Népszava – 1969. augusztus 20.
Két évtized…
DUNAÚJVÁROS 1969.
A vidéken a Megyer törzs verte föl először sátrait.
A Szalki-szigeten – pontosabban egy ma már nem létező szigeten, a szomszédságában – István görög apácákat telepített le az ezredfordulón. A monostornak úgy hívták a védőszentjét: Pantalemon. Belőle lett Pentele. A faluból is, később, aztán még néhányszor átkeresztelték. Azon a helyen, ahol feltehetően a görög apácák élelmiszerszállító bárkái szelték a vizet, most sportcsónak-kikötő van, és nem messze tőle vadonatúj halászcsárda, színes filmbe való berendezéssel, tündén rácponttyal, a dunai halászkonyha legjobb ízeivel.
A magas part szegélye fölött toronyházak, kémények, este felvillanó fények: a Martin kéményeiből vöröses füst száll, a nagyolvasztók csapoláskor rózsaszín fényfelhőbe burkolóznak. Az országúton a virágágy sárga és lila virágbetűi ezt formálják ki: “Köszöntjük Dunaújvárosban!”
A város regénye
Hivatalosan a város jövőre lesz húsz éves.
Számomra már az idén esedékes ez az évforduló. A véletlen 1949 őszén Pentelére vitt, ahol november 7. táján egy meghívott előadó meg nem érkezése miatt “beugrottam”. A régi falu régi kis tanácsházán volt a pártnap. És ott újságolta egy falubeli – amolyan hozzászólás formájában -, hogy itt is alighanem épül majd valami, mert jött néhány mérnök, szintező lécekkel és gyárról beszélnek. Meg lakótelepekről is. (A felszólaló még nem tudta, hogy Pentele ezekben az órákban veszi át Mohács szerepét – mivel a déli határ közelében tervezett vasmű az akkori politikai szituációban “zátonyra futott”.)
Azokban a hetekben kezdődött el az új város regénye, a Vasmű regénye, ellentmondásokkal, hősiességgel, pazarlással, a kezdet tétovaságával, az iparosítás komoly tartalmával és a kirakattendenciák sok zavaró felszínességével. De a férfiakat és a fiatalokat, a valami újat kezdő népet, amely Szabolcsból, Hajdúból, Békésből idejött, hogy várost alapítson, csak a feladatok érdekelték és a nehézségek. A térdig érő sár. A barakkok, amelyekbe sokszor befolyt a víz. Az elismerés, amely áradt feléjük. A kitüntetések. A filmek. Nevek villantak fel az ország közvéleményének égboltján, sosem hallott és egyszerre országosan ismert fiatal munkásnevek.
A városalapítók neve.
L. Szász Antalnál – Vasmű út 9. I. emelet 2. – állunk, a francia erkély (ki tudja már, milyen nyersanyag-takarékosság gyümölcse?) csak kissé hajlik a főútvonal fölé. Anti – én már csak így hívom húsz éve – nézi a lombos fákat, az ország legszebb főutcáját, ezt a parkosított és az ő szemének mindmáig legkedvesebb pontját Magyarországnak.
– Nem cserélném el semmivel és semmiért.
– Itt is építettetek?
– Ha akarod, pontosan megmondom, melyik házat.
A város…
Felnőttek a gyerekek
L. Szász Antal 26 évesen érkezett. Nem mondhatom, hogy egyetlen táskával, mert az sem volt neki. A Szabolcs megyei Ibrányból. Szakképzettsége: meg tudta fogni a lapátot. És meg is akarta. Az egyik legismertebb kiváló sztahanovista kubikosbrigád lett az övé, annyira ismert, mint a Partizán-brigád, Matola Jóska extraklasszis építő együttese. Az elmúlt 19 évben Anti előbb átnyergelt a kohászat lovára, ott is kiemelkedő brigádvezető lett, aztán a nagyolvasztótól elhívták – az irodaházba. Ma ő a gazdája a kereken egy hadosztályra való vasműbeli munkaügyeinek.
– A gyerekek? (Homályosan emlékszem az apró lurkókra.)
– Mind a kettő villanyszerelő. Az egyik a hengerműben, a másik a radiátorgyárban. Anti már leszerelt, határőr volt, Jóska majd most vonul be. A hosszabbik éppen egy fejjel magasabb, mint az apja, aki pedig szintén jó méter nyolcvanas.
A szoba csinos, modem bútoraival, három tele polc könyvvel kitűnő környezet ahhoz, hogy Anti villámgyorsan elmondja: mennyire nem hiszi el a két fia, hogy milyen volt az ő ifjúsága. Hát hihetik a mezítlábas csúszkálást a jégen? Dunaújvárosban nyáron sincs mezítlábas gyerek. Ennélfogva az atyák “hegyi beszédei” a múltról csendes derültséget keltenek. Az is, hogy a nagyapák jószerivel a falu határát se hagyták el. Az egykori kubikos néhány hete jött meg: elvitte az asszonyt egy kicsit motorozni Zakopanéba, Krakkóba, Katowicébe, ide a szomszédba. A tempószerető brigádvezető nem szívesen közlekedik száznál lassabban. És ha valamit hiányol a mai életből, az a munka intenzitása: hogy valahogy olyan szívvel kellene hajtani a jobb körülmények között is, mint azokban a sáros, lelkes, kissé zavaros, de mégis az ifjúság fényében ragyogó napokban.
Az alapító szökőkútja
A nagy filodendron mellett csendben áll a szoba-szökőkút. Ránézek. Nem bírom kihagyni a kérdést:
– Te Anti, hány ilyen szökőkút lehetett Szabolcsban azelőtt?
Rámnéz, elpirul, szabályosan elvörösödik.
– Te, még a Kállay Miklósnál se.
És nevetünk, nevetünk – ahogy az ember csak a saját örömének tud örülni.
Az utca végén új, fényes, tízemeletes torony.
A tanácsháza.
Jártam én már Dunaújvárosban mindenfele épületben. Volt itt egy barakk, akkortájt az ország egyetlen Közértjével, amelyikben szalámit árultak. Ide messze földről zarándokoltak a csemege hívei. Volt itt egy öreg posta, aztán volt a 26-osoknak egy házuk, amelyikből később tanácsháza lett. Ott most iskola van. A tanács ide költözött, a szép sugárút elejére, a zümmögő liftek, a széles üvegablakok birodalmába.
… és a vasmű
Hová lettél késdobáló?
Kőhajításnyira tőle az Idegenforgalmi Hivatal, amely nem győzi a csoportokat fogadni. Vezetője, Vida Imréné, pestiből lett dunaújvárosi lokálpatrióta, de itt mindenki máshonnan került penteleinek, ebben tehát semmi különös nincs. Ma már meg tudják mutatni ezt a – tizedik emeletéről kitűnő kilátást nyújtó – tanácsházát is, de a legnagyobb sláger ma is a Vasmű. Nemcsak az iskolásoknak, akiknek a vas, a gép téma – a külföldieknek is. Jóízű anekdotákat mesélnek a nagy építés éveiből: akkortájt történt, hogy nem minden idegenforgalom volt kedves és valami amerikai újságírókat egy egész nap etettek, hogy lekésessék velük a munkaidőt. Akkor aztán mondani lehetett, hogy “sajnos, már nincs bent senki”. Költséges dolog az “éberség”.
Az Aranycsillag most mindig tele van. És a város, amelynek egykor késdobálói és egyéb, Piszkos Fred stílusú vendéglátóipari üzemegységei voltak, kezd dicsekedni ragyogó tiszta, elegáns, ízléses kisvendéglőivel. Viszik a vendéget az Aranyhordóba, ahol a pinceborozó kis remekmű, a borkorcsolyák egész arzenáljával – a borokról nem is szólva. Leültetik a cukrászdák teraszán – a várossá lett város nyüzsgő forgalmában.
Sófalvi István, a város tanácselnök-helyettese, ennek a forgalomnak tanácsházi viszonylatban is tanúja: most ment el tőle egy fiatalasszony, az állami gondozott gyerekek “mamája”, hivatalos ügyben, és éppen két német újságírót vár, akik arra a kérdésre, mi érdekli őket Dunaújvárosban, nyilván azt felelik majd: minden. A két vizit között beszélgetünk, a 45 ezres városról, arról, hogy de jó lenne múzeum, mert megérdemelnék a római leletek, friss újságokról, a 13 tantermes új iskoláról, a 60 férőhelyes új bölcsődéről. Nagyon kell, mert annyi a gyerek, de annyi…
Az ezredik és a gazdája
Való igaz, itt nincs kicsi, vagy kocsi probléma: minden bölcsődekapacitás kevés, a lakótelepek előtt pedig mindenütt kocsisorok.
– Hány kocsitok van?
– Várj, felhívom a pénzügyi osztályt. (Ezt tényleg ők tudják a legjobban. Az elnökhelyettes tárcsáz, érdeklődik, aztán elneveti magát.)
– Ezt a véletlent! Pont ezer.
– És kié az ezredik?
A telefonon néhány pillanat múlva jön a válasz:
– Braun Ferenc, Batsányi utca 43.
– Ki ez a Braun Ferenc? Ismeritek?
– Hogyne ismerném, Martinász.
Baktai Ferenc
Járay Rudolf, MTI
