Megint jönnek, kopogtatnak

Képes 7 – 1990. április 14.

MISKOLCZI MIKLÓS

MEGINT JÖNNEK, KOPOGTATNAK

Szerzőnk elhatározta, hogy könyvet ír a negyvenhá­rom év után első szabad választásokról. Hogy ezt belülről, közelről, saját tapasztalatai alapján tehesse, független jelöltként elindult Fejér megye 3. választókerületében. Ki tudja, tán csoda is eshet! Természetesen vereséget szenvedett, viszont megszületett Miskolczi Miklós □ (független): NE válasszon engem! című új könyve, amely a Képes 7 Kft. kiadásában már április végén a könyvárusoknál lesz.
Az alábbiakban részletet közlünk a Szatírába mártogatott, választási naplójegyzetek, anno 1990 alcímet viselő könyvből.

Sándor, a frontember fél négyre tereli össze csapatát és amidőn mindenki együtt van, rövid előadást tart az etikai kódexről, majd ünnepélyesen útjára indítja a választási kampány új szakaszát. Megkezdődik az állampolgárok közvetlen háborgatása, módszeres zaklatása.
Becsönget az első lakásba, ahol senki nem nyit ajtót.
A másodikban sem. A harmadik lakás bérlője alsónadrágban csoszog elő. Fantasztikus, hogy milyen sokan vannak gatyában délután fél négy és este fél nyolc között. Az első gatyás két nap gondolkodási időt kér. A kilencedik lakás asszonya előbb még megbeszéli a férjével, aki jelenleg disznóvágáson van (de akkor ki az az alsónadrágos, aki a rekamién ül?), a tizenkettedik lakásajtót csalódottan és kurta “nem” kíséretében csapja be egy illatos fiatalember.
Vége az első lépcsőháznak és az eredmény: nulla.
A második lépcsőházból viszont tizenheten adják át a szelvényt és többnyire előre kitöltve. Kategorikus “nem”-et senki sem mond. A harmadik lépcsőház 11, a negyedik 13, az ötödik 9 cédulával zárul. Az első nap (négy óra) eredménye 134 ajánlás. Óriási!
Csütörtökre némileg eloszlik a bizonytalanság és a félénkség. Pénteken stabilizálódik az eredménnyel kecsegtető, a következő választási kampányokban is jól hasznosítható munkamódszer. Amelyet persze e könyv áráért szívesen közrebocsátok.
Első tétel. Kopogtatócédulát gyűjteni sohase menjünk egyedül. A kollektivitást favorizáló társadalmunkban a magányos ember gyanús. Hogyhogy nincs társa? Vajon, miért maradt egyedül? Lehet, hogy buzi? Individualista? Elviselhetetlen? Bármelyik feltételezés képes eltéríteni az állampolgárt eredeti szándékunktól. Ha nem gyanús a pasas, akkor legalábbis szánalomra méltó. Politikai harcban pedig, amikor egyes pártok már győztesként ünneplik magukat, a szánandó egyet jelent a vesztessel. Arról nem is szólva, hogy egyetlen embert könnyebben lehet elkergetni az ajtó elől, egyszerűbb leönteni mosogatólével vagy az ellenpárt demagóg dumájával.

Menjünk tehát többen, öten-hatan. Csináljunk kisebb ricsajt, afféle hepeninget a lépcsőházban, hogy az a lakó is tudni akarja, mi történik itt. akihez eleddig még be se csöngettünk. Már most, ehhez egy tisztán férfiakból álló társaság nem igazán jó, mert a felületesebb lakók könnyen duhaj részegeknek minősítik őket és lehet, hogy a rendőrséget is kihívják. Jó, tudjuk, hogy azok nem jönnek ki, de nem is ez a lényeg, hanem az elvesztegetett renomé. Ezért ajánlatos a kopogtatócédulát gyűjtögető brigádba két-három nem frivol módon öltözött, de élénk tekintetű hölgyet keverni. A nők jelenléte a (lakó)nőket megnyugtatja, a (lakó)férfiak érdeklődését pedig fokozza. Mindkét lelkiállapot feltétele a sikernek.
Második tétel. Nem mindegy, hogyan köszöntjük az ajtót nyitó háziakat. Pluralizmus felé hajló világunkban természetesen fél siker, ha eltaláljuk a megfelelő formát, de alapos környezettanulmány és világnézet-ellenőrzés nélkül nem ajánlatos a végletek felé közelíteni. Ne köszönjünk hát “Kitartás”-sal, “Szebb jövőt”-tel, se ferdén föltartott kézzel. Ne mondjunk alázatos “Dicsértessék”-et se, mert hátha ateista a házigazda vagy protestáns, aki utálja a pápistákat. A “Bort, búzát, békessé­get” üdvözlés hangulatos bár, de mindenkit a kisgazdákra emlékeztet.
Ilyen köszöntés után a választópolgár automatikusan is oda írhatja az ajánlási szelvényre az FKgP nevét és akkor már akár el is köszönhetünk. Apropó, elköszönni – kivált ha a céduláért folytatott házi harcban sok mindent megígértünk – okosabb a jól hangzó “Hát a legjobbakat kívánom”-mal, mint a sztereotíp és ezúttal veszélyesnek is mondható “Viszontlátás”-sal. De hol vagyunk még ettől! A “Szabadság” is jó beköszönésnek tűnik, csak ez esetben szigorúan ügyeljünk arra, hogy még meg­szokásból se mondjuk hozzá, hogy “elvtársak”. Egyébként is vigyázni kell, mert a tájékozatlanabb, vagy a választások idejére szándékosan megbolondított választópolgár nem tudja majd eldönteni, hogy melyik szabadságról van szó. Arról-e, amit hajdan az MKP meg az MDP ígért, vagy arról, amit mostanában minden párt emleget. És nem szabad fölösleges dilemma elé állítani a szavazásra jogosult állampolgárt, mert ilyen krízishelyzetben könnyen elfelejti, hogy hová tette a félcéduláját. Legjobb, ha férfiaknak és kihízott otthonkában, illetve kinyúlt melegítőben ajtót nyitó nőknek egyszerű “Jó estét”-tel, hálóinges vagy pongyolás asszonyoknak pedig “Kézit csókolom”-mal köszönünk.
Harmadik tétel. Jövetelünk céljáról röviden kell tájékoztatni az állampolgárt. Miközben jobb (esetleg bal) lábunkat a kinyitott ajtó és a küszöb közé helyezzük, véletlenül se kezdjük a mondókánkat azzal, hogy mi igazán hiszünk a radikális programokkal megvalósítható liberális demokráciában, amely az élet mizerábilis processzusai után végre ránk hozza az egyéni szabadságjogok kiteljesedését. És ne folytassuk azzal – még mindig akadályozva lábunkkal az ajtó bereteszelését -, hogy a jogállam nem csupán és nem elsősorban jogszabályok kérdése, hanem magatartás dolga, sőt, a politikai kultúra és a politikai erőviszonyok függvénye. Fölösleges beszéd lenne, a választók többsége ugyanis ezzel száz százalékig egyetért, kivált délután fél négy és este fél nyolc között.
Mondjuk meg inkább magyaros őszinteséggel, hogy mit akarunk. Lehetőleg egyszerűen és közérthetően:
– Miskolczi Miklós barátai vagyunk és azt akarjuk, hogy ő legyen Dunaújváros pártoktól független képviselője.
Ezt a mondatot bárki elmondhatja a csapatból, aki nem dadog. Még az is, akinek éppen fogtechnikusnál van a protézise. A nyílt, egyenes beszédtől elszokott népünk egyszerű fiainak, lányainak ugyanis ilyen őszinteség hallatán fel fog akadni a szemük, és nem fogják látni az agitátor csempe száját. Többnapos tapasztalat szerint még a hangjuk is elakad. És ezt ki kell használni.
Negyedik tétel. A beállt csendben az előre kiképzett frontember előlép és kíméletlenül ráhat a háziak érzelmeire.
– Legyen végre egy L-épületi (Vö­rösmarty, Gábor Áron, Bocskai utcai stb.) gyerek a Parlamentben! – mondja és a nagyobb hatás kedvéért kitöröl egy könnycseppet a szeméből. Nincs az a lokálpatrióta, akit e szavak hallatán meg ne legyintene a büszkeség: egy L- épületi gyerek a Parlamentben!
Van, aki megroggyan e hatalmas lehetőség közelében, van, aki büszkén kihúzza magát, de a legjobb állampolgár az, aki rögvest befut az ajánlócéduláért.
A hatást figyelve és elemezve frontemberünk ilyenkor rátérhet a konkrétumokra, megerősítvén a választópolgárban erjedésnek indult gondolatot és szándékot:
– Négy ház itt összefogott, hogy bejuttassuk a mi jelöltünket.
Nagyon fontos a birtokos szerkezet használata, továbbá az összefogás emlegetése, legtöbb ember ugyanis vonzódik a birtokhoz és a tömeghez. És ha már négy ház úgyis összefogott, akkor minek akadékoskodnának éppen ők, akik tavaly ősszel se mentek le társadalmi munkázni a ház előtti parkba. Még az is lehet, hogy bajuk lesz belőle.
A jó frontembernek észre kell vennie ezt a tekinteten átlengő kis félelmet és úgy kell azt felerősítenie, hogy közben már mutassa is a kivezető utat:
– Ha ide tetszenek adni a kopogtatócédulát, akkor mi fölvesszük önöket a listára.
Miután a slampos diktatúrában listán lenni legtöbbször valami jót jelentett (lásd: segélyezési, prémium-, lakáskiutalási és egyéb listák), az állampolgár örülni kezd, hogy ilyen könnyen megszabadulhat a marcangoló önvádtól. Örömében azonban legtöbbször elfeledkezik a céduláról.
Ötödik tétel. Az idő sürget, rövidre kell zárni a dolgokat. Legjobb, ha a brigád valamelyik hölgy tagja fogalmazza meg a választópolgár tennivalóját. Ez esetben ugyanis kisebb lesz a lehetősége annak, hogy a felszólítás túlontúl agresszívra, parancsszerűre sikeredjen.
– Tessenek szépen ideadni az ajánlási szelvényeket!
Ha a csapat jól működik, akkor először itt juttatható szóhoz az állampolgár. Ki is használja a lehetőséget, mert gyanakodva megkérdezi:
– De hát kiről is lenne szó…?
Mert természetesen eddig semmit sem értett, csak azt látta, hogy sokan vannak, beszélnek összevissza, és félig már benn vannak a lakásban.
– Jaj, hát a Miskolczi Miklósról. Biztosan tetszik ismerni, mert őt mindenki ismeri Dunaújvárosban…
Nagyobb a hatás, ha ezt egy kicsit megrovóan mondják, egyszerre legalább öten. Hozzá lehet tenni, hogy:
– Tetszik tudni, szokott írni az újságban.
Egészen biztos, hogy erre száz választójogú közül kilencven ijedten bólint. Harminc kicsit bizonytalanul, míg hatvan meggyőzően és határozottan. Végtére is ne nézze őket senki tudatlan analfabétának. Hogyne ösmernék ők azt a képviselőjelöltet, akit ugye itt a négy ház már összefogva akar.
– Persze, persze. De melyik párt is?
Csapjunk rá a szóra, mint éhtyúk a takonyra.
– Nem párt! – A tiltakozó szeme úgy ragyogjon, mint az ezred lányáé, amikor Sztálin képe alatt fölesküdött a Komszomolra. – Nem párt! Pártoktól független, párton kívüli. Mi nem támogatunk pártokat. Elég volt a pártoskodásból!
Ez általában megnyugtatja az állampolgárt, aki annyira hozzászokott már az egypártrendszerhez, hogy kifejezetten zavarja a politikai pluralizmus. Nem tud eligazodni, nem tud különbséget tenni, nem tudja, melyik pártot illik, melyik pártot kell, melyiket nem kell, nem ajánlatos támogatni. A pártonkívüliség azonban egyértelmű. Abból baj nem lehet.
– Hát, nem is tudom, hol is van az a…
Itt a döntő pillanat.
Már csak a finom munka van hátra, amihez egy-két csapattag is elegendő. A többiek átvonulhatnak egy másik ajtó elé, ahol már alig várják őket.
Hatodik tétel. A karnyújtásnyira megközelített ajánlási szelvényt ki kell énekelni a választópolgár szájából. Erre a műveletre az eddig elhangzottak alatt kell felkészülni. Például, egy pillantás a névtáblára, memorizálni a föliratot. benyomulni a cédulát kereső állampolgár mögött a konyhába (szobába) és szóval tartani:
– Pista bátyám, már ne haragudjon, hogy így mondom, de nem dolgozott maga valamikor a kokszolóban?
A házigazda örül, hogy a keresztnevén szólították, de többnyire tiltakozik:
– Nem. Én az erőműben dolgozom.
– Hát ez az! Tudtam én – örül ilyenkor egy jól kiképzett szelvénygyűjtő. – Hát persze, még a Bezdek Karcsi bácsi idejében, hát persze…
A közös ismerős, a régi szép idők fel­emlegetése határozottan megnyugtatja az állampolgárt: lám, nem döntött rosszul, amikor odaígérte a félcéduláját.
A módszer sikeres alkalmazásának azonban van egy előfeltétele. Ismerni kell az erőmű egykori, tekintélyes vezetőjének (legalább) a nevét. Az igazi nehézség pedig az, hogy a kenyérgyárból, a ruhagyárból, a büntetésvégrehaj­tási intézetből, a szállító gyárrészlegtől, a gondnokságtól és a vasúttól is kell ismerni valakit, mert elképzelhető, hogy állampolgárunk ott dolgozik.
Erőltetni azonban ne erőltessük ezt a módszert, mert ad 1. kiderülhet, hogy a nevén kívül semmit sem tudunk az emlegetett illetőről, ad 2. az állampolgár annyira megörül és megszeret bennünket, hogy leültet és végeláthatatlan munkahelyi történet elmesélésébe kezd.
Ha a bejárati ajtó névtáblájára láthatóan utólag írtak (kapartak) egy -né szótagot és az ajtót idősebb hölgy nyitja ki, akkor egy életrevaló cédulagyűjtő nyugodtan indíthat azzal, hogy ő bizony, szegény Lajos bácsi munkatársa (inasa, segédje, kollégája, beosztottja) volt. A főnöke ne legyen, mert az emberek általában utálják a főnöküket és ezt a házastársuk is tudja. Mondja inkább, hogy milyen derék, segítőkész kolléga és jó szakember volt az öreg.
Szimpátiát kelt, ha nem csinálunk nagyobb ügyet abból, hogy a sunyin elősomfordáló kutyus beleharapott a vádlinkba. Ellenkezőleg, simogassuk meg a rohadt, korcs dögöt és mondjuk el többször is:
– Jó kutyus, szép kutyus, de szép kis kutyus…
Ha macska van a háznál, engedjük, hogy ölünkbe ugorjon és odacsalogassa a csipás kölykeit is.
Dicsérjük a papagájt, a filodendront, a jukkapálmát, a horgolásokat, a bútort, a szőnyeget, egyáltalán mindent dicsérjünk, ami a látómezőnkbe esik.
Könnyű a dolgunk, ha gyerek van a háznál. Ha kislány az istenadta, csippentsük meg az arcát mondván:
– Jaj, de szép vagy. Tudod-e, hogy szebb vagy mint anyukád?
Ennek minden anyuka örül. Előfordul azonban, hogy a leánygyermek nem az anyjával, hanem az apjával van otthon. Ilyenkor az effajta összehasonlítástól természetesen el kell tekinteni. De nem a módszertől! Egy mindenre felkészült cédulagyűjtögető ilyenkor azt mondja:
– Jaj, de szép vagy. Te biztosan a meséskönyvből léptél elő.
Az egészségügyi alapképesítéssel rendelkező brigádtagok gyorsan föl­mérhetik a háziak szomatikus állapotát: van-e visszér, dagadt láb, magas vérnyomás, ödéma, trachoma, reuma, pikkelysömör, elmebaj, pszichózis, pszichopátia stb. Ha van – valami baj, betegség szerencsére mindig van a családban! -, adjanak rövid tanácsokat, csóválgassa a fejét az eddig szedett gyógyszerek láttán és utasítsa a háziakat kivizsgálásra: vérkép, vizelet, próbareggeli.
Sajnos, mindezen közben előfordulhat, hogy a háziak legnagyobb jóakaratuk, sőt határozott szándékuk ellenére sem találják meg a cédulákat. Ilyenkor javasolni kell, hogy nézzék meg a leggyakoribb dughelyeken. Ha a hangulat már baráti és meghitt, akkor maguk a gyűjtők is segíthetnek keresni: régi retikülben, a szekrény alján, a poharas tálca alatt, a használaton kívül helyezett levesestálban. Nyúljunk a vasalt párnacihák alá, tapogassuk meg az ünneplős ruhák belső zsebeit a sifonérban. Kérdezzük meg, hogy véletlenül nem jártak-e itt előttünk más cédulagyűjtők és ha a válasz határozottan nemleges, akkor, de csakis akkor kezdjünk hozzá a kredenc módszeres kirámolásához. A csapattal járó izomember nyugodtan fölajánlhatja, hogy szívességből elhúzza a 250 literes hűtőgépet, elmozdítja helyéről a kombinált szekrényt, a franciaágyat és a cserépkályhát.
A jó munkának előbb-utóbb meg lesz a jutalma és valahonnan, a spájzból, a mélyhűtőből, az előszobai tükör mögül, vagy a háziasszony kötényének a zsebéből előkerülnek az áhított cédulák.
Ilyenkor már csak arra kell figyelni, hogy a választópolgár ne a “jelölt neve” feliratnál írja alá, és ne a “saját­kezű aláírás” fölé írja a jelölt nevét. Ha erre nem figyelünk eléggé, akkor megette a fene az egészet, hiába téptük a szánkat, mert a kínkeservesen begyűjtött négy szelvény mindegyikén Mis­kolczi Miklós ajánl majd képviselőjelöltet, mégpedig Varga Béla, Varga Béláné, ifjú Varga Béla és Vargáné Czitrom Erika személyében.
Javításokat pedig nem fogad el a választási bizottság.