Sztálinvárosi emberek

55 0


Magyar Nemzet – 1952. március 14.

SZTÁLINVÁROSI EMBEREK

1951. márciusában Dunapentelén járt Amoszov elvtárs, a kiváló szovjet gyorsolvasztár. Bejárta a város- és üzemépítkezés egész területét, lement a Dunához, a kikötőhöz, mérlegelte a munkaszervezés eredményeit és hibáit. Nézett, figyelmesen nézett, de csak az ebéd után emelkedett szólásra. Átadta a szovjet nép forró, testvéri üdvözletét, majd rátért az építkezésre. Így beszélt: “Jól dolgoznak a sztahanovisták, nagy az ifjúság lendülete, s ha a műszaki értelmiség segíti a dolgozókat, akkor nem 1953-ban, hanem 1952-ben elkészülhet a Vasmű.”


1951 novembere – épül a kikötő

“Ha a műszaki értelmiség segíti a dolgozókat…” – ebben látta Amoszov elvtárs a Vasmű mielőbbi felépülésének feltételét. Hogyan állunk hát a műszaki értelmiséggel? Lehetetlennek látszik, hogy a szocialista építés értelme és aránya ne hasson akár a legelmaradottabb gondolkodásúakra is. De miért lenne elmaradott épp az építészmérnök, a tervező, a főépítésvezető, hiszen számokkal dolgoznak és tényekben gondolkoznak? Mi lehetne meggyőzőbb és átalakítóbb, mint az a munka, amelynek részesei? Itt van például Tárnok Béla főépítésvezető, huszonnyolc éves. 1950. május elsején huszonöt emberével elsőnek érkezett Dunapentelére. Ha valaki, hát Tárnok összeforrt Sztálinváros múltjával és jelenével, embereivel, házaival. Az erélyes, kitartó és gyakorlatias értelmiségi típusa ez a sovány, barna fiatalember.

Az első főépítésvezető

Amikor beszélni kezd, az első hónapok nagy munkájával kezdi. Az arcán megelégedettség, mosoly:
– Amikor 1950. május elsején ideérkeztem, még nyoma sem volt a községből most idevezető betonútnak. Bent, Ó-Pentelén kezdtem a szervezőmunkát, a szállások, az élelmezés biztosítását. Azután kimentünk a földekre. Forró volt a nap. Kukoricások váltakoztak búzatáblákkal. Sehol egy fa, bokor: sem víz, sem villany nem volt, amikor munkához kezdtünk. A mai betonúttól tizenhárom méterre kijelöltem az első két barakk helyét. Lajttal hordtuk a munkához a faluból a vizet. Májustól októberig egyedül vezettem mindent, de a létszám hetenként növekedett. Akkor én voltam itt az egyetlen főépítésvezető, ma egy vagyok a többi között.
Tárnok Béla elgondolkozik, merő tekintettel néz rám, mint aki önmagához is őszinte akar lenni.
– Eleinte talán bántott egy kicsit ez a szerepváltozás. De azután elmúlt ez az érzés. Elmúlt, mert annyira magaménak érzem az építkezést és olyan természetesnek találom a fejlődést. Ma hatszáz emberrel dolgozom és erősen él bennem, hogy mégis a pionírja voltam ennek a nagy munkának, hogy mi, huszonöten küzdöttük le a legnagyobb akadályokat. Azóta – az első huszonötből – valamennyi: Kossuth-díjas, sztahanovista, munkaérdemrendes lett. Fábik József, Boros Ferenc főmunkavezető, Jeszenovits Gyula és a többiek. Hogy mennyire életemmé vált az építkezés, azt nem akarom bizonyítani. Csak annyit, hogy egyszer lehoztam a feleségemet és két és féléves kislányomat. Ágnesnak sorra mindent megmutattam. Amikor most hazamegyek, a kicsi mindig ezzel fogad: “Mit építettél, édesapám? Mi van a daruval, megvan-e még a kisvasút?”
A felszabadulás előtt azok közé tartoztam, akik elfordultak a fasizmustól, anélkül, hogy aktívan harcolták volna ellene. Tudtam, láttam, hogy a németek elvesztették a háborút, de ennek csak annyiban vontam le a konzekvenciáját, hogy megszöktem a hadseregből.
A felszabadulás után minden erőmet lekötötte a tanulás, a vizsga. De nyomban megértettem, hogy a munka óriás távlatai nyílnak meg számunkra. Azelőtt, ha egy építész kis rózsadombi villát építhetett márványtáblára vésette a nevét és a munka évét. Ma egész városrészeket építünk. Amikor először vidékre mentem, nagy nehézségekre számítottam. Mi lesz? – Nem voltam párttag. De aggodalmam lassanként eloszlott. Három hónap múlva, a munkám révén, főépítésvezető lettem. Ekli Gyula, fiatal bányász volt ott a párttitkár. Az embereknél sokszor tapasztaltam bizalmatlanságot irányomban. Amikor úgy láttam, hogy ez már a munka rovására megy, elmentem Ekli Gyulához és elmondtam neki. A titkár kijött, összehívta a dolgozókat és eloszlatta körülöttem a bizalmatlanság légkörét. Éreztem, hogy a párt mellettem áll, megbízik bennem. Látják, hogy építeni akarok. Hogy megismerjem a világot, az elveket, munkásainkat, pártnapokra, szemináriumokra kezdtem járni. A termelési értekezleteket én tartottam, a tényeket nem világíthatta meg más, csak az ideológia. Volt idő – azt hiszem 1949-ig -, mikor az értelmiséget, hivatalnokokat még sokan egy kalap alá vették a polgársággal. Ez megszűnt. Minden rendelkezés, minden szó és minden tett az ellenkezőjét bizonyítja. Az értelmiség elfoglalta méltó helyét az építők között. Találkozom még néha bizalmatlansággal, de csak az elmaradottabbak között. A pártbizottság bevon a munkába, megbízik bennem. 1950. novemberében tagjelölt lettem. A tagjelöltséget is a munkám révén nyertem el. Az, ami engem a Műhöz köt, az építés vágya, mondhatnám szenvedélye és a béke ügye. Mi, értelmiségiek, Sztálinvárosban a béke védelmét látjuk.


1951 május elseje

– Múlt héten avattuk az új pártházat – folytatta. – Földes elvtárs az avatóvacsorán elismeréssel beszélt munkámról. Kicsit szégyellem magam. De, amint hallgattam őt, mégis csak éreztem, hogy milyen messze vagyok attól a Tárnok Bélától, aki félt közeledni a munkásokhoz, aki nem bízott sem önmagában, sem másokban.
Befejeztük a beszélgetést. Mire kiléptünk a Béke-étterem kapuján, késő este lett. Kigyúltak a villanyégők, kivilágosodott a Görbe-utca. Új város ragyogott, fénylett az egykori kukoricás helyén. Mit érzel ilyenkor? – kérdeztem Tárnok Bélát – Mit érzel, ha látod munkád eredményét, kezed nyomát?
– Azt az utcát is én építettem… Illetve mi építettük – javította ki a szavát -, hetek alatt. Hogy mit érzek? Nagy érzés ez, nem tudom szavakba foglalni.

Az értelmiség az építés küzdelmeiben

Arról, hogy mennyire megváltozott az értelmiség az építés küzdelmeiben – hadd mondjak még el egy sztálinvárosi történetet:
Az ötös főépítésvezetőség 1951. augusztus 20-ra, az Alkotmány ünnepére vállalta, hogy befejezi a B/2-es, százlakásos épületet. A dolgozók is megfogadták, hogy az Alkotmány napjáig elérik az ötödik emeleti falegyent, a “gleichnit”. Augusztus 17-én este elromlott a habarcskeverőgépük. A gép megjavíthatatlannak látszott, az építésvezető kénytelen volt hazaengedni Horváth László kőművesbrigádját. Éjfél előtt, fél 10-kor az építkezés felé járt Almamelléki József főmunkavezető. Szerzett egy másik gépészt, az harminc perc alatt megjavította a betonozógépet. Augusztusi, meleg este volt. Tíz-tizenöt értelmiségi, mérnök, főmunkavezető, tisztviselő ült a Büffé teraszán, a Május 1 utca elején. Ott voltak: Praznovszky Sándor főépítésvezető, Jónás Ferenc 62 éves mérnök, Blastic Henrik 60 éves építésvezető, Kudetka Ferenc, Hert Imre, Lambert Antal, Horváth János építésvezetők és mások.
Almamelléki munkavezető odament hozzájuk és Praznovszky főépítésvezetőnek elmondta, hogy mi történt. – A keverőgép már jó, de a brigádot nem tudom összeszedni. Ha pedig ma éjszaka a betonozási munkát nem végezzük el, holnap nem lehet a falat rakni, vége a felajánlásnak. Augusztus 20-ig a falegyent el nem érjük – mondta indulatosan Almamelléki.
Praznovszky nyomban felállt. Ki jön velem? Békeműszakra! Fiúk, sorakozó! – mondta tréfásan. De meghatódott, amikor elsőnek épp Horváth János állt fel, a B/3-as építkezés vezetője. Részlege szocialista párosversenyben állt az ötös építkezéssel. És elindult az értelmiségi brigád. Az öregek és a fiatalok… Kissé lehűlt az éjszaka, telihold világított, a mérnökök hordták a cementzsákokat, forgott a keverőgép, égett a munka. Arra ment Nagy László kubikos. Munkából jött, aznapi adagját ledolgozta már, mégis felkiáltott: – Hé, mit csináltok, elvtársak? Mit? Békeműszakot… – kiáltotta vissza a jókedvű Praznovszky. – No, akkor segítek maguknak – felelte Nagy László. Azzal levetette a kabátját és maga is nekiállt. Hajnalra befejezték a munkát, a kőművesbrigád nem jött hiába…


Épül a város – 1951

Barabás Tibor

Felhasznált képek:
Békési György fotói

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings