A nagy felvonulás IV. – Garancz István naplója

Dunaújvárosi Hírlap – 1966. július 1.

Két nap múlva ismét felkeres­tem Borost, hogy betöltötték-e már a kút helyét, mert az előtte való nap Sárközi azt mond­ta, hogy haladnak a kutásással és már 15 méteren vannak. Én azért mentem azonnal felháborodva, hogy azt gondoltam, hogy már abbahagy­ták a továbbá munkákat, és amikor a kúthoz mentem, lenéztem az em­berekhez megkérdeztem, hány mé­ter mélyen vannak. 22 métert mond­tak, de a víznek még nyoma sem volt. Azonnal felhívtam az embereket a kútból, előkerestem Tár­nok Bélát és Borost, és megmond­tam, semmi körülmények között nem engedem meg a kútépítést, mert mindannyiunkat becsuknak, ha az emberekre rászakad a kút fala. Mikor elbontották a kút-csiga állványt és elrakták a pallókat, 3 méteren azonnal beszakadt a kút fala úgy, hogy azonnal be kellett te­metni a kútgödröt, mert ilyen nagykaliberű kútásásnál nem lehet ducolás nélkül dolgozni. Így marad­tunk víz nélkül.
A községből lajtokon hordtuk a vizet. 20-25 méteres kutaknál nem tudtuk felszívatni a vizet, mert nem volt hozzávaló eszköz, stb. De az építkezésnek mégis meg kellett kezdődni, mert Szöges azt mondta, hogy még márciusban meg kellett volna azokat kezdeni.
Kínlódtunk egy kis mészoltásnál, hogy honnan lehet egy kis vizet kapni. A tanyai kutakból szereztünk és ez nagyon lassan ment.
Megjöttek a meleg idők. Na­gyobb létszámmal dolgoztunk, több vízre volt. szükség, tehát a vízhiány sok bajt, gondot okozott. Szöges gyorsan intézkedett és a víztoronyállványt összeszerelve és kettő 12 hektós vizestartályt küldtek le Pest­ről. Azonnal nekifogtunk a vízto­rony felállításához. A jelenlegi Ko­hász u. 6. sz. ház végén lett felál­lítva. Természetesen akkor még nyoma sem volt az építkezésnek.
Két nap alatt felállítottuk a víz­toronyállványt és feltettük a víztar­tályt. Mikor el akartam menni a munkáról, Boros művezetőnek fel­hívtam a figyelmét, hogy jól kösse ki az állvány négy sarkát, nehogy eldőljön. Az én komám kinevetett engem, hogy gondolnék olyant, hogy ilyen súly eldőlne. Mégis három sarkon a cölöpöket drótkötéllel meg­erősítették, közben besötétedett és a munkát abbahagyták. Akkor Pentelén még kocsma is volt, útközben betértek és ittak egy kicsit előre a róka bőrére, hogy ma már úgyis jó munkát végeztünk, holnap megkezd­hetjük a vízcsövek beszerelését és annyi víz lesz, hogy a Dunát ki lehet majd önteni.

Másnap reggel sötét köd volt, amikor kifelé mentem a munkára. Elhatároztam, hogy arra felé veszem az utat a vízto­rony felé és megnézem, hogyan lett kierősítve drótkötéllel előző este.
A sűrű ködben nem lehetett messziről látni a víztornyot, kezdtem képzelődni magamban, hogy bizto­san eltévedtem, mert letértem az útról. Mikor láttam, hogy a köd kissé felszáll, rémülten kerestem újra a víztornyot. Utóbb még azt is gondoltam, hogy nem lopta-e valaki el, de akkor megláttam a földön hosszában eldőlve. Ha nem szégyenlettem volna reáborultam volna az összetört állványra és sírtam volna. Amikor elgondoltam, hogy napokba került a víztorony felállítása és a borzalmas vízhiány, percekig jártam körülötte, de hiába volt minden.
Szaladtam a munkásokhoz a mun­ka megindítása végett, és úgy sza­ladtam Boros művezetőt keresni, hogy értesítsem, hogy füstbe ment minden tervünk. A reggeli órák­ban Szöges és Tárnok jöttek és közösen megállapítottuk, hogy nem rendesen lett kikötve, ezen felül pe­dig az éjjel vihar is volt, ami ki­mozgatta a kikötő drótköteleket és ezért kellett hosszában eldőlnie.
Három nap múlva ugyancsak állt újra a víztorony állvány, de már akkor az volt a legelső, hogy a fe­szítő drótköteleket gondosan leerő­sítsük, nem pedig a róka bőrére in­ni előre.
Szorgos munkával sürgősen újra fel lett szerelve, a vízcsövek fel let­tek húzva, és a szivattyúmotor rá lett állítva, és végül mégis lett vi­zünk.
A nagy hiba azon mutatkozott, hogy nem volt sem párt, sem szakszervezet. Mint már említettem, Oláh Lajos elvtárs, a mohácsi épít­kezésről jött Pentelére, de olyan kevesen voltunk. Olyan elvtársak, akik politikailag segíteni tudtak volna, alig voltak. Bár az a való­ság, hogy olyan hirtelen kellett az építkezéseket megkezdeni, hogy idő sem volt gondolkodásra, mert ahogy már említettem, Szöges közölte, hogy már márciusban kellett volna megkezdeni az építkezéseket. Nagy hiba volt továbbá az akkori pentelei pártszervezet tájékozatlansága, mert nagyobb részben falusi pa­rasztemberek voltak, és nem volt semmiről tudomásuk. Amikor tu­domásukra jutott, hogy a város és a gyár építéséhez nagyobb földeket sajátítunk ki, ezekkel nem értettek egyet, mert valószínűleg nem vol­tak tájékoztatva a készülő nagy műről.
Említettem, hogy szinte örültem, hogy ebben a szervezetlen munká­ban, vagy nem pontosan megszer­vezett munkában alig voltak bal­esetek. Talán nekem lett volna egy komolyabb balesetem, hogyha nem fanatikusan bízom abban, hogy ne­kem fel kell építeni a siklót, és az iparvágányokat úgy a gyár, mint a város területén ki kell építeni gyor­san, mert anélkül mozogni sem le­het. Most már reá jöttem, hogyha ott kellett volna pusztulnom is, a város és a gyár akkor is felépült volna.
Mikor a sikló földmunkálatai már befejezéshez közeledtek úgy, hogy a két végét már elvégeztük, s kö­zepén megmaradt 70-80 méter és körülbelül 15-20 méter mélység, amit fel kellett tölteni. Elhatároz­tam, hogy hordozható iparvágányt rakok le, mert a töltés előtt és a munkagödrök között körülbelül 120-150 méter távolság volt. Taligá­val túl messze volt, nem volt kifi­zető, mert abban az időben még semmi gépesítésünk nem volt, és nem is lehetett volna a földmunka végzésénél más eszközökkel dol­gozni. Tehát azért folyamodtam a kisvasút felszereléséhez, hogy a munka gyorsabban menjen, hogy össze tudjuk kötni a pálya két vé­gét.

Akkor történt, hogy négy csillét felhozattam a rakpartról és megmagyaráztam az embe­reknek, hogy nagyon óvatosan és csúsztató fákkal megpróbáljuk en­gedni a megrakott csilléket. Az em­berek azt akarták, hogy ők enge­dik saját csilléjüket, de én nem en­gedtem meg és újból megmagyaráz­tam nekik, hogy ez veszélyes és én magam sem bízom benne, mert egy 6 százalékos esésnél kézifékkel, ha megszalad a csille kereke, lehetet­len megállapítani, de mégis-úgy gon­doltam, hogy sikerülni fog. 4 csille volt összeakasztva. Az egyik ember véletlenül korábban kiütötte a csilletámasztóéket, mint kellett volna, mire a csillék megmozdulták és mindig gyorsabban kezdek lefelé rohanni. Az emberek nem mertek hozzányúlni. Én egyedül akartam a fékeket még szorosabbra szorítani, de a csillék oly nagy erővel és se­bességgel rohantak lefelé, hogy a közbe eső nagyobb darab fékező fa, amit a pályatesten keresztbe tet­tem, a súrlódástól tüzet kapott és lánggal égett. Én az utolsó csillére ugrottam és láttam, hogy a csil­lék menthetetlenek, de annyira észen voltam, és nyugodt voltam, hogy tudtam, hogy csak akkor ugorhatok le, amikor a szakadék előtt egy méterre vagyok, és végig kellett néznem ezt a rohanást, és már láttam az első csilléket, ami­kor lezuhantak a mélységbe, és amikor úgy éreztem, hogy az utolsó csille is zuhanni készül, abban a pillanatban ugrottam le, és a töl­tés szélén hasra vágódtam. Ezt azért kellett megtennem, mert az utolsó percig a csillén kellett maradnom, mert kidöntött fatörzsek voltak a pálya mentén és attól tartottam, hogy a nagy rohanásban neikivágó­dok egy fatörzsnek, és akkor ment­hetetlenül végem van.
Ez pillanatok alatt történt. A csil­lék lezuhantak a mélységbe, borzal­mas port felkavarva. Mindenki jaj­gatva menekült a munkahelyéről. Komorik mérnök a szemét eltakar­ta, hogy ne lássa. Nagyon sokan el­fordultak, hogy ne lássák a szeren­csétlenséget, csak akkor döbbentek meg, amikor én elkáromkodtam magam, hogy miért bámulnak a szaktársak ahelyett, hogy a csilléket gyorsan kibontanák és elhúznák a munkahelyről, hogy a munkát mi­nél előbb folytathassák.
Az egyik embertől azt a meg­jegyzést hallottam: nézd, az anyja jó istenit, ott áll a szakadék fö­lött, mink meg azt gondoltuk, hogy a csilleromok között fogjuk megta­lálni.

Kis idő múlva a munka újra megindult, de tovább nem engedtem a csillével való kí­sérletezést. Komorik mérnök pedig felmászott a munkahelyre, megölelt és azt mondta: Pistám és nem tu­dom elképzelni, hogy hogyan ma­radt maga életben, mert én azt hittem, hogy csak a romok között fo­gom magát megtalálni. Én nevetve mondtam: nem érek én reá meghal­ni Feri bácsi. Neikem a siklót meg kell csinálni.
Két hét múlva az összes földmun­kákat befejeztük és sürgősen neki­fogtunk a vágányépítésnek.
Szerencsétlenség kavargott körü­löttem. A vágányépítő emberek sze­reltek maguknak egy négykerékre tákolmányt, amivel a szerszámjaikat szállították, olyan pályakocsi féle­séget. Ők tudták, hogy milyen nagy lejtéssel van építve a pálya, és min­dig oktattam, hogy nagyon vigyáz­zanak, a kerék elé mindig éket tegyenek és négyen engedjék lefelé ezt a kis pályakocsit, mind a né­gyen egyszerre húzzák visszafelé, nehogy megszaladjon, mert most már csak a Dunában állhat meg. Mégis megtörtént a hiba. Beszélget­nek velem, az egyik ember kirúg­ta a féket és olyan hirtelen rohanni kezdett, hogy már megfékezni sem tudták. Én is ott voltam velük és felugrottam a pályakocsira, hogy le­fékezzek. De ugyancsak, mint elő­ször, a fék lángbaborult. Gyorsan kellett határoznom, hogy pillanatok alatt hol kell leugranom, mert ahogy az első csille leszaladásánál már mondtam, fa tömbök voltak méter magasban elfűrészelve és nem le­hetett válogatni a leugrással. Vi­szont azt is tudtam, baloldalon pe­dig egyenesre levágott fal volt és ha annak vágódok neki, menthetet­len vagyok. Tehát ki kellett válasz­tanoma leugrás helyét. Kb: 10 mé­ter mélyre volt egy átereszt beé­pítve és annak a tövére vetettem le magam. A pályakocsi lángolva to­vább haladt, amíg a Duna szélén az iszapba befúródott. Én eszméletle­nül maradtam a zuhanástól. Az em­berek összeszaladtak és mindjárt intézkedtek hordágyról, hogy majd orvoshoz visznek megvizsgálásra. De én makacs voltam. Mikorára a hordágy megjött, észretértem, egy nagyot káromkodtam, hogy hozzám ne nyúljon senki. És akkor a töl­tésen hanyatt kezdtem fel kúszni, de nem engedtem senkit magam­hoz mert azt hittem hogy minde­nem szétszakadt és ha hozzám nyúlnának, még nagyobb lesz a fájdalmam.

A töltésre felmásztam, leültem a vasútépítés mellé, azonnal szóltam, hogy hívják elő Ker­tes csoportvezetőt. Kertes meg is jött, és utasítottam, hogy úgy, mint a hajó kirakodásánál és a vasútépítés­nél, a legnagyobb elővigyázatossággal végezzen mindent, és legalább egy-két óránként minden munkahelyet nézzen meg és engem keressen meg.
Estig ott feküdtem a pályatesten. Eljött hozzám Szöges, Kolárik mér­nök és Oláh Lajos párttitkár és akarták, hogy azonnal kórházba vi­gyenek, mert lehet, hogy agyrázkó­dást kaptam, de semmi ajánlatot nem fogadtam el. Azt mondtam: hogy gondoltok ilyent, nem leszünk készen a beindulási tervvel. Nem, nem lehet betegnek lennem. Reá támaszkodtam a kerékpáromra, ak­kor az Óvárosba laktam, meg sem mondtam a családomnak, hogy mi történt, csak nem vacsoráztam.
Másnap reggel ugyancsak támo­lyogva mentem ki a munkahelyre. Leültem a vasútépítőknél, és ez így ment hét-nyolc napig, amíg telje­sen rendbe nem jöttem. Most kér­dés, hogy teljesen rendbe jöttem-e, mer a Szabolcs utcai kórházban azt állapították meg, hogy valamikor nagy eséseket szenvedhettem, és az agyam olyan megrázkódtatást ka­pott, hogy évek múltán mutatkozott rajtam az agybetegség, amiben je­lenleg is szenvedek. Most is betegállományban vagyok, 1959 őszén.
Én ezt múló bajnak gondoltam, mert nekem a munka volt fonto­sabb, de lehet, hogy jelenlegi bajo­mat nem is ettől kaptam.

A munka tovább ment, nem le­hetett megállni. Abban az időben az első vágányt a sik­lótól felfelé építettük meg, a jelen­legi sportpályán keresztül. Á másik vágányt pedig a gyárterületnek irá­nyítottuk. Hetek alatt behálóztuk kisvasúttal a kitűzött épületeket.

(Folytatás hamarosan!)

A nagy felvonulás – Garancz István naplója

Felhasznált naplókép: Intercisa Múzeum.