Magyar Hírek – 1958. augusztus 1.
Alig van a világon olyan ország, ahol egy város születésének szemtanúi lennének. Ebbe az “alig” szóba csak a Szovjetunió, s az Újvilágnak néhány országa fér bele. Mert míg egy város kifejlődik, évszázados harcok, küzdelmek, hosszú politikai, gazdasági manőverek előzik meg várossá elismerését. Talán a huszadik század második negyedének felfedezése az a jelenség, amikor emberek összeülnek és elhatározzák, hogy előre megfontolt tervek szerint, előre kigondolt céllal valahová várost varázsolnak.
Magyarországon volt egy kis falu a Duna mellett, úgy hívták: Dunapentele. Talán nem is tudták lakói, – parasztok és évszázadokon át nyomorúságban élő urasági cselédek -, hogy határukban évezredekkel azelőtt a római birodalom egyik virágzó határvárosa volt. Akkor csodálkoztak, amikor az ország minden tájáról odasereglett munkásnép csattogó, csörömpölő gépeivel beletúrt a kukoricásokba, búzatáblákba, s köveket szedett ki a földből, amelyek azt olvastatták a róluk olvasni tudó tudósokkal, hogy évezreddel ezelőtt vízvezeték, gőzfűtés vezetéke szolgálta a civilizációt.
Két-három év híján egy évtizede történt ez. S azóta…
Részlet a Dunai Vasműből
… Azóta az ég felé lángot, szikrát szóró kohók ontják a vasat, s Martin-kemencékből ömlik az acél. Azóta széles sugárutak választják kétfelé a lösztalajra nehezedő háromemeletes házak sorait, azóta több tízezer ember új otthont talált a városban, amelynek nevét megtanulta az ország, a világ: Sztálinváros.
Egy város születéseinek megéneklésére eposz kell, a szemtanú eposza tudja csak méltóképen versbe formálni a hősi munkát. De egy új város új lakóinak városivá válásának megéneklése csak a líra eszközeinek a segítségével lehetséges. Mert az új városhoz idomulás a lelkek változását szükséges; ezt látja, érzi a szemtanú, aki Sztálinváros alig néhány éves várossá alakulását úgy figyeli, mint saját gyermekének növekedését, fejlődését, változásait.
Fiatal a város, fiatalok a lakói is. Nemcsak azért, mert kevés az esztendők száma, amióta ott megtelepedtek, hanem azért, mert életéveik számában is fiatalok. Az emberek átlagos életkora harminc év. Mindenki fiatal, csak a gyerekeket őrző nagymamák sorolhatók a korosabbak közé. Nyugdíjas alig-alig akad.
Fiatalember a város művelődési felügyelője is, huszonnyolc éves lány, Borhy Anna. Irodalom és történelem szakos tanár, Diósgyőrből költözött hat évvel ezelőtt abba a sártengerbe, amelyet nézve annakidején sokan kétkedve mondták, hogy ott bizony csak nagysokára lehet város.
– És lett, íme a bizonyság, áll a “mi kis városunk”.
Nemcsak áll, – él is.
Hogyan él?
– Egy városnak annál erősebbek a gyökerei, minél több szál köti hozzá a lakóit. S a szálak annál eltéphetetlenebbek, minél kulturáltabb az emberek élete, vagy minél több új állampolgár új élete sarjadott.
Amikor Borhy Anna a városba érkezett, vakolatlanok voltak még a házak falai. Másfélszáz gyereket hozott Miskolcról, Miskolc környékéről, hogy velük alapítsa meg az új technikumot. Ez ezerkilencszázötvenkettőben történt.
A Sztálinvárosi Kohászati Technikumban
Azóta felnőttek a gyerekek, letelepedtek a városban, s a bevakolt falú technikumba már olyan fiatalok járnak, akik a városban nőttek fel.
De a további “önellátásról” gondoskodtak a “mi kis városunk” pionírjai. Amerre néz az ember, mindenfelé gyerekek, gyerekek az utcákon, a játszótereken, az épülő úttörővasúton. Gyorsan egy kis statisztika: közel négyszázkilencven olyan gyerek él a városban, aki még nem töltötte be az egy esztendőt, ezerkilencven bölcsödéskorú, kétezerötszáz óvodáskorú palánta és háromezerkétszázötvenöt iskoláskorú, (6-14 éves) fiatal cseperedik a város dolgos polgáraivá. Ebben az évben az esztendő derekáig ötszáznyolcvanhárom gyerek született (tavaly egész évben 1113). Íme, a gyökerek!
– Nehéz volt itt kezdetben az élet…
Nehéz, bizony nehéz. Az átmenetiség, a nehéz életfeltételek, a mindenféle ember, a sár, a pufajka és a gumicsizma, a vendéglőnek nevezett “késdobáló” a baraképületben, a kegyetlenül nehéz, hősi küzdelem az építésért, a gyárért, a Vasműért, a házakért rátermett, bátor, távolbalátó vezetőket kívánt, s a város építői között hősöket, akik tudták, hogy mit akarnak csinálni és mit csinálnak.
A művelődés otthona Sztálinvárosban
S ahol azelőtt a zűrzavart látta a csodálkozó, ma a Bartók Béláról elnevezett művelődési otthon színháztermében a Nemzeti Színház, az Operaház művészei, a győri, pécsi, debreceni, szegedi, kecskeméti színházak színészei Shakespeare-t, Moliére-t, Csehovot adnak elő, hangversenyeket tartanak világhírű magyar zenekarok és a moszkvai Nagy Színház művészei ragadtatják tapsra a parasztból lett munkásokat, a martinászokat, orvosokat, mérnököket, tanárokat és a környék falvaiból belátogató parasztokat. Sokat példázgatnak külföldi metropolisok tisztaságával, de nem hiszem, hogy a sztálinvárosi ékszerdobozszerű tisztaságot akárhol is meg lehetne találni. Az új házak erkélyein nem szárad fehérnemű, mert ha valaki megfeledkezik magáról és mégis kiakasztaná mosás után a tisztát, a járókelő felmegy hozzá és kedvesen figyelmezteti, hogy a “mi kis városunkban” olyat nem lehet csinálni. Ha pedig szemetet lát az utcán a tanácselnök, legyen az eldobott autóbuszjegy vagy barackmag, azonnal hívja a Köztisztasági Hivatal igazgatóját, hogy “példátlan rendetlenség van a városban!”
A szórakozóhelyeken egymást figyelmeztetik a mulatozó népek a nyakkendő viselésre, s az esti színházelőadásokra, koncertekre már mindenki tudja, hogy sötét ruha illik. És tudják ezt a falvak lakói is, a volt urasági zsellérek, Mezőfalváról, Baracsról, Perkátáról, Rácalmásról s a többi községből, ahonnan bérleteket váltottak hangversenysorozatra, vagy Rácalmáson, ahol a városi zeneiskola egyik tanárnője, Szilágyi Pálné tanítja zongoratudományokra a parasztok gyerekeit, s ahol koncerten zárult a zongora-tanév. Az új város zongorakoncertet vitt a faluba…
Különböző emberek gyülekeztek itt össze évekkel ezelőtt, – így mondja a fiatal művelődési felügyelőnő. – Építeni jöttek, sok volt közöttük -, ha szabad használnom ezt a meghatározást – “a kétes elem”. De nagyon sok tisztességes ember is jött, akik a maguk életét akarták itt megalapozni, a nagy ügyet akarták segíteni…
S összekeveredtek. Felépültek a lakások, kulturált lakásviszonyok közé kerültek. Felépült a gyár, jöttek a martinászok, a komoly, megfontolt vasasok. Jöttek az orvosok, mérnökök, tanárok. Nem “beszéltek össze”. Nem volt “kampány”. De mint ahogyan vigyáztak arra, hogy a “mi kis városunk” új házain ne legyen laza tégla, hogy az újonnan ültetett facsemeték megfoganjanak, úgy vigyázták egymás viselkedését, öltözködését. Hatottak egymásra, városiasították azokat, akik nem éltek városban, mindig magasabbra emelték a kulturális igények mércéjét – és néhány év alatt, amely a történelemben egy pillanat töredéke csak, – városi, kulturált emberekké váltak azok is, akik az elsőidőkben szívesebben mentek a “késdobálóba”, minthogy könyvet vegyenek a kezükbe.
Összeolvadtak az emberek, mint ahogyan összeolvad a nagyolvasztóban a vasérc, a rudabányai sziderittel, az érctömörítő termékével, az alumíniumgyártásnál visszamaradt vörösiszappal, vagy a martinban a nyersvas az ócskavassal s mindazzal, ami az acélgyártáshoz szükséges.
Ez nem egyszerűen szókép vagy szimbólum, mert ha az emberek tudnak egymásra hatni, szép szóval, példamutatással, úgy százszor hat az emberre a gyár, a Dunai Vasmű.
– Amikor a “mi kis városunk” építői a házfalakat húzták, tudták, hogy a lakásokba a Vasmű emberei költöznek…
A Vasmű, mágnesként vonzotta, vonzza magához a környéket. S a gyár kohója az embert is acélozza. Emberré kovácsolja, s talán nem véletlen, hogy a gyári főkapu fölé Domanovszky Endre művészi freskóját helyezték.
Domanovszky Endre freskója a vasmű főbejáratán.
Mintha az is figyelmeztetne arra, hogy kulturált emberekre van szükség, aki ért a vashoz és ért a széphez is. Elkoptatott szó már manapság az, hogy “lenyűgöző”. De nem lehet mással helyettesíteni azt a jelzőt, amit az ember kénytelen használni, járva a gyárat. A látogatót nyugalom szállja meg, az erő érzése, amelyet csak az alkotás tud nyújtani, amely nagyobb, mint a fegyverbe vetett hité, az erőszak érzéséé. A nagyolvasztó, az Acélmű, az Erőmű, a Kokszoló, a Vegyiművek éginek meredő kéményei, az újonnan épülő hengerde -, micsoda terminológia egy néhány éves létesítményben újról beszélni – látása adja az alkotás öntudatos erejét: ez jellemző a “mi kis városunk” lakóira.
Az Erőmű
Aki ilyen gyárat tud építeni, arról elhihető, hogy “vidám parkot” tud teremteni, hogy a város köré “Újtelepet” tud családi házakból varázsolni, hogy rendelőintézetet tud teremteni, hogy új százágyas szülőotthont tud avatni.
És arra is képes, hogy esténként a korzón sétáljon, vagy mulasson az Aranycsillagban, vagy a Békében.
Együtt mondom Borhy Annával:
– Szívesen vagyok propagandistája a “mi kis városunknak”. Mert a szavak helyett a számok beszélnek, amelyeknek utána lehet számolni, ha van idő a számolásra. A lösztalajról kinőtt Vasművet meg lehet fogni, a házakat, az iskolákat, kórházi ágyakat, könyvtárakat meg lehet fogni. S akadt olyan, akinek nem tetszett mindez, aki nem szerette az alkotó életet, az új hazát, hozzá akart nyúlni, de nagyon forrónak találta, olyannak, mint a Martinból kiáradó olvadt acélt.
A Vasmű és a város közé széles erdősávot telepítettek. Játékot találtak benne a nyári hűvösre vágyakozó gyerekek nappal, este pedig búvóhelyet a szerelmesek. Az erdősáv védi a város levegőjét a gyárból áradó egészségtelen, gázos füsttel, korommal szemben, ha megfordul a szél. (Arrafelé ugyanis rendszerint északi szél fúj, s a gyár a város déli oldalára épült.)
Az erdősáv gyökeret eresztett, minden évvel jobban kötik a fiatal fák magukat a talajhoz. Semmiféle vihar nem tudja azokat onnan kicsavarni. Meggyökereztek a fák, meggyökereztek az emberek. A házak kibírták két évvel ezelőtt a földrengést, egy repedés nem esett falaikon. Jó talajra, erős alapra épültek.
Ezt igazán csak az tudja, aki este látta már kigyulladni a főútvonalon az üzletsor neonfényeit.
VINCZE ISTVÁN
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
