, tehetséggel megalkotott dramolett társul negyedikként a novella-sorhoz a mában is még mételyező faji előítéletről. Az utolsó történetben helyet kap a szerelmi rivalizálás.
Sokféle érzést, hangulatot elegyít a film. A történetek önállóak, de mégsem válnak külön. A főhősnek, Karlónak a jellemfejlődése például szép ívben bontakozik ki előttünk az öt történet szélesedő áramlásában. A filmnek hol ez, hol meg amaz a hőse kerül az előtérbe, és végül is mindegyik szereplő egyéniségét jól megismerjük. Erénye a filmnek, hogy a gyárakban, a főszereplők körül a szokásos staffázs nélkül is az élet, a munka lüktetését érezzük, talán mert a látványban, a nézőpontban rejlő újszerűség mindig “kitölti” számunkra a vásznat, nem hagy bennünk hiányérzetet. Itt-ott azonban, leginkább az utolsó epizódban, már elmerevíti a képet, hogy a brigádtagok szinte elválaszthatatlanul egymással tartanak. Ott ez már állóképszerű.
Szirtes Ádám és Garas Dezső
A rendező munkájában észlelt kisebb hibák mégsem csorbítják a kellemes össz-élményt, és a dicséretet, amely az egész film erőszakoltság és mesterkéltség nélkül is korszerű felfogásáért megilleti. Még itt-ott észrevenni a gyakorlatlanság jeleit, de ez csak a sablonok követésével volna elkerülhető, az pedig rosszabb a botladozásnál.
Nem tehetünk mást, sajnáljuk, hogy a film írója a nyilvánosság előtt nem vállalta művét, s így a forgatókönyv jelesebb vonásaiért nincs kit dícsérnünk. Annál lelkesebben ismerjük el Forgács Ottó első munkáihoz képest magasan kiemelkedő operatőri teljesítményét. Az ő nevét többször is meg kellett volna említeni már a rendezőé mellett, amikor a képi megoldások újszerűségéről és stílszerűségétől esett szó.
Madaras József, Sztankay István, Sinkovits Imre
A színészi munka értékeléseként hadd dicsérjük meg először az együttes munka összeforrottságát. Sinkovits Imre, mint Karló, megszokott markáns játékát produkálja, ez erénye alakításának, de már-már kissé korlátja is. Bánhidi László, Madaras József, Sztankay István, Suka Sándor, s mind közül a legfiatalabb: Koncz Gábor alakításai a legerőteljesebb színfoltjai a filmnek. Pécsi Ildikó örvendetesen fejlődött a “Pesti háztetők” óta, de még több színt kellene önmagában kifejlesztenie.
Sas György
Részlet a filmből:
Megjelent: Film, Színház, Muzsika – 1962. augusztus 17.
