Borsos Miklósnál végzett ez a fiatal lány, Miró Eszter. Bűbájos kis szobrokat farag fából a parkra nyíló műtermében. Most éppen pilótát mintáz, a fegyveres erők pályázatára készül. Ha lejár itt tartózkodásának ideje, Sztálinvárosba szeretne költözni. Ott igényelt lakást, a művészek számára épülő távfűtéses, téli-nyári műteremmel ellátott modern lakóházban.

Megjelent: Ország-Világ – 1960. 09. 07.

____________________________

Dunaújvárosi Hírlap – 1969. május 27.

Miró Eszter

Furcsa játéka a véletlennek, hogy a Dunaújvárosban élő három szobrászművész mindegyike nő. S ezt a csodálkozást nem az kelti bennem, hogy – férfitársaimhoz hasonlóan – nagyon megszoktam számbeli fölényünket az élet több területén, hanem az, hogy Miró Eszter olyan magától értetődő mozdulattal mutat körül műtermében, mintha ezt mondaná: “Tessék, ez vagyok, ezt csinálom, nincs rejtegetni valóm”. És mozdulata megakadályoz abban, hogy megkérdezzem: nő létére hogyan érezhet hivatást a képzőművészet legférfiasabb ágának, a szobrászatnak művelésére. S a következő mozdulat, a vendéglátóé, végképp elsüllyeszti a kérdés-felelet játékot – beszélgetünk. Kávé mellett, irodalomról, zenéről, és természetesen képzőművészetről. És ő kezdi – kérdéssel:
– Nem hallgatta tegnap este a rádiót? Amerigo Tot nyilatkozott pesti tárlatáról. Feltétlenül meg kell nézni! Csak valahogyan azt ne higgye, hogy fenntartás nélkül rajongok érte. Moore-t is szeretem és még ki mindenkit! De senkit sem érzek közvetlen elődömnek, vagy tanítómnak, s egyetlen korszak sem vonz egyértelműen. A mában élünk, a mát kell megrangadni – tanulni mindenkitől lehet, utánozni senkit sem szabad. A főiskolán Borsos Miklós volt a mesterem – minden tanítványát önállóságra szoktatta, még olyan értelemben is, hogy soha senkit nem protezsált, nem támogatott: akiben van tehetség, az ma már úgysem kallódhatik el.
Vörös diplomával végzett, diplomamunkájának sajnos csak fotográfiáját tudja megmutatni: két egymással szembenülő fiú-figura, egyiknek kezében fuvola, másiknak térdén madár, közöttük stilizált lombú fa: életfa-e, valami görög mítosz vagy egy magyar népmese ihletése? Mosolyog a kérdésen, és vállat von, ilyen értelemmel: így született, így jött, nem én tehetek róla. Pedig ő tehet róla. Mindaz, ami műtermében látható, azt bizonyítja, hogy az eredendően szobrász-alkatú Miró Eszter sokoldalú művész.

A Lehel utcai fiatal képzőművészek stúdiójában Miró Eszter József Attila-portrét mintáz.
fotó: Szocialista Művészetért

A szobrok, plakettek, reliefek, portrék egy része még Pesten készült, – a Lehel úti kollektív műteremben -, több pesti és vidéki tárlatot, stúdió-kiállítást megjárt, más része már az alatt a rövid másfél év alatt készült, amióta Miró Eszter a mi városunk polgára.
– Őszinte lehetek? Pest nagyon hiányzik. Hiányoznak a tárlatok, a hangversenyek, a színház – elmosolyodik – dehát a realitással nem lehet vitatkozni. Nem vagyok lázadó természet; itt élek Dunaújvárosban azzal a tudattal, hogy ami még nincs, előbb-utóbb lesz, s ehhez nekem is hozzá kell járulnom. És nem panaszkodom: a Papírgyárral kötött szerződésem megoldotta egzisztenciális nehézségeimet, s nem dicséretként, hanem a valóságnak megfelelően mondom: megértik és tudják, hogy az alkotó művészi munkát nem lehet stopperórával, tolómérővel, patikamérleggel mérni. Szinte korlátlan szabadságot kaptam tőlük, szó sincs hajszáról, határidőről. Tavalyi önálló kiállításom egyik darabját, az Őz-t a Papírgyárnak adtam, s kívánságukra most vízjegy-terveket készítek. Következő munkám a papírgyári ebédlő meglehetősen rideg enteriőrjének feloldása; mozgalmas, nem figurális kompozícióra gondolok.

Miró Eszter kiállítása a papírgyárban Több mint félszáz alkotását – érem, szobor, intarzia – állította ki Miró Eszter szobrászművész a papírgyárban. A művésznő hat éve végzett a főiskolán. Művei számos országos tárlaton szerepeltek. Első, átfogó jellegű bemutatkozó kiállítását a dunaújvárosi papírgyárban rendezte meg. A művésznőnek szocialista szerződése van a papírgyárral, s így érthető az az izgalom, ahogy a tárlatlátogatók, s az alkotó várták a kiállítás megnyitását. Azóta már eltelt pár nap. A bejegyzések a vendégkönyvben arról tanúskodnak, hogy a dolgozók szívesen fogadják az üzemben tartandó tárlatokat. “A kiállítás számomra nagyon tanulságos volt” – írta a vendégkönyvbe az egyik látogató. -“Legjobban a plakettek tetszettek és, az ülő Család kompozíció. Ezekben megtaláltam azt, amire az én elképzelésem szerint a közönség igényt tart. Nagyon ötletes dolog a tárlatokat kivinni a gyárba, mert így bizonyos ízlésfejlesztést és igényfelmérést lehet eszközölni. Csak olyan darabok vannak kiállítva, amelyekről az embernek érzései ébrednek és véleménye lesz. Nemcsak azzal az érzéssel megyünk el, hogy “ezt is láttuk” . A IV.-es KISZ-alapszervezet szeretné Miró Esztert klubfoglalkozásra meghívni – olvasható a vendégkönyvben -, ahol a művésznő beszélne a fiatalokkal munkájáról. Miró Eszter: Vízpart (érem) A kiállítás anyagából különösen az érmek emelkednek ki. Az Égei tenger, a Tavasz, a Lórántffy Zsuzsanna – mind remekművek. Tetszett a Münnich emlékplakett is. Anyagában izgalmas a Shakespeare érem, s megoldásában oldottabbnak tűnik, mint a Monteverdi lemezdomborítás. Izgalmas formai játékot, törekvést sejtet a Forma sorozat. Az első határozottan egyéni megoldású, másodikban Borsos Miklós “pengeélei” kísértenek. A sorozat harmadik és negyedik darabjában Moore hatásokat fedezhetünk fel. Az intarziák közül a Vizimalom II., a legjobban megoldott, amelynél nincsenek technikai kivitelezési problémák. A szobrok közül az Éneklő, a Fiú, a Kislány és a Zsiráf emelkedik ki. Mind ötletben, mind megoldásban kiváló az Anya gyermekével című kőfaragás. Miró Eszter – Anya gyermekkel A bejegyzések, a látogatók beírásai napról napra szaporodnak, kiállításról ankétot tartanak a közeli jövőben. Már az első napokban kiderül: ezt a tárlatot érdemes volt megrendezni. Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1969. január 31.

A ridegség feloldása – félig-meddig választ kaptam ki nem mondott kérdésemre – a meleg, otthonos belső megteremtése nem kiváltképpen férfiszem és -kéz feladata. A műterem falain függő fa-intarziák, az égerfából faragott aranybarna Gaia-szobor, a szinte felsorolhatatlanul változatos kisplasztikák mind ezt látszanak bizonyítani. Ám a fehér köből faragott robusztus Madonna, a Kilián-portré, a most készülő Velinszky-portré, arra utal, hogy Miró Eszter nem szobrásznő, hanem szobrász.

– A Velinszky-arcmás Székesfehérvár megrendelésére készült. Dunaújvárosnak két kohász-témájú plakettet készítettem, és az SZTK előtt felállítandó Család-kompozíciót.
A Család figuráit kissé statikusaknak találom, ha egyéb műveivel hasonlítom össze, amelyeken nem csak a pillanatot, hanem a megelőzőt, és az utána következőt is érzem. Talán a család megbonthatatlanságát, stabil voltát szimbolizálná ez a felfogás?
Nevet.
– A papírgyári kiállítás vendégkönyvébe egy látogató lakonikus rövidséggel ezt írta be: nincs egyéni stílusa. Nem sértődtem meg. Vannak, akik rögtön a kezdet kezdetén kitalálnak maguknak valami megkülönböztető jegyet, és ezt, mint karakterisztikus vonást hurcolják egy életen át. Ha valakiben van erőteljes, másokétól különböző egyéniség, az úgyis kiüt, erőltetés nélkül. Én azt vallom, hogy a téma, a feladat, és a hangulat, a töltöttség minden esetben megköveteli magának az adekvát anyagot – fát, követ, bronzot, vagy mást – és kifejezési formát. Bilincsbe vertnek érezném magamat, ha egy-egy iskolához, stílusirányzathoz tapadnék, tűzön-vízen át. Hogy helyes-e ez az út, nem tudom megítélni, de hogy én csak így tudok és így szeretek dolgozni, azt tudom.

Miró Eszter: Dunaújváros (érem)

Ars poeticájának belső, művészi igazságát az őszi tárlaton bemutatásra kerülő művei, a kommentár nélkül önmagukért beszélő művek fogják a leghitelesebben bizonyítani.

K. D.

Dunaújvárosi képzőművészek

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.