Sztálinváros

Béke és Szabadság – 1955. március 30.

Két nap óta érdekes könyvet olvasgatok: az első magyar útikönyv, a “Magyarország” egyik első példányát. Nagyszerű olvasmány ez a tizedik szabad tavaszon. Végigkísér szövegben és képben (és milyen finom rajzokban, metszetekben) a hazán. Célja természetesen nem az, hogy tíz esztendő alkotásait, eredményeit összegezze, nem azt írja le, hogy mi új a hazában, ami tíz év előtt még nem volt, hanem lehetőleg mindazt, ami ma van. Városokról szól a könyv és kis falvakról, gyárakról és legszebb épületeinkről, akár ötszáz éve, akár öt éve rakta köveit egymásra a dolgos nép. És hegyeikről, amelyek évtizedek óta néznek le a tájra, és folyókról, amelyeknek tükre, ki tudja milyen régen veri vissza estéről estére a csillagok fényét. Az előszó, amely a szerkesztők, írók és rajzolók (egy Boldizsár Iván által vezetett kis munkaközösség) célját, s a könyv beosztását ismerteti, azt írja, hogy az útikönyv műfaja új, mert a kapitalizmus éveiben legfeljebb Baedeckerek jelentek meg a kiváltságosoknak, de útikönyv a dolgozóknak természetesen nem, hiszen a mi rendszerünk, a fizetett szabadság, a kedvezményes üdültetés ad lehetőséget arra, hogy százezrek ismerjék meg az országot.

Ennek a feladatnak a megoldása már önmagában is tíz évhez kapcsolja a könyvet. Meg az is, hogy egy csomó új dologról számol be, amellyel már mi gazdagítottuk a hazát. Tíz évvel ezelőtt nyilván csak azt írhatták volna le a Baedeckerbe, hogy például Siófok neve először a tihanyi apátság alapítólevelében szerepel, de mi tíz szabad év eredményeképpen hozzátehetjük, hogy az egykori Sió foka ma a “munkásüdülők városa”. Tíz évvel ezelőtt, ha egyáltalában szerepelt volna a Baedeckerben, legfeljebb az állott volna a Pentele nevű dunamenti faluról, hogy nevét Panteleon görög szentről kapta, akinek tiszteletére a szalki szigeten monostort emeltek. Ha még ezt le is írták volna (nincs régi Baedeckerem, így nem tudhatom hirtelen ellenőrizni), az mindenképpen kimaradt volna, hogy Szó­rád Márton zsellér és csizmadiamester vezetésével felkelt a föld népe a nemesi vármegye ellen, minek is ijesztgetni ezzel a régi olvasót. A mi könyvünkben benne van a jámbor görög neve és természetesen Szórád Mártoné is. De a fejezetnek, amelynek első két bekezdéséből idéztük a fentieket, már ez a enne: Sztálinváros.

A tizedik szabad tavasszal minden fejezete összefügg a könyvnek, amely színes, eleven stílusban tényeket sorol fel és a független, szabad, szocializmust építő haza éppen olyan tény, mint amilyen négyszáz évvel ezelőtt a törökdúlás volt, vagy egy évtizeddel ezelőtt a Horthy-fasizmus pusztulása. De az olvasó a tényekből önállóan is következtet és e sorok írója, a könyv egyik első olvasója úgy érezte, miközben gondolatban beutazta a haza tájait, járt a badacsonyi szőlőhegyen, nyomon kísérte a kanyargós Tiszát, megcsodálta Sopron régi házait, találkozott útközben Petőfivel és József Attilával, megtudott egyet-mást a budapesti Városliget hosszú múltjáról és még ezer más dologról, mondom, úgy érezte, hogy tíz év ormáról tekint végig az országon. És első gondolataként ezt írta le jegyzetkönyvébe: milyen gazdagok is vagyunk, munkások, parasztok, értelmiségiek, mi, kilenc és félmilliónyian. Jólesik számbavenni (és ez a számbavétel a legnagyobb érdeme a könyv szerkesztőinek), mi mindenünk van nekünk, mennyi gyönyörű, ritka műkincsünk, mennyi szép, költői népszokásunk és most már – hála az utolsó tíz évnek – mennyi gyárunk, iparvidékünk, a nép javát szolgáló sok szép intézményünk.
E könyv első szép és igényes (bizonyára nem hibátlan) kísérlete egy teljes magyarországi útikönyvnek. Sokszor úgy éreztem, hogy kevesebb talán nem egy helyen több lett volna, néhol – különösen Budapestnél – azt, hogy a múlt érdekes leírása mellett még több helyet érdemelt volna a jelen. Bírálják meg majd az olvasók és az utasok, akik a könyvet használni fogják.
E sebtiben papírra vetett recenzióhoz még egyet: mi írók és újságírók sokat beszélünk egymás között arról, hogy bizony elmaradt a mi nyomdatechnikánk, sok tennivalónk van még, hogy a fejlődés magasabb fokára hágjunk. Bár a tennivalók sokaságához ezután sem férhet szó, a nagy elmaradottság mégsem igaz egészen. Bizonyíték rá e könyv kiállítása, a tördelés, a tipográfia, a nyomás szemet gyönyörködtető szépsége, a Szikra-nyomda munkája.
És utoljára még egyet, ami már nem tartozik szorosan a recenzióhoz. Nemcsak a könyv új, gazdagabb, teljesebb, szebb, más, mint az egykor szárazon megírt, tartalomban, kiállításban sovány elődei. Hanem elsősorban más az olvasó, aki e könyvet majd könyvtárába helyezi, vagy útközben a vonaton forgatja. Mert a “Magyarország” első magyar útikönyv olvasója, tagja Magyarország első szerencsés generációjának, amely már magáénak vallhatja a hazát. És mégis csak ez a főkülönbség, amely a hat és félszáz oldalas útikönyvet minden kapitalista Baedeckertől megkülönbözteti.

Gál György

SZTÁLINVÁROS

Az Adony alatti dunapart környéke nem volt mindig ilyen barátságos, szelíd vidék mint napjainkban. Az időszámításunk utáni második évszázadban hatalmas árterület, járhatatlan mocsár s buja, vad növényzet szegélyezte a lomha folyó partjait. A táj vadsága mellett még sokféle veszély leselkedett az akkori utazóra. A balparton szarmaták kóboroltak – harcias, vad törzsek -, akik kezdetleges vizijárműveiken gyakran átkeltek a túloldalra, s tűzzel-vassal pusztították a környéket. Egyetlen hely kínált csak védelmet a barbár támadásokkal szemben, az Öreghegy legmagasabb pontján épült római határvédelmi erősség: Intercisa. Ez a szó “bevágást” jelent, valószínűleg a part bemélyedését jelezték vele.

A Május 1. utca

A középkorban nyomorúságos jobbágyfalucska állt a régi Intercisa helyén. Nevét Pantaleon görög szentről kapta, akinek tiszteletére a szalki szigeten monostort emeltek. A monostornak ma már nyoma sincs. Alapfalait a századforduló táján végzett Duna-szabályozás alkalmával robbantották szét. A falu jobbágyai évszázados harcot vívtak sorsuk jobbrafordulásáért, mely egy alkalommal nyílt lázadáshoz is vezetett. A felkelést Szórád Márton kisházas zsellér és csizmadiamester vezette, de a mozgalmat a nemesi vármegye kíméletlenül letörte, részvevőit pedig keményen megbüntette. Az elnyomás ellen küzdő egykori parasztvezér kései leszármazottai még mindig élnek a községben, s az utókor azzal áldoz emlékének, hogy Sztálinváros egyik utcáját Szórád Mártonról nevezte el.
De menjünk sorjába… hosszú évtizedeken keresztül élte a maga egyhangú, eseménytelen életét a hajdani Intercisa romjai mellé települt kis magyar falu: Pentele. A hír akkor vette szárnyára nevét, amikor 1950-ben a Magyar Dolgozók Pártja és a népköztársaság kormánya elhatározta: a dunapentelei fennsíkon új szocialista várost építünk, s mellette megalkotjuk az ország legnagyobb vasművét.

Sztálinváros látképe

Az elhatározást olyan gyorsan követték a tettek, hogy Pentele népe még fel sem ocsúdhatott, amikor máris megkezdődtek a hatalmas méretű építkezés előkészületei.
Mérnökök, vízépítők, nehézipari szakemberek, tervezők, kubiko­sok, búvárok, ácsok, kőművesek jöttek a vidékre, s a pentelei Ófalu utcáinak porát egyre több gépkocsi száguldása verte fel. Teherkocsik ezrei minden képzeletet felülmúló mennyiségben öntötték az anyagot a fennsíkra. A vas, cement, kavics, tégla, deszka és cserép valóságos áradata zúdult a kis falu környékére. Néhány nappal később azután megindult az emberáradat is, majd a gépek következtek: hernyótalpas vontatók, hatalmas állkapcsú exkavátorok, óriási föld­gyaluk, toronydaruk, habarcsgépek, felvonók, transzportőrök, hosszú­nyakú szalagos emelőgépek, árokásók, billenő teherkocsik, nagytestű, széles dömperek. A Dunán vízvonalig süllyedt uszályok hozták az építkezési anyagot: a rakodóhelyekre vagonok százai ontották a felszerelést, állványokat, előregyártott vasbetonoszlopokat és az építkezések ezernyi más kellékét.

A szálló és a filmszínház

A földmunkák során egymásután kerültek elő a talajból rég letűnt korok tárgyi emlékei: kancsók, vázák, karperecek, pénzek, érmék, s más használati tárgyak. Régészeink gyakran együtt ástak a kubiko­sokkal és gondos munkával biztosították a leletek tervszerű összegyűjtését. Ezek a leletek sok mindent elárultak az elmúlt századok életéből. Többek között megtalálták egy légfűtéses római fürdő maradványait, egy ólomból készült vízvezetékcső néhány darabját és sok más használati tárgyat. A Dunán a kotróhajók teljes római hadipénztárt emeltek ki az iszapból. Tudósaink fényt derítettek arra is, hogy a vasöntés nem egészen új keletű dolog ezen a tájon. Többméteres mélységben bronzkori öntőműhely felszerelésére bukkantak. Használója négyezer évvel ezelőtt már fémet öntött a fennsíkon, nem messze attól a helytől, ahol ma az ország legnagyobb kohói ontják magukból az izzó vasat.

A Sztálin Vasmű

Az első ásónyomtól az első tonna acélig hosszú volt az út. Nem akármilyen várost: szocialista várost és vasművet teremtett itt a Párt tervei szerint a magyar nép alkotó ereje. Legelőször nem a gyárépületek, hanem a lakóházak építésébe fogtak. Már ez is szimbólum: a kapitalista “szempontok” és a mi mélységesen emberi felfogásunk közötti különbséget jelképezi. Először az építőkről, a későbbi munkásokról gondoskodtunk, s csak amikor már fedél volt a fejük felett, üzlet a rendelkezésükre, mozi a szórakozásukra, kórház a betegeknek – akkor fogtunk az üzemek építéséhez. 1950 tavaszától kezdve rendkívüli nehézségekkel megküzdve, szinte óráról órára nőtt, terebélyesedett a város. A házak lassanként utcákká formálódtak és a sáros, hepehupás utak helyére széles betonszalag került, majd megnyíltak az első üzletek és a szép, modern lakásokba beköltöztek az első lakók. Ahol 1950 tavaszán kukoricatáblák zöldelltek, ott egy élénkforgalmú város kezdett élni, lélegzeni. Megváltozott a hely neve is. Penteléből, amely már csak egy négyezer lakosú falucskát jelzett, a 30 000 lakosú várost jelölő Sztálinváros lett.
Együtt nőttek, fejlődtek a falak és emberek. Az építkezés története mindmegannyi hősi tett, érdekes mozzanat, kedves epizód. Szinte lehetetlen felsorolni mindazt az élményt, amelyből lassan-lassan emlék később pedig történelem lett. Van olyan ház, mely arról híres, hogy ott született az első gyermek a városban és van olyan dátum, amelyet azért jegyeztek fel, mert a fejlődés dokumentumát látták benne.
Sztálinváros mindössze néhány éves. Jól emlékezünk születésére és figyelemmel kísértük fejlődését. Egyetlen városunk történetét sem lehet olyan pontosan és részletesen megismerni, mint a pentelei platón épült ifjú városét. Minden sztálinvárosi lakos elmehetne idegenvezetőnek a saját városába, mert ami vele és társaival történt az építkezések idején, az egyúttal a város története is. Egy rövid séta mindenkit meggyőz arról, hogy ez az eseménysorozat éppoly érdekfeszítő, mint Európa bármelyik nagyvárosának históriája.

A nagykohó

Aki először látogat el a városba, annak már megérkezésekor nagyszerű élményben van része. A pályaudvarról befelé robogó autóbusz ablakán kitekintve fehér és vajszínű épületek végtelen tengerét látja piros és szürke tetőkkel, erkélyekkel, virágos ablakokkal, gyepszőnyeggel szegett széles járdákkal, kertekkel, játszóterekkel. És minden ház vadonatúj! Szüntelenül pereg a kaleidoszkóp: fényes kirakatú üzletházak, éttermek, iskolák, rendelőintézetek, mozi, szálloda, irodaház, múzeum, kultúrház… s közben mindenütt fák, bokrok, ligetek, virágok, friss és üde színek vidám harmóniája!
Sztálinváros főútvonala a Sztálin út. Sokkal szélesebb, mint a budapesti. Többemeletes lakóépületek szegélyezik. Közepén széles virág- és parksáv húzódik. A pályaudvari autóbuszjárat végállomása a Béke tér. Városnéző sétánkat is innen kezdjük el. A Rákóczi út végén a techni­kumi negyedet találjuk, ez az ifjú város legfiatalabb negyede. Ebben az irányban terjeszkedik tovább, az ófaluhoz közeledve.
A Vasmű felé is a Béke térről indulnak az autóbuszok. A vonal megállói: víztorony, sportpálya és a Vasmű igazgatósági épülete. A sporttelep mögött van a sztálinvárosiak szórakozóhelye: a Vidám Park és a Szabadtéri Színpad. Süllyesztett nézőteréről nyáron színielőadásokat és hangversenyeket hallgatnak a város lakói. Ne felejtsük el megtekinteni a Görbe utca és a Május 1 utca között lévő téren, a Petőfi ligetben, a rendkívül érdekes és tanulságos múzeumot.
Az 1100 holdon fekvő Sztálinváros a legkorszerűbb telepítési elvek szerint épült. Közel fekszik a Dunához és a folyópart hatalmas, zöld ligetei óriási ventillátorok módjára küldik a friss, egészséges levegőt a parkokkal, fasorokkal teletűzdelt város felé. A lakóházak és a vasmű közé, védősávként gyorsan növő fákból 160 hold kiterjedésű erdőt telepítettek.

A Sztálin út

Sztálinváros tulajdonképpen kettős fogalom: jelenti magát a várost, de ugyanakkor a vasművet is. Ha a főútvonalon déli irányban tovább haladunk, és azután magunk mögött hagyjuk az erdősávot, monumentális ipartelep tárul elénk. Itt él és dobog Sztálinváros szíve, hazánk legkorszerűbb vas- és acélkombinátja: a gigászi méretű Sztálin Vasmű. A táj régi képe ma már a múlté. A kukoricatáblák és homokbuckák helyén füstölgő gyárkémények, óriási testű kohók, hosszú csarnokok, a munka ritmusától összhangzó gyárépületek roppant tömbjei emelkednek. Izzó fehér folyamként ömlik a vas a kohók torkából, mint erős szívből a bőáramú vér az izmos testbe. A vasérc vízi úton a dunai uszályok mélyén érkezik a Vasműhöz. A hajókat az acélváros hatalmas, modern kikötője fogadja Ópentele községgel szemben, a szalki sziget öblében. Tengerjáró hajók is könnyűszerrel kiköthetnek magas partfalánál.

Az iskola

A hétszázköbméteres nagykohó távvezérlő berendezése az acélgyártás “agyközpontja”. Kezelője gombnyomással irányítja a kohó munkáját, az automatikus ércmérleg-kocsikat és felvonókat. Hét ember látja el a távvezérlő-berendezés segítségével azt a munkát, amelyhez máshol 60-70 ember kell.
A vasmű teljesítőképességét már egyetlen adat is elég híven jellemzi: 24 óra alatt mintegy 300 vagon anyag ki- és beszállítására képes. Vízfogyasztása percenként 750 köbméter, tehát például a Sajó folyót egy óra leforgása alatt úgy felhörpintené, hogy egy csepp víz sem maradna a medrében. A vasmű folyamatos működését 22 különböző vezetékhálózat biztosítja: gáz, gőz, elektromosság, víz, levegő, csatorna, telefon, távjelzés… A gyáron belül külön rendezőpályaudva­rok irányítják a vasúti kocsik forgalmát. Teljes üzem esetén a vasmű vas- és acélgyártása egyharmaddal meghaladja hazánk valamennyi hasonló üzemének együttes termelését.
Ha valaki egy régi térkép nyomán kívánná bebarangolni az országot, bizonnyal sok meglepetésben lenne része. De a legnagyobb “Pentele” határában érné. Hiszen a térkép szerint itt mindössze egy apró falucskának, sívó löszmezőknek, bozótos, szúnyogtermő mocsárnak kellene lennie a dunaparton. És a valóságban? Lüktető nagyvárosi forgalom, sok-sok gyár magasba kígyózó füstfelhője, szüntelen mozgásban lévő csillesorok, tengerjáró hajók, városnyi új ház, s mindez úgy uralkodik a pentelei fennsík lágy hajlatán, mintha a szocializmust építő ember alkotnivágyását jelképezné.
Sztálinváros valóban jelkép: egy új ország életének, felemelkedésének szimbóluma…