Dunaújvárosi Hírlap – 1975. május 23.

A gyermekről a gyermekért

Őfelsége – a gyermek
Nyitrai Tibor felvétele

Több, mint hetven éve, 1904-ben írta ezt Ady Endre egy publicisztikájában: “Mi elfelejtjük mindig, hogy a mi gyermekeink is emberek. Bután és cinikusan hangozzék bár: a csikónak szabad lónak lennie, a bocit kis marhának látjuk, de a gyermekben nem akarjuk meglátni a kis embert, az eszes kis embert, akinek vére van, agyveleje van. Idegei, vágyai, céljai, eszméi, örömei, fájdalmai vannak”.
Hetven év nagy idő. S ennél a hetven évnél még nagyobb idő az a három évtized, ami felszabadulásunk óta eltelve új, minőségileg más eszméket plántált társadalmunkba, emberséges eszményeket állítva piedesztálra. De igaz lélekkel mondhatjuk-e, hogy a gyermeket, akiben a költő éles szeme meglátta a polgári Apa-bálvány jobb sorsra érdemes kis rabszolgáját, eléggé okosan szeretjük, sőt: becsüljük, s méginkább sőt: tiszteljük. Vajon eléggé tudatában vagyunk-e annak, hogy jövőnk egyetlen letéteményese, a gyermek, soha nem olyan felnőtté válik, amilyenné mi kényszeríteni akarjuk szerető rövidlátásunkban, az ő jövendőbeli világánál évtizedekkel régebbi, tehát avultabb világszemléletünkkel.

Azt, ami pénzbe nem kerül

Ami pénzbe kerül, azt nagyon kevés szülő sajnálja gyerekétől. Étel, ruha, szórakozás, sport, játék, könyv (még ha a szülők maguk nem olvasnak, akkor is), rádió, magnetofon, lemezjátszó, gitár, hegedű, zongora (még ha a szülők maguk nem hallgatnak zenét, akkor is). Tanulás (amit az állam finanszíroz), különórák (amelyek persze a szülőknek kerülnek pénzbe) – mind-mind kijár a gyereknek. Sok olyasmire azonban, ami nem kerül pénzbe sem a szülőknek, sem az államnak – igen, sok “ingyenes” dologra nem igen gondolunk. Pedig kisgyerekeknek, nagygyerekeknek egyaránt meg kell adnunk azt is, ami nem kerül pénzbe.
Mi az, amit a mai rohanó életben a legdrágábbnak tartunk? Kétségkívül a visszahozhatatlanul múló időt. Napi munkánk után mire szánunk időt? A háztartásra, a kocsi dédelgetésre, a tévére. Legyünk őszinték: ritkán jut eszünkbe, hogy leüljünk a gyerek mellé és meséljünk neki. A tárgyi ismeretek átadását rábízzuk az iskolára, a mese csodáját, a gyermeki emberi lélek tudat- és érzelemformáló esszenciáját rábízzuk a mesekönyvre, a televízióra. Szeretetlenség volna ez? Nem. Csak kényelmesség és figyelmetlenség. Pedig a gyerek megérdemli a figyelmet, mert a gyerek – mint minden egyebet a maga életében – az iránta tanúsított figyelmet és érdeklődést is halálos komolyan veszi; talán komolyabban, mint mi, felnőttek a magunk dolgait.
S vajon pénzbe kerül-e az, amit ma szinte restellünk kimondani, mert hiszen a Hold talaját tapossuk és szívátültetéseket végzünk, – szégyelljük ezt az avatag, érzelgős kifejezést: “a családi fészek melege, meghittsége”. Márpedig a családnak a gyerek nem függeléke, mint a kocsi vagy a hétvégi telek, hanem nélkülözhetetlen, tevőleges része. A családi összetartozás érzése, amelyben a kölcsönös emberi megbecsülés legalább annyi szerepet játszik, mint a biológiai töltésű, ösztönös szeretet, pénzzel meg nem váltható, s egyszerűen nincs jogunk arra, hogy ezt az érzést megtörjük a gyerekben. Egy gyerek akkor veszíti el az ártatlanságát, amikor először csalódik a felnőttekben. Ez a csalódás persze előbb-utóbb bekövetkezik, hiszen hozzátartozik az élethez, de nem szükséges, hogy az érzelmileg hozzá legközelebb állókban, szüleiben csalódjék. S hogy ez elkerülhető legyen, ahhoz hatalmas eszközt ad a szülőknek az őszinte légkör, vagy mondjuk így: demokrácia a családi közösségben.

Demokrácia a családban

Az apajogú társadalom utórezgéseként a polgári családban is az apa volt a legfőbb tekintély, s szocialista társadalmunk családjainak legtöbbjénél is így van ez. Szó sincs arról, mintha a szülők, elsősorban az apa tekintélyét akarnám támadni – kell a tekintély, s kell a tisztelet is. Csakhogy: valódi tekintély legyen az, olyan, amire fel lehet nézni, s a tisztelet olyan felnőtt ember iránt nyilvánuljon meg, aki méltó a tiszteletre, – ugyanis pusztán az a tény, hogy valaki korábban született, semmiképpen sem tiszteletreméltó. Ezt mondtam: tekintély, s nem ezt: tekintélyi érv. Mert mihelyt a gyerek eljut addigra a beszéd birtoklásáig, teljesen kialakul igazságérzete is; nem miniatűr felnőtt, de nem is valamiféle állatka, mindenesetre van személyisége. Helyrehozhatatlan kárt okozhat egy szülői utasítást követő ilyesfajta indoklás: “Mert én mondom!” Persze a magyarázathoz, az érveléshez, vagy – horribile dictu! – a vitához idő kell, sok idő, nagyon sok idő és türelem, türelem, türelem. Ez az, amit nem sajnálhatunk a gyerektől, ez az, amit jobb híjján családi demokráciának neveztem. S így lehet a gyereket elvezetni a nevelő szándék passzív tudomásul vételétől a nevelésben való aktív részvételig, az önnevelésig.

Padon pihenő család /1966
fotó: MTI/Szilágyi Pál

Csak tárgya a nevelésnek, vagy alanya is?

Ha a gyerek érzi, hogy ő nemcsak végrehajtó közeg (“Eredj le a boltba egy kiló almáért”), hanem van véleményező, ítéletalkotó joga is (“Nézd meg, van-e szép alma, ha nincs, hozz valami süteményt”), akkor már közelítettünk ahhoz az ideális állapothoz, amikor a gyerek már nemcsak tárgya a nevelésnek, hanem alanya is. Az ítéletalkotás joga a felelősségérzetet is növeli, s növeli a gyerek tudatának azt a fajta rugalmasságát, ahogyan “az élet zavaros dolgaira” reagál. Az a gyerek, aki tud és mer véleményt alkotni, az jobban és elnézőbben látja és ítéli meg a felnőtt emberek hibáit – már pedig ilyenekben valamennyien bővelkedünk -, s akkor megértőbben fogad, elnézőbben ítél meg még egy indulatból született, esetleg igazságtalan pofont is, mintha rabszolgaléleknek neveltük volna. Ha a családi kör tapasztalataiból tanulja meg, hogy az embernek nemcsak logikus gondolatai, hanem érzelmei, sőt, indulatai is vannak, s ha ezeket a felnőttekben éppúgy felismeri, mint saját magában, akkor törés helyett, deformálódás helyett edzést kap csupán a felnőttélethez, látókört, s mindehhez – jó esetben – bölcs belátást és megértő szándékot is.
A gyermekről a gyermekért – nagyon sok mindent el lehetne még mondani, s avatottabban, hozzáértőbben lehetne és kellene elmondani. Alapvető dolognak tartom azonban, hogy minden szülő – az anya, amikor először szoptatja meg gyermekét, az apa, amikor először veheti karjára óvatos-ügyetlenül – néma esküt tegyen, hasonlatosat az orvoséhoz, hogy mindaddig, ameddig szükséges, mindaddig, amíg a sikernek csak egy minimális reménye fennáll, mindent elkövet, hogy gyermekét értékes, igaz emberré neveli.

K. D.

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.