Dunaújvárosi Hírlap – 2018. szeptember 1.
SZTÁLINVÁROS
1953. szeptember 3.
DR. HANÁK JÁNOS
Ezen a napon, 1953. szeptember 3-án kezdődött meg a kohászat oktatása városunkban, 65 évvel ezelőtt, a Kerpely Antal Kohóipari Technikumban. A Diósgyőri Technikumból áthelyezett felsőbb osztályok mellett három új első osztályt is szerveztek az ország minden részéből.
A jövő hét végén a három osztályból még élő korszak alkotó húsz szakember – akik az iparban és az oktatásban is maradandót alkottak találkoznak az iskola régi főépületében, a mai egyetem aulájában.
A kormány 40/1950 sz. rendelettel hozta létre az iskolát azzal a céllal, hogy a “fejlődő iparunk részére megfelelően jól képzett, általános műveltséggel és önálló kezdeményező erővel rendelkező technikusokat neveljen, és a felsőbb műszaki tanulmányokra előkészítsen”. A Május 1. utcával kezdődött a város építése 1950-ben. A Dunai Vasmű is nagy ütemben épült, a Gépgyár a vasöntödével (1951.11.07.), a Tűzállótéglagyár (1952.11.07.) és az Erőmű (1953.03.02.) már működött, az I. kohó szerkezete is kész volt az 1954. február 28-i induláshoz. A gyárnak és a városnak is szüksége volt a technikumra. Két évig tartott az építkezés, majd amikor 1953. szeptember 3-án megnyílt az iskola, az első évben még kívül és belül is állványok voltak az építés teljes befejezéséig.
A sztálinvárosi 24. sz. Kohászati Technikum építése (1953)
A fiúk diákotthona ideiglenesen az épület II. emeletén volt 42 ágyas szobákban, amíg a lányok a technikum-negyedben lévő lakások harmadik emeletein kerültek elhelyezésre. A szállások egységesen vaságyakkal és pokróccal voltak felszerelve. A műhelyoktatás az építőktől kapott, az iskolaépület előtti barakkban kezdődött el. A kémiai és a fizikai laborok sem épültek még addigra fel, a hiányos felszereléseket ideiglenesen egy osztályteremben helyezték el. Fűtés ideiglenes vaskályhákkal és csak a nagyobb termekben volt, meleg víz a fürdéshez az építők egyik barakképületében volt esetenként.
A nappali tagozatos három első A, B és C osztályokat Sztálinvárosból és környékéről, illetve az ország több megyéjéből szervezték, egy második, egy harmadik és két negyedik osztályt Diósgyőrből, az ottani technikumból helyeztek át az iskola beindítására. Az első évből kiesett diákok pótlását segítette az ózdi és a kisvárdai technikum megszüntetése, ahonnan a diákokat Sztálinvárosba illetve Diósgyőrbe helyezték át. A koreai háború miatt csaknem ezer észak-koreai fiatal tanult Magyarországon az ’50-es évek elején.
Koreaiak Magyarországon, Sztálinvárosban
Egy-két éves nyelvi előkészítő tábor után a mi technikumunkba is érkezett koreai tanuló Pak Csi Zo, Kim Ju Zong (Jancsi) és tíz társuk. Jó barátságban voltak a magyar diáktársaikkal, jól tanultak, szerették például a labdajátékokat. Az étkezési szokásaik eltérőek voltak, a tészta második fogásra ráöntötték a levest, bármilyen leves is volt az. Az ’56-os forradalom után szó nélkül elvitték őket, mert a forradalom mellé álltak. Az 1956/57-es tanévben az iskolai fegyelem október 25-től meglazult. A forradalom után az esti és a levelező tagozaton az oktatás november 25-én, a nappali tagozaton pedig csak december 28-án indul be újra, a téli szünet ezen okok miatt elmaradt.
1956/1957-es tanév a Kerpely Antal Kohászati Technikumban
1957. január 2-án újabb belső rendzavarás történt az egyik első osztályban, mert a Szovjetunióban végzett matematikatanár “szakkifejezései” nem tetszettek a diákoknak. Másik három osztály szolidaritása eredményeként, a város vezetője a karhatalmistákkal gyorsan a helyszínre érkezett, az iskolát bezárta, a négy osztályt azonnal elbocsátotta, órákon belül a várost is el kellett hagyniuk. Azok a diákok, akik az eltanácsolt osztályokból nem távoztak külföldre, később a szüleikkel együtt megjelenhettek az iskolában, és meghallgatásuk után folytathatták a tanulmányaikat. A forradalmi eseményekben az iskola diákjai részt vettek, ott voltak az utcai felvonuláson, a Bartók előtti gyűlésen, őrizték a víztornyot, a csápos kutakat és más középítményt. Egyesek részt vettek a laktanya környékén elhelyezett légvédelmi ütegek mellett a város megvédésében, reménytelenül és eredménytelenül. A mindig kísérletező és feltaláló fizikatanár, mindenki kedvelt tanára a Rákóczi adót az ideiglenes kormányt segítve működtette, amiért néhány év börtönbüntetést kapott.
A kohóipari technikumban később öntő és gépésztechnikus-képzés is folyt, 1968-ig. A technikusképzés az 1972-es iskolai év végéig tartott a Kerpely Antal Önálló Esti Technikumban, Nagy János igazgató vezetésével.
Az ipar fejlődése igényelte a növelt tudásszintet jelentő felsőfokú technikumok létrehozását, ezért 3/1961 sz. oktatási reformtörvény alapján alakult meg 1962-ben az ország egyetlen felsőfokú kohászati szaktechnikusképző intézménye, dunaújvárosi székhellyel, a Kerpely Antal Kohóipari Technikum épületében, Csepelen és Diósgyőrben kihelyezett esti kohásztagozatokkal. A felsőfokú képzés első igazgatója dr. Horváth Aurél, a Miskolci Egyetem volt professzora, a vasmű főmetallurgusa, kohó- és vegyészmérnök szaktekintély lett. Metallurgus és technológus ágazattal 96 kohász és 46 gépész és szervező kezdte meg az oktatást a Dunai Vasműből felkért 36 óraadó mérnök alkalmazásával. A Felsőfokú Kohóipari Technikum 1962-1969 között működött, amelyből kifejlődött az üzemmérnök-képzést biztosító Nehézipari Műszaki Egyetem Kohó és Fémipari Kara, amely 1969-1989 között működött. Az intézmény 1990-től 2000-ig az egyetem Dunaújvárosi Főiskolai Kara lett. A főiskola a Nehézipari Műszaki Egyetemről, a mai Miskolci Egyetemről leválva 2000-től önálló intézményként működött tovább, majd 2016-tól már az alkalmazott tudományok egyetemeként tartják nyilván.
Kanyarodjunk azonban vissza a kezdetekhez. Az első technikumi évek nehezen teltek, mert a tanulók zöme a kollégiumokban lakott, mivel a környékről sem lehetett bejárni a városba. A “buszok”, azaz a ponyvás Csepel típusú teherautók, később fabódés teherautók, az ún. fakaruszok vidékről csak a város építőit és a már működő üzemek munkásait szállították a városba, illetve a vasműbe. A kollégiumban nagy volt a szigor, a névre szóló belépőkártyát mindig be kellett mutatni, ha az 1-1,5 órás délutáni kimenőről visszatértek a tanulók. Késés lehetetlen volt, mert a kimenőt bevonták, így a hétvégeken sem lehetett a városba menni. Kötelező szilencium, azaz tanulási időszak volt vacsoráig, vasárnap délelőtt is. Minden nyáron kötelező volt termelési gyakorlaton részt venni, ha lehetőség volt rá, akkor kohászati üzemet kellett választani.
A városba nem volt kezdetben tanácsos kimenni, biztonságosabb volt a társakkal maradni a szabadidőben. Kulturális és szórakozási lehetőség 1955-ig, a Dózsa mozi megépüléséig lényegében nem volt. (A filmszínházat 1951-ben, december 21-én adták át, a Bartók Kultúrházat pedig 1953. december 31-én – dm. szerk.) A piac jelenlegi helyén a barakkok között működött a József Attila mozi és könyvtár. Lehetett futballozni, majdnem minden negyedben volt egy kopasz vagy salakozott focipálya (a zöld sztk., a városháza, a gimnázium, a Sikló úton, a radarban). A városi focibajnokságban a technikum jól szerepelt. A szórakozás fellendülését jelentette a Dózsa mozi megépülése, az első három sorba 1 forintért lehetett jegyet kapni.
Fémgyűjtő elsőéves diákok a kötelező diáksapkában, 1954 tavaszán
A diákok a városban viselték a kötelező diáksapkát, ami kezdetben a fotón is látható “ködvágó sapka”, később jelvénnyel ellátott tányérsapka volt. A technikum diákjai egyre jobban bekapcsolódtak a városi és az országos sport- és kulturális életbe. A nyári kötelező termelési gyakorlat mellett önkéntes munkákon is részt vettünk, így a Hanság lecsapolásában 25 diák, az árvíz által elpusztított Mohács-sziget újjáépítésében öt fő vett részt, ahol például e sorok írója is írásbeli táborparancsnoki elismerést kapott.
Iskolaalapító igazgatónkat, Avas Mihályt a diósgyőri Gábor Áron Kohó- és Öntőipari Technikum éléről helyezték Sztálinvárosba, az új iskola megszervezésére és beindítására, két fiatal tanártársával, Vajdai Vilmos kémia- és Borhy Anna magyartanárral, a komplett négy osztállyal együtt. Avas Mihály, aki kohó-, bánya- és építészmérnök is volt, részt vett az iskola főépületének és a műhelycsarnokának a tervezésében, és felügyelte az építési munkálatait. Az iskola a 24 sz. Kohászati Technikum néven indult be, a végleges névadásra egy ünnepségen került sor 1955-ben.
1987-ben elhelyezett Fodor Sándor által készített
Kerpely Antal dombormű a főépület 2. emeletén
Kerpely Antal Kohászati Technikum
A tanári kar kezdetben 16 főből állt, ami az osztályok számának növekedésével, a gépész-, és öntőszakok beindításával tovább bővült. A technikumban a működése alatti 15+2 évben 1700 technikust képeztek, a tanárok száma az óraadó tanárokkal együtt meghaladta a 220 főt. Avas Mihály szigorú, mindenki által tisztelt és szeretett, tapasztalt technikumi igazgató volt. A tanárok nagyobb hányada fiatal tanár, mérnök-tanár vagy mérnök volt, és mérhetetlen becsvággyal végezték a munkájukat. Még a kollégiumi felügyelők között is felkészült mérnökök vagy tanárok voltak, akik velünk együtt laktak a kollégiumban. A későbbi igazgatók is mind mérnökök voltak, Gerendás Andor gépészmérnök, Hajdú András kohómérnök, dr. Horváth Aurél kohó- és vegyészmérnök, egyetemi professzor, a vasmű főmetallurgusa, a Felsőfokú Technikum megszervezője, dr. Molnár László gépészmérnök, az egyetem dékáni hivatalának a vezetője, a Dunaújvárosi Főiskola megszervezője.
A Sztálinvárosi Kohászati Technikumban
ŐK HÚSZANAz 1957. évben érettségizett, ma is köztünk élő húsz szakember: Solymos Ernő, Hanák János, Kokas Tibor, Andrási Miklós, Tóth József, Dénesné Gulyás Eszter, Lázár János, Köteles György, Saska Imre, Omódi Gábor, Németh Rudolf, Végh Lajos, Nyitrai Katalin, Búzás Ilona, Kardos Endre, Paszternák Andor, Major Sándor, Récsey Róbert, Lénárd Béla, Szegedi József.
|
A három új osztályba eltérő alapképzettséggel érkeztek tanulók, sokan nem bírtak megbirkózni a tanulmányi elvárásokkal, és nehezen viselték el az iskola és a város adta szerény lehetőségeket. A képen látható I. B osztály 37 tanulójából csak 11 fiú végzett és egy lány, Gulyás Eszter, akit a vegyes C osztályba helyezték át. Az osztályfőnök Kuntler Erzsébet sem bírta egy évnél tovább a városunkban, visszament Székesfehérvárra tanítani. A technikumban végzettek kivétel nélkül megalapozott tudással kerültek ki az iskolából, sokan továbbtanultak, tudományos munkát is végeztek, néhányan az oktatómunkát vállalták, az iskola legjobbja, a mindig kitűnő Beck István gépészmérnöki diplomát szerzett és a BME egyetemi tanáraként ment nyugdíjba.
(Az írás dr. Hanák János személyes visszaemlékezésén alapul — dh szerk.)
Fotók: Hanák János gyűjteményéből
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
