A nagy röhögéstől a nagy zokogásig

Magyar Nemzet – 1996. október 18.

Gyilkosság a Képzőművészeti Főiskolán

A nagy röhögéstől a nagy zokogásig

1956. Az október végi gyor­san pergő napokban létrejöttek a forradalom gócai. Az egyik a Képzőművészeti Főiskolán. Nagytermében október 23-ra vir­radóra a budapesti főiskolák és egyetemek küldöttei azon vitat­koztak, hogy tüntessenek-e Len­gyelország mellett vagy néma felvonulásra hívják az ifjakat. Reggelre eldőlt: felvonulnak.
Dede Ernő grafikusművész – ’56-ban ötödikes hallgató – el­mondja:
– Mozgásban volt az egész főiskola. A lányok kokárdát varr­tak, mi, grafikusok, a lengyel sast és a szolidaritás jelszavait festettük táblára. Bíró Károly, a főiskola igazgatóhelyettese sürgölődésünket látva eltiltott ben­nünket a demonstrációtól, és fe­nyegetőzött. Mi letorkoltuk, mondván, hogy egyhangúlag döntöttük el a részvételt. Ez volt Bíró búcsúfellépése. Lelépett a színről. Korlátolt, műveletlen fi­gura volt. Rákosi Mátyás féltest­vére. Egyszer, amikor belépett a Szőnyi-osztályba, így méltatta a termet díszítő freskót: “Szép, csak kár, hogy a falra festették.”
– Bíró már azelőtt is lázadó­nak tartott bennünket – fűzi hoz­zá Csizmadia Zoltán festőmű­vész, akkoriban főiskolai hallga­tó. – A Károlyi-palotában volt a szovjet művészek kiállítása. Mi csoportosan néztük meg. A szocreál mázolmányok láttán gú­nyos megjegyzéseket tettünk, és kitört belőlünk a röhögés ama kollektív műalkotás előtt, ame­lyen több mint tíz festő több mint száz akadémikust ábrázolt. A ki­állítást követően “leszámoltunk” a szoc.reállal, és úgy gondoltuk, hogy apostolának – a szovjet vendégtanárnak – sincs keresni­valója a főiskolán. A nagy röhö­gésért Bíró fegyelmit rendelt el, és néhány hallgatót ki akart zár­ni. Pátzay Pál mentett meg ben­nünket, elvéve az ügy politikai élét, neveletlen gyerekeknek mi­nősítve a hallgatókat.

A forradalom színhelyein
Október 23-án a fiatalok vé­gigjárták a forradalom útvona­lait. Elváltak és összeverődtek. Menet közben egyre inkább eltá­volodtak eredeti céljuktól, a len­gyel sas árnyékában magyar kö­veteléseket fogalmazva meg. Él­ményeikről a diákszállóban szá­moltak be. Dede Ernő arra emlé­kezik, hogy a ritka tehetségű Komondy Sándorral együtt a Szabad Nép székháza elé keveredett, ahol emberek autókat borítottak és gyújtottak fel. Sándor, hogy elterelje őket az értelmetlen rom­bolástól, azt ajánlotta. “írják át” az újságot hirdető neonreklámot. Az ötlet megtetszett, a vállalkozó szelleműek fölmásztak a tetőre, és beavatkozásukra azon túl a Szabad Nép helyett “a Nép” vilá­gított. A nép, amely felkelt.
A Sztálin-szoborhoz Tóth Sándor festőművész keveredett. Akkor még csak növendék. A kolosszusnak rontó dühödt em­berek egyike felkiáltott: “Kinek a műve ez a szörnyűség?” Mielőtt a választ valaki megadta volna, hogy az alkotó Mikus Sándor volt. Tóth bekiabált egy új jel­szót. A tömeg átvette, skandálta, és a “vétkes” szobrászról, vala­mint az esetleges számonkérésről megfeledkezett.
Berobbant a diákszállóba Csűrös Zoltán is, ő valahol kö­zelharcba keveredett, és egy pus­kát nyomtak a kezébe. Pálfalvi János szobrászművész írott megemlékezésében jegyzi fel a sza­vait: ünnepélyes volt és halk. “Gyerekek, megfogadtam, ha ki­keveredek ebből, soha többé nem veszek fegyvert a kezembe. Néz­zétek meg, most is hogy reszke­tek” – kinyújtotta a karját, és a keze remegett. Fogadalmát meg­tartotta. Nem volt fegyver a ke­zében, amikor leterítették.
Csizmadia Zoltán így eleve­níti fel élményeit.
– A rádióhoz mentünk. Ve­lünk volt Csűrös is. Az oda veze­tő utakat eltorlaszolta a tömeg. A Szentkirályi utcáig jutottunk el. Egy tűzoltókocsi közeledett, hogy vízsugárral oszlassa szét a tömeget, de az emberek felmász­tak a tetejére, és működésképte­lenné tették a fecskendőt. Utánuk Szakasits Árpád kapaszkodott fel, hogy víz helyett szóval csen­desítsen. Lehurrogták. Mi nyo­multunk tovább a Szentkirályi utcán. Teli volt hullákkal. Csupa civillel. Az államvédelmisek terítették le őket. Kikeveredtünk a Rákóczi útra. Az EMKE felől katonákkal megrakott teherautó közeledett. Ránk irányították a fegyvereket. Én felkiáltottam ne­kik: “Védtelen emberekre akar­tok lőni? Ezt már megtették az államvédelmisek. Akarjátok lát­ni mit műveltek?” Felhúztak a teherautóra, és behajtottunk a Szentkirályi utcába, kerülgetve a hullákat. Vissza a rádióhoz. A gyerekek közül ott voltak Ko­mondy Sándor, Berendi József, Németh József, Vörös Gyula. A katonák is, mi is lövéseket ad­tunk le az épületre. Hogy találtunk-e, azt nem tudom. Amikor ott minden elcsendesedett, egy másik teherautón elindultunk a XIV. kerületi rendőrkapitányság­ra, ott fegyvereket vételeztünk a főiskola számára, és a Stefánia úti diákszállóba vittük őket. De ott nem volt hova elrejteni, így a szállítmányt a főiskolához irá­nyítottuk. Épp kezdtük lerakni a puskákat, amikor ráeszméltünk, hogy velünk szemben van a fé­lelmetes Andrássy út 60., az ÁVH központja. Egy államvé­delmis észrevett bennünket, és lecsapott ránk, de addigra a gye­rekek és a fegyverek már bent voltak a főiskolán, és a kaput be­zárták. Én kintrekedtem. Az ál­lamvédelmis nekem támadt, és megkérdezte, hogy kik azok, akik bementek. Én nem tudom, válaszoltam, erre rám lőtt, de nem talált. Az utcán járók össze­verődtek, és körém sereglettek. Egyikük rákiáltott az ávósra: “nem volt elég maguknak”? Engem hátrafelé lökdöstek. El tud­tam menekülni. Ezután az első dolgom az volt, hogy levágattam a szakállam. Jól tettem, mert attól kezdve egy szakállast kerestek.

Bizakodás és csüggedés
Az eufória napjai következtek. A főiskolások azt hitték, győzött a forradalom. Vitatkoztak, tanács­koztak. Egyebek között az egyetemi autonómiáról. Elmélkedtek a forradalmi magatartásról is. Meg­nézték a káderlapjukat, és egy ün­nepélyes szertartás keretében el­égették a kazánban. Megbeszélé­seket folytattak más diákcsopor­tokkal, és meghívta őket a Képzőművészeti Szövetség egy tanács­kozásra. De onnan kiábrándultán tértek haza a vitastílus, a nagy csapkodások és a személyeskedé­sek okán. Megalakították saját for­radalmi bizottságukat, amelybe a tanárok közül többek között Barcsay Jenőt, Domanovszky Endrét, Koffán Károlyt, a diákok sorából pedig Bencsik Józsefet, Csizmadia Zoltánt, Pálfalvi Jánost és Tóth Sándort választották.
Felállítottak egy nemzetőregy­séget Németh József vezetésével, tagja volt Dede Ernő is. Azt a fel­adatot kapták, hogy a környék rendjét vigyázzák, de nem akadt dolguk, mert arrafelé a betört kira­katokat sem fosztották ki. A nem­zetőrök vállalták, hogy kommu­nista vagy úgymond kompromit­tált tanáraikat megvédik. Őrt állí­tottak Ék Sándor s egyes emlékezők szerint Poór Bertalan és Kof­fán Károly lakása elé. Közben az ÁVH állandóan bejárt a főiskolá­ra, hogy kinyomozza, kik csem­pészték be a fegyvereket. Eltaná­csolták a kérdezősködőket. Úgy­mond. élve az egyetemi autonómiá­val, maguk fognak vizsgálódni. A bizakodás napjainak november negyedike vetett véget. A diákszálló lakói együtt hallgatták Nagy Imre hajnali beszédét. A nemzet­őrség felsorakozott, és a többi hallgatóval együtt bevonullak a főiskolára, hogy megvédjék azt.

Dede Ernő mondja:
– Koffán tanár úr javaslatára védelemre rendezkedtünk be. Ő óvott bennünket attól, hogy harc­ba bocsátkozzunk. Azt tanácsolta, hogy a szomszédos pincéktől el­választó falakat törjük át, hogy ve­szély esetén elmenekülhessünk. Mi megfogadtuk a szavát. Ezenkí­vül az Andrássy útra néző falon egy nyílást vájtunk a golyószó­rónak. Az ablakok elé asztalokat húztunk, és Molotov-koktélokat helyeztünk rájuk. Koffán Károly délután visszajött, és hazaküldött bennünket. Úgymond, “mit tehet néhány puska a szovjet tankok el­len?” Hallgattunk rá, visszavonul­tunk a diákszállóba.
– November 6-án berontott Csűrös Zoltán, és arra biztatott bennünket, hogy legalább plakáto­kon tiltakozzunk a szovjet bevo­nulás ellen. Menjünk a főiskolára plakátokat nyomni. Vagy húszan követtük. Ott aludtunk. Őrt is állí­tottunk. Bódis Antal elsőéves hall­gatót. Éjfél után ő riasztott ben­nünket, hogy szovjet tankok vet­ték körül a főiskolát, és ágyűcsöveiket nekünk szegezik. Rohan­tunk a pinceátjárókhoz. Csűrös és Komondy fedezték a visszavonu­lásunkat. Én festőköpenyben fel­szaladtam a szomszédos Izabella utcai ház harmadik emeletére, és becsöngettem egy ismeretlenhez. Történetesen a színpadi szerző, Kállai István volt. Három napig lapultam náluk. Más diáktársaimat is befogadták a lakók. Végve­szélybe azok kerültek, akik az ágyúlövések elől a pincébe mene­kült lakók közé keveredtek. A szovjet katonák közülük szemel­ték ki a kivégzendőket. Kovács József festőnövendéknek azért kellett meghalnia, mert bőrkabátot viselt. Miután leterítették, menten lehúzták róla. Kiemelték a lakók közül azt a négy kiskatonát is, akit mi fogadtunk be. Őket szélnek eresztették a kaszárnyában, és ha­za akartak utazni valamelyik falu­ba vagy városba. De a vonatok nem indultak. A Izabella utcai ház lakói civilbe öltöztették őket, de katonabakancsaikat nem cserélték ki. Ezt észrevették a benyomulók. A katonákat és Kovács Jóskát egy üres fáskamrába vezették, és annyi golyót pazaroltak rájuk, hogy valósággal szétszaggatták őket. Csűröst és Komondyt pedig, akik a menekülésünket fedezték, őrhelyükön gyilkolták meg. Bódist akkor lőtték tarkón, amikor ki akart lépni az alagsorból.

– A szovjet katonák átfésülték az Izabella utcai házat. Valakit ke­restek, máig se tudjuk, kit. Azt sem volt véletlen, hogy olyan jól eligazodtak a pincék labirintusában. Örök rejtély, hogy ki volt a muszkavezető. (Dede szerint a Hunyadi téri falat törték be. Csiz­madia – aki nem volt jelen – úgy tudja, hogy a főiskola kapuján, amely zárva volt, tódultak be. Va­laki zajtalanul kinyitotta, és been­gedte a szovjet katonákat.)

A megtorlás kudarca
Az áldozatokat néhány nap­pal a gyilkosságok után a növen­dékek exhumálták. Megtehették, hiszen anatómiát tanultak. A négy katona azóta is ismeretlen. Valahol talán még él egy anya, egy volt szerető, aki még mindig visszavárja őket.
Pálfalvi János írott megemlé­kezése az exhumálást idézi fel.
“Nem tudtuk hirtelen felis­merni őket. Melyikteké ez a szét­lőtt koponya? Az a magányos szem, mely valaha kedves, barát­ságos értelmet sugárzott… Nem, úristen, nem lehet! Zoli! Ez le vagy? Ne nézz oda. ne nézz oda! Emeljük óvatosan… Rá az ab­roszra, betakarom. A másik is… Hova lett az állad? Jaj, Sanyi­kám, hova? Nem, ez nem lehet igaz. Az a csendesen tűrő, összeszorítolt. makacs és szelíd száj most szemérmetlenül meztelen, vicsorgó, hiéna fogsor. Kik tették ezt? Miért? Ők is Vicsorogtak? Kidülledt a szemük? Őrjöngtek? Ordítottak? Mién ez a rengeteg lőszer? Honnan ez az irdatlan gyűlölet?…
Az udvaron megássuk a sírt. Előbb a koporsót tesszük a se­kély görödbe – öreg szekrény a litográfiáról. Ajtaját kitárjuk, be­le… beletesszük őket. Ikerhősök, ikerkoporsó. Majd az ajtót visszahajtjuk. bezárul végleg, mint a kiolvasott könyv.”

A plakát, amely már nem került ki az utcára

A temetés után az áruló nyo­mokat a főiskolások eltüntették. A plakátokat, amelyeket nem le­hetett kiragasztani, Pálfalvi csempészte ki. A főiskola ellen mindenféle vizsgálat indult, hol­ott egyetlen puskát sem sütöttek el. Vagy egyet mégis? Az épület előtt, az Andrássy úton történt. Ambrus Győző, ma Angliában élő neves illusztrátor nem tudott indulatának parancsolni, és rálőtt egy arra haladó szovjet tankra. Senki nem vette észre a merény­letet. Csizmadia csavarta ki a fegyvert a fiú kezéből, és lökte be őt a főiskola kapuján. Csizma­diát többször begyűjtötték, min­dig váratlanul tört rá az ÁVH, órákig vallatta, és felvonultatta a megszokott kellékeket, a szemé­be világított, mutogatta a pisz­tolyt és a gumibotot, de nem használta. A fiú hamar észrevet­te, hogy semmit se tudnak. Ak­kor miért mondana nekik vala­mit? Nem jutottak vele dűlőre. A vallatások után végül letettek ar­ról, hogy egy esetleges perben vádlottként vonultassák fel.

A főiskolán is folytak a fe­gyelmi vizsgálatok. Csizmadiá­nak is védekeznie kellett az el­lenforradalmi cselekményben va­ló részvétel és propaganda vádja ellen. Az egyik ellene felvonulta­tott bizonyíték – mely ostobaság! – többéves szakállának a levágá­sa volt. Csizmadia a fegyelmi bi­zottságban részt vevő tanárai segítségével kivágta magát. Amit nem lehetett letagadni, azt együt­tes erővel azokra hárították, akik elhagyták az országot. A hallga­tók mintegy egyharmada távo­zott. (Együtt indult útnak egy 14 tagú csoport. Közülük kettő. Csizmadia és Dede mielőtt átlép­te volna a határt, úgy határozott, hogy marad.) A fegyelmi bizott­ság egyik ülése után Ék Sándor odasúgta Csizmadiának: “Ne fél­jen, megkapja a diplomát.” A diákok megmenekültek, négy ta­nárt, Bene Lászlót, Koffán Ká­rolyt, Muray Róbertét, Csanádi Sándort előbb fegyelmi úton, majd helyesbítve átszervezés cí­mén elbocsátottak.
Pálfalvi János írta:
“Mi mindannyian, akik átél­tük azokat a napokat, akik megcselekedtük azokat az eseménye­ket, akik végigujjongtuk akkori boldogságainkat és elszenvedtük a szörnyűségeket is, mi mind­annyian emlékeink kétlábon járó temetői voltunk?
Vagy volt olyan köztünk, aki nap mint nap együtt tudott élni akkori önmagával? Aki károso­dás nélkül képes volt visszaidéz­ni a történelemnek és esendő létünknek azt a gigászi drámáját? Azt a tragédiába torkolló titáni színjátékot? Van, aki egy kicsit is nem roppant bele?
Bizony, sorsunkat így vagy úgy, determinálta az elvetélt tör­ténelem.”

Kovács Judit

Felhasznált képek:
Szekrénybe rejtett képek: ismeretlen fotók a forradalmi Budapestről – index.hu