Sztálinvárosi gyerekek

Szabad Ifjúság – 1953. szeptember 30.

Írta: Palotai Boris

Részlet az írónő “Sztálinvárosi gyerekek” című regényéből.

Munkába indulók özönlik el az utakat, csapatostul jönnek minden irányból, olyan öregek is vannak közöttük, hogy azt hinné az ember, alig emelik már a lábukat… Az a tüskésállú bácsika öregebb bizony, mint az udvarukban lakó Döme bácsi, aki kötött szürke sapkájában naphosszat bóbiskol az udvar szögletében s egyre csak nyögdécsel: minek él az ilyen vén csont! Ez meg itt átugorja a gödröket, buckákat, ő megy legelől, a többiek meg ő utánra igazodnak. S mennyi fiatal! Tücsök már számítgatja magában, hogy négy-öt esztendő múlva ő is közöttük lépeget, gépészátképzős lesz, ez már biztos. Ott ül majd valamelyik behemót gépen s igazgatja a gombokat, csavarokat; egyetlen mozdulat, s a gép álkapcsa kinyitik, s lenyel egy nagy dombot.
A víztorony mellett megálltak.
– Tücsök, én most itthagylak téged – rezzenti fel apa hangja. – Vár rám a brigád. Délben aztán itt találkozunk. Ide találsz?
Méghogy ő ne találna ide! Ő, aki nemsokára gépész lesz!
– Persze, hogy idetalálok – vágja rá gyorsan, mert örül nagyon, hogy egyedül járkálhat ebben a rengeteg városban. Ez aztán az igazi kirándulás! Jó! megnézi magának a helyet, ahol apával fog talákozni. Itt már szép új ruhába öltöztek a házak, pirosan virítanak a tetők, amott a kerek víztorony akkora, mint… Gyerekek, képzeljétek el – mondja majd a Vince-lányoknak – akkora, mintha két templomtornyot egymás tetejébe állítanának. Nem, még annál is sokkal magasabb, testesebb. S bizisten egy egész állványerdő van körülötte! Hogy lehet ezt még jobban “színezni”, amikor igazából is akkora… Attól tart, hogy magasabb, mint két egymás tetejébe állított templom.

★

Még megmutatom neked az iskolát, aztán szélnek eresztelek – mondja Pista bácsi és megáll egy feltúrt telek előtt, amely hosszú vasrudakkal, cementzsákokkal, gerendákkal van teli. Egy helyütt vasbokrok meredeznek ki a földből, másutt már emeletnyi magasra felhúzott falak.
– Itt lesz a tornatermetek. – Pista bácsi ujja a téglafalra bök. – Ősszel már a bordásfalon csinálhatod a gyakorlatokat.
– Ősszel? – Tücsök felnyihog. Nevetni akart, de hát mégsem neveti ki Pista bácsit. Hamarább hiszi el, hogy ezeken a vasbokrokon rózsák nyílnak, mint azt, hogy ősszel iskola emelkedik ezen a hepehupás földön.
Kicsit el is szontyolodik, hogy még csak ennyire jutottak az iskola építésével. Úgy látszik, mégis csak otthon fog iskolába járni… Látja magát, amint ott ül összefarigcsált régi padjában és súg az előtte ülő Bogdanovicsnak, aki néha bokánrúgja (milyen ügyes, hogy hátrafelé is tud rúgni!), hogy hangosabban súgjon!
– Pista bácsi, én attól tartok, még tán télre se leszünk készen ezzel az iskolával.
– Nem hiszel nekem? – Pista bácsi megrándítja a vállát. – Akkor nem vagy az én emberem. – Morgott valamit, ceruzát halászott ki a zsebéből. – Itt van egy tintaplajbász. Írd fel erre a falra, hogy mikor jártál itt és azt is, hogy itt fogsz tanulni szeptember első napjaiban. Az első tízpercben megkeressük ezt a téglát. – Noteszt vett elő, gondosan bejegyzett valamit, s már ott is hagyta Tücsköt, aki a biztonság kedvéért bicskával is bevéste a nevét. Így… most aztán szabad mint a madárl Kóborolhat kedve szerint.
Eliramodott, mintha puskából lőtték volna ki, felkapaszkodott egy salakdombra, a másik oldalon leszaladt, egyik karjával integetve, másikkal libbenő szoknyáját csendesítve, nyomában egész kis földcsuszamlás indult, el. Kokszdarabok szánkáztak lefelé, sarka alatt göröngyök porzottak szét, kavicsok pattantak el a helyükről. Tücsök futott, futott, maga sem tudta merre. Homokhegyek állták útját, kordéslovak kocogtak előtte hosszú sorban, hordták a homokot, a kocsis legelől lépdelt s egyre biztatta a fáradt, öreg gebéket.

★

– Penteléhez legjobban a tavasz illik – mondta Tücsök édesapja és rögtön meg is magyarázta. – Mert ez a város maga is bimbóhoz hasonlít.
Aztán hogy nyárba fordult az idő, azt jegyezte meg: a nyár a mi hónapunk. Érik már Pentele, mint a búza, mint a gyümölcs.
Ősszel meg, amikor felrakták a bútorszállító kocsira a holmijukat, titokzatosan közölte Tücsökkel: – A legjobb időben érkeztek. Hiába Pentelén legszebb az ősz!
Csakugyan nagyot változott a város, mióta Tücsök ittjárt. Hogy az ősz tette-e, azt nem lehet tudni. Igaz, hogy a csecsemő erdő kizöldült – tavasszal nyomogatták a csupasz vesszőcskéket a földbe – s most gyönge ágakat hajtott, melyek úgy mozgatták a szélben a leveleiket, mint játszó gyermek az ujjacskáit. De a legszebb mégis az a sok tető alá került ház, aminek az őszhöz semmi köze. Tücsök személyes ismerősként köszöntötte a kilenc kockaházat, valamennyin ott virít már a piros tető s ezért anya kilenc csókot kap ott, helyben! Persze, anyának nem lehet mindent egyszerre megmutatni, Tücsök szépen beosztja, hogy minden napra jusson valami.
Még azt sern tudják, hol fognak lakni. Anya fel-le szaladgál az egyik kockaház lépcsőjén, hóna alatt egy kalickával, melyben ijedten csipog a kanári.
– Te vagy az első kanári Pentelén! – biztatja Tücsök és máris szalad megkeresni az iskolát, de a kaputól (melynek még nincsen ajtaja) visszaszól: – Hol keresselek, édesanya?
– Ha én azt tudnám – sóhajt gondterhesen anya és a falhoz húzódik, hogy le ne sodorják a korlát nélküli lépcsőről.
Tücsök megkerüli az iskolát. Kétszer is körbejárja, minden oldalról megnézi, megtapogatja a falait. Itt kell lenni valahol a téglának, melybe a nevét véste. Jó lenne kicsit megkaparni a falat. De olyan szép vajsárgára festették, hogy nincs szíve elcsúfítani… Pista bácsi a tanú rá, hogy ide épült be a téglája.
Fellopózik az emeletre, a széles folyosón egymásra rakva állnak a mogyorószínü, vadonatúj padok. Az osztályok még üresek, ha azt kiáltja: itt vagyunk! Visszhang veri vissza: …vagyunk!